1919–1920, a Trianonhoz vezető út címmel ezen a héten tartotta meg a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár azt a konferenciát, amelyet eredetileg idén márciusban az Országgyűlés Felsőházi termében készült megrendezni. A járvány miatt ez akkor nem volt lehetséges, viszont most, az Intézet székházában nagyon szűk létszámú jelenlévő előtt, az online közvetítés révén a távol élő érdeklődők számára is elérhetően zajlott a konferencia.
Szakály Sándor főigazgató köszönetet mondott Kövér Lászlónak, az Országgyűlés elnökének, amiért az elmaradt konferencia fővédnökségét akkor elvállalva, fenntartotta a most megvalósulóra is. A 20. és a 21. századi történelem a Trianonhoz vezető út megismerése nélkül nem értelmezhető.
A békediktátum határozta meg Magyarország sorsát 1920 után, és befolyásolta mindazt, ami történt 1945 előtt és után is.
Trianon tragédiája száz esztendő múltán nemzeti összetartozás érzésévé nemesedett. Remélhetőleg ez az összetartozás képes lesz megtartani azokat a nemzetrészeket, amelyek a trianoni, illetve a most érvényben lévő párizsi határokon kívül élnek, de az együvé tartozás esetében sem szabad megfeledkezni arról a múltról, amely számunkra tragikus volt, és ne várja el tőlünk senki, hogy ugyanúgy tekintsünk Trianonra, mint azok az államok, amelyek a győztesek oldalára kerültek, és Trianon kapcsán belőlünk részesültek.
A mintegy húsz előadásból álló programot úgy szerkesztették – kiválóan –, hogy egymást követően hangzottak el azok az előadások, amelyek egy-egy elcsatolt nemzetrésznek a diktátum aláírásáig vezető eseményeit, feszültséggel teli hétköznapjait idézték fel a drámai kifejletig.
Pozsony, a koronázóváros sorsáról szólt Popély Gyula, a Károli Gáspár Református Egyetem professzor emeritusának előadása Pozsony elrablása címmel.
Pozsonyra a csehek kezdettől fogva igényt tartottak, de jogalapot ehhez sem az 1918. november 3-i padovai fegyverszüneti szerződés, sem a november 13-i belgrádi katonai konvenció nem nyújtott. Benešnek azonban sikerült Párizsban elérnie, hogy az antant legfelsőbb katonai tanácsa szólítsa fel a magyar kormányt a „szlovák területek” kiürítésére. Határokat, vagy demarkációs vonalakat ekkor nem rajzoltak meg. Erre csak december 13-án került sor. Bartha Albert magyar hadügyminiszter és Milan Hodža, a prágai kormány budapesti megbízottja által megkötött szerződés értelmében a magyar kormány harc nélkül átengedte a Felvidék túlnyomóan szlovák, rutén és német lakosságú területeit az oda benyomuló cseheknek, de Pozsony még ezután is magyar kézen maradt.
Ismét Beneš lépett színre. Sikerült elérnie Tichon francia külügyminiszternél, hogy még a békeszerződés aláírása előtt az összes cseh igény kielégíttessék. Az ekkor meghúzott demarkációs vonalat nyújtotta át 1918. december 23-án Vix alezredes Károlyiéknak, mint „a szlovák állam történelmi határát”, melybe már Pozsony is beletartozott.
A koronázóvárosban már az adventi hetekben nőtt a nyugtalanság. Amikor még aznap, december 23-án értesültek a döntésről, hatalmas népgyűlést tartottak a polgármester vezetésével, hogy tiltakozzanak „Pozsony elrablása” ellen.
A polgármester szenvedélyes beszédben érvelt a Masaryk és Beneš köztársaságába való betagozódás, „a város ellen készülő merénylet” ellen.
Másnap a sajtóban közölt tiltakozó határozat hivatkozott a népek önrendelkezési jogára, a város történelmi múltjára, kötődésére a magyar kultúrához és szellemiséghez, gazdasági érdekeire, és nem utolsósorban Pozsony nemzetiségi összetételére, amelynek a legutolsó népszámlálás szerinti 78 ezer lakosából csupán 14% volt szlovák.
A magyar kormány elfogadta az antant jegyzékét, és a benyomuló cseh csapatok sehol nem ütköztek ellenállásba, mert a Károlyi-kormány a majdan összehívandó békekonferenciától várta a wilsoni elvek érvényesítését.
Jankó Zoltán, Pozsony és a vármegye kormánybiztos főispánja december 23-án találkozott a hivatalát átvenni készülő Samuel Such csehszlovák zsupánnal, és megállapodott vele abban, hogy a karácsonyi ünnepek nyugalma érdekében a katonaság december 27-ig nem vonul be a városba. Végül a 27-i bevonulás is eltolódott, mivel a városból a magyar katonaság kivonulása lassan történt.
Így 1918. december 31. volt Pozsony utolsó magyar szilvesztere. Csak 1919. január 1-én hajnalban kezdődött meg olasz főtisztek parancsnoksága alatt az első cseh légió bevonulása. Pozsony polgárai Bratislavában ébredtek, abban a városban, amely később még átmenetileg sem térhetett vissza Magyarországhoz.
