Aki magyar, nem vitathatja, hogy Trianon nemzedékek lelkébe, önbecsülésébe, magyarságtudatába tiport bele, méghozzá nagyon mélyen! Száz évvel a nemzettestet és és nemzetlelket csonkító történelmi brutalitás után, ami már sokakban a genocídium, a népirtás kísértő rémét vagy rémlátomását kezdte megjeleníteni, végzetes látomássá felnagyítani – szóval a lelkek emlékező tengermély tudatalattijáig lemerült, de fel nem robbant hatalmas, betemetett bomba fölött mire lehetünk mi, maiak, és gyermekeink, unokáink egyáltalán büszkék? Félelmes következménye annak a 100 évvel ezelőtti szörnyű diktátumnak, hogy ma sokan vannak, akik summásan fogalmaznak.
Gyakorlati mai utórezgéseként a trianoni szellemnek így fogalmaznak: semmire sem lehettek büszkék. De vannak, akik ugyancsak summásan ezt mondják: na, azért valamire igen. Hogy Trianon ellenére élünk, vagyunk, ha csak egyharmadnyi földön, de nem egyharmadnyi minőségben, s élünk, alkotunk, szeretünk, magyarul beszélünk, éneklünk, imádkozunk, értjük vagy nem értjük, magyarázzuk vagy félremagyarázzuk, szidjuk vagy átkozzuk egymást. És valamit mégis csak elértünk!
Európában és a nagyvilágban kivívtuk sportolóinkkal, tudósainkkal, művészeinkkel, mérnökeinkkel, szakembereinkkel, dolgos kezekkel az elismerést. És hányan szereztek magyar véreink közül megbecsülést azoknak a nemzeteknek, ahova akaratuk ellenére osztotta be őket a történelmi önkény, a békediktátum.
Akik ki- és áttelepítések ellenére a szomszéd államok területén megkapaszkodó, alkotó testvéreink? Sokan vannak, akik magyarként álltak helyt Romániában, Szlovákiában, Szerbiában, Horvátországban, Ukrajnában, Ausztriában, Szlovéniában – értékes emberekként!
Olykor úgy tűnik, többen becsülnek minket külhonban és messzi tájakon, mint ahányan itthon büszkék arra, hogy magyarok. Furcsa nemzeti flagellánizmus, vezeklő önkorbácsolás – de miért, kikért?! Most egy különös nemzetközi vizsgálat eredményeit elevenítem fel válaszként a címben feltett kérdésre. Ami fölött egy egész világ elcsodálkozott, azon csodálkozzunk el végre mi magunk is, s próbáljuk meg nemzeti önbecsülésünket egészségben, erőben megtartani. Büszkén, de nem gőgösen, hálásan és tudatosítva az utánunk jövőkben, mi az, amire nagyon kell vigyáznunk, vigyázniuk. Tanítani kellene ezt minden magyar iskolában, mesélni, beszélni, vitatkozni, értekezni, prédikálni erről! Az anyaországban és ameddig csak a lelki édesanya, a haza tekintetével ellát, minden határon túli templomban és iskolában, az első osztálytól az egyetem befejezéséig. Mit is?
A csoda paradoxona: nemzeti azonosságtudatban világelsők között hazánk!
Az amerikai Pew Research Center kutatóintézet, amit lehet így-úgy minősíteni, de 2016 tavaszán 14 európai, amerikai, ausztrál, japán közösségben készített felmérésével olyat tett, ami megjegyzésre és tiszteletre méltóvá teszi a nevét. 2017-ben, február elején hozták nyilvánosságra kutatásuk kiértékelt eredményeit, megállapításait. Afféle nemzeti, önvizsgálati tükörként nézzünk bele a legfontosabb megállapításokba. MINDENNEK ELLENÉRE, A 100 ÉV ELLENÉRE! Tényleg el fogunk csodálkozni, ami olyan jó lenne, ha sokáig benne maradna a szívünkben és elkezdene egyre tudatosabban hatni ránk. A magyar nemzeti életképességnek nemzetközileg bizonyított, gyönyörű, hálára indító és elkötelező dokumentumaként olvassuk, szemléljük az alábbiakat!
A nemzeti azonosságtudat szempontjából több tényezőt is megvizsgáltak: anyanyelvet, nemzeti hagyományokat, szülőföld iránti kötődést, a hit szerepét.
A születési hely szerepét a nemzeti identitás szerkezetében három ország esetében találták 50%-os, illetve afölötti mutatóval, fontossággal. A japánoknál és görögöknél 50%-os az arány. Magyarország 52%-kal az éllovas ebben a tekintetben, megelőzve az amerikaiakat, a németeket, franciákat, briteket, spanyolokat, hollandokat. Mögöttünk 10%-kal maradnak le az olaszok és a lengyelek. Az adatok 2016. április 4. és május 29. közötti időszakból valók, melynek során 14 országban kérdeztek meg 14 514 személyt.
Az anyanyelv szerepét a nemzeti identitás formálásában és megőrzésében Európa mutatta jelentősnek (77%), majd Japán és az USA (70-70%).
A szokások, nemzeti hagyományok is fontosak abban, hogy kik vagyunk. A helyi vagy nemzeti kultúra jelentőségét a nemzeti identitás megalkotásában Kanadában (54%) és Ausztráliában (50%) tartották legfontosabbnak.
A vallási hovatartozás is sokaknál fontos szerepet játszik a nemzeti identitás formálásában. Az USA megkérdezettjeinek 32%-a a keresztyénség szerepét tartotta döntőnek az amerikai nemzeti azonosságtudat szempontjából. A görögöknél ez az arány 54%, akik az ortodoxia szerepét hangsúlyozzák a görög identitás kialakításában és fenntartásában. A svédeknél a vallási identitás roppant alacsony, 7%-os szerepet játszik a nemzeti identitástudatban. Meglepő? Talán nem is annyira. Se a lutheránusság-, sem a katolicizmustudat nem erős. A vallási senki földje lesz egyre inkább Svédország, így nem véletlen az iszlám térhódítása sem az egyik leggazdagabb, évezreden át keresztyén országban.
Nemzettudatunk erős – háromszoros bizonyíték
AZ ANYANYELV A NEMZETI IDENTITÁS SAROKKÖVE.
A nyelv a nemzeti identitás leginkább nélkülözhetetlen kelléke. Szinte minden megkérdezett nagyon fontosnak tartja az anyanyelv szerepét a nemzeti identitás megőrzésében. Ezt mutatják a magas százalékarányok. A 14 ország között második helyen állunk 81%-kal a nyelvet fontosnak tartók között. Csak a hollandok előznek meg, akik kis népet alkotnak, de erős kultúrájú közösségüket a nyelv védőbástyája mögött tartották fenn, egyrészt a hatalmas német nyomás, másrészt az angol befolyás ellenében. De a nagy nyelveket beszélők is ott vannak a nyomunkban: az angol nyelvű britek, a németek, s a franciák. A japánok sem maradnak sokkal le, sem az amerikaiak vagy az ausztrálok. Meglepően hátul kullognak e tekintetben a lengyelek, svédek, spanyolok és az olaszok. Pedig az európaiságot jelentő egykori latin kultúrának és birodalmi nyelvnek részben ők az örökösei. Tőlünk 22%-kal elmaradva! Érdekes, hogy az idősebb korosztály (az 50 felettieknek 81%-a) az USA-ban fontosabbnak tartja az angol nyelv identitásőrző szerepét, mint a fiatalabbak (18-34 év közöttieknek 58%-a). A nyelv szerepét nagyon fontosnak tartják az USA fehér bőrű evangélikál protestánsai (84%), a „vasárnapi” protestánsok (73%). A katolikusoknak 77%-a vélekedik így, míg a vallásilag sehová sem tartozóknak 51%-a.
Csúcson a nemzeti szokások és hagyományok nemzetformáló megítélésében
Mi minden tartozik ide?
Nemzeti ünnepek, sajátságos ételek, a „hungarikumok”, a nemzeti viselet vagy népviselet, a népművészet és a nemzeti mesék birodalmai. Ezekben mondhatni világelsők vagyunk. Aki igazán magyar vagy igazán görög, az ad ezekre a sajátosságokra. A megkérdezett magyaroknak 68%-a vélekedik így, a görögöknek 66%-a, majd a lengyelek következnek 56%-kal. Mint a többi mutatóban is, e tekintetben is a legfelhígultabbak a svédek, számukra csak 26%-ban fontosak ezek. Meglepően alacsony a németek mutatója (29%), és a hollandoké is (37%). Különös, hogy a hagyományokban olyan gazdag Japánban is alacsony ez a mutató (43%). Az USA-ban a leginkább hagyományőrzők a katolikusok (58%), őket a fehér evangélikál protestánsok követik (54%).
Hit és vallás szerepe az erős nemzettudat formálásában – nemzettudat és migráció szabályozása
Legtöbb esetben az látszik, hogy ennek a faktornak nincs olyan erőteljes befolyása a nemzeti identitás alakításában, fenntartásában, mint az előzőeknek (születési hely, nyelv, szokások, hagyományok). Japánt kivéve mindenütt jobbára valamelyik keresztyén felekezet befolyása érvényesül. De a kép így is elgondolkodtató. A hitnek a nemzettudat fenntartásában két helyen is kiugró szerepe látható, az ortodox Görögországban (54%), illetve a katolikus Lengyelországban (34%). Hazánkat (29%) ebben a tekintetben megelőzi az USA (32%), illetve Olaszország (30%). Igen sovány benyomást kelt a hit szerepe tekintetében Németország (11%), Franciaország (10%), Spanyolország (9%), Hollandia (8%). Mint szinte valamennyi tényezőben, e tekintetben ismét Svédország az utolsó.
A hit és a nemzettudat magas mutatóinak összefüggése, illetve a migrációs nyomással összefüggő ellenállás között is látható az egyenesen arányos összefüggés.
Minél gyengébb a keresztyén hitbeli kötődés, annál liberálisabb, engedékenyebb, nyitottabb, s nyilván sebezhetőbb is a társadalom, Németországtól „lefele”. Az USA-ban a legtöbb evangélikál úgy véli, hogy keresztyénnek és igazán amerikainak lenni csaknem egyet jelent. A fehér evangélikál protestánsok 57%-a vélekedik így, a katolikusoknak 27%-a, s akinek a vallás személyesen nagyon fontos a nemzeti identitás meghatározásában, azok aránya 50%.
Megalapozott, de nem gőgös nemzeti büszkeség
Ez az elgondolkodtató felmérés négy éve készült. Azóta sokan, több százezres mértékben elmentek hazánkból külföldön munkát vállalni, tanulni.
Remélhetőleg az idegen nemzeti identitások közepette még erősebben kapaszkodnak külföldön élő honfitársaink gyökereikbe: a nyelvbe, a hitbe, hazai, tájjelegű szokásaikba. Édes anyanyelvünk nagy művelői között ott vannak a bibliafordítók, élükön a nemzeti irodalmunkat nagy mértékben formáló, ösztönző Károli Gáspárral és prédikátorokkal, tanítókkal, költőkkel, nemzeti, nem csak vallási mártírjainkkal.
A költők között is kivételes helyen áll Kosztolányi Dezső. 1910-ben, látnoki módon, a trianoni nemzetkatasztrófa előtt írt egy verset MÉG BÜSZKÉN VALLOM, HOGY MAGYAR VAGYOK címmel. Benne fájdalmasan, látnokosan írt a versailles-i kertekről. És a maga kételyét leírva, ellenük tiltakozik a verscímben. Önmaga kontrapunktjaként. Mert olykor valóban ilyen paradox, ellentmondásos, ellenpontos a mi nemzeti azonosságunk! „Hiába minden,/ha dalol és ha a távolba lát,/mert néma gyermek minden kismagyar/s a nagyvilág nem érti szavát”. 1910-ben mégis büszkén vallotta egyik legmesteribb nyelvművészünk, magyar poétánk, hogy magyar. Mindennek ellenére.
Jó 100 évvel később pedig a világ egyik legismertebb amerikai kutatóintézete bizonyítja:
erős nemzettudattal él ma is a magyar. Trianon után közel 100 évvel és Tiranon ellenére!
Kezdjünk végre el együtt nagyon elgondolkodni ezen és megbecsülni magunkat! Mert amennyire mi fogjuk becsülni, megbecsültetni önmagunkat, annyira fognak becsülni minket más népek is! Én büszkén és Isten iránt hálás lélekkel vallom, Veletek együtt, hogy magyar vagyok…