Hogyan zajlott mindez Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros vármegyékben? Erről szólt Kosztyó Gyula, a Clio Intézet munkatársának online előadása.
A napjainkban Kárpátaljaként emlegetett vármegyék „utódállami megszállása”, ahogyan a történész nevezte, három irányból indult. Először Ung megyében, még 1918 novemberében sikerült Benešnek elérnie, hogy a Ruszin Néptanács „népszavazással” mondja ki, hogy nem kívánnak Magyarországhoz tartozni. Ennek alapján az antant a cseheknek ítéli. Az antantnak egy szlovák–román korridor megteremtése is szempontja volt a négy kelet-magyarországi megye megszállásával, hogy a magyarországi Tanácsköztársaság ne tudjon kapcsolatot teremteni a szomszédos Szovjet-Oroszországgal.
A területre vonatkozó szlovák és román igényekből a végső határok az új csehszlovák államnak kedveztek, a románoknak csak egy kisebb terület jutott, főként Máramaros megyéből, amelynek nagyszámú zsidó lakossága megszenvedte az impériumváltást.
A legdurvábban azonban a magyar közösségek ellen léptek fel a csehszlovák hatóságok. Azok a tisztviselők, tanárok, akik nem tették le a hűségesküt, két hetet kaptak otthonuk, szülőföldjük elhagyására. A kijárási tilalom, házkutatások napirenden voltak, falun tilos volt a népviselet, egy alkalommal le is tartóztattak beregszászi lányokat, mert egy ünnepségen hagyományos öltözetben vettek részt. Minden alkalmat megragadott az új hatóság a magyarok megalázására: az új állam alapításának első évfordulóján kötelezték a lakosságot, hogy tűzze ki a csehszlovák zászlót a házakra. De nem volt zászló, s anyag sem jutott a keleti végekre, amiből gyorsan varrhattak volna, ezért arra kényszerítették az embereket, hogy saját nemzeti színeiket gyalázzák meg, vagyis a magyar zászlókról tépjék le a zöld sávot, s a megmaradt vörös-fehér színt már elfogadhatónak tartotta a hatalom.
Dévavári Zoltán, a VERITAS tudományos munkatársa A Bácska elvesztése és a magyar közigazgatás felszámolása című előadása bevezetőjében keserűen jegyezte meg, hogy
három évtizeddel a rendszerváltás után jut el oda a történettudomány, hogy azokkal a drámai eseményekkel részletesen foglalkozzék, amelyek 1918. október 6., a Szerb-Horvát-Szlovén Köztársaság proklamálása után a hajdani Bács-Bodrog vármegyében történtek.
Október 6. volt az a nap, amikor Bácska lakossága szembesült a háború elvesztésével, s ennek döbbenetét növelte a kitört spanyolnátha, a közellátás és az áramszolgáltatás összeomlása, a folyamatos hús- és szénhiány.
Október 31-től, az őszirózsás forradalomtól kezdve Szabadkán napirenden voltak a fegyveres összetűzések a reguláris magyar hadsereg és a mintegy 2500 fős vörösgárda között. November 6-tól ezek az etnikai fegyveres konfliktusok kiterjednek Szenttamási, Pétervárad térségére is. Újvidékre november 9-én vonul be az antant, de ez nem akadályozza a szerb irreguláris csapatokat, hogy a többségi magyar és német lakosságot fosztogassák.
A történész kitért arra az epizódra is, hogy közben a Belgrádra küldöttséggel utazó Károlyi Mihály megállt Szabadkán, akkor még úgy tudva, hogy a város magyar területen marad, és ezért Tisza híveinek leváltásáról akart intézkedni. Felesleges volt, mert 13-án a Franchet francia tábornok által a magyar küldöttség elé tett fegyverszüneti szerződésben Szabadka már szerb területként szerepelt.
Ahová a szerb katonaság bevonult, ott napirenden volt a fosztogatás, rablás, nemi erőszak, botbüntetés, szobrok, emlékművek megsemmisítése. De a szerb királyi hadsereg nemcsak a magánszemélyeket fosztogatta, hanem a bankokat, hivatalokat, kórházakat is.
A magyar köztisztviselők leváltása, kiutasítása párosult a magyar oktatási és kulturális intézmények működésének megszüntetésével. Külön „érdekesség” volt a telekkönyvek megsemmisítése.
1920 júniusát követően némileg konszolidálódott a helyzet, de a magyar oktatást csak 1925-ben engedélyezték, s akkor is csak az alsó négy osztályban.
A Románia által megszerzett hatalmas magyar területből egyetlen intézmény: a Kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem jogellenes és erőszakos elfoglalását, professzorainak és hallgatóinak megpróbáltatásait választotta előadása tárgyául Vajda Tamás, a Szegedi Tudományegyetem Levéltárának igazgatója.
Kutatómunkája nem volt könnyű, ugyanis a hivatali iratok jó része nincs meg. A korabeli rendeletekből, újságcikkekből, memoárokból áll össze az a kép, amely a Károlyi-kormány miniszterének, Lovászy Mártonnak a szervilis intézkedésével kezdődik: még a gyulafehérvári román gyűlés előtt elrendelte az egyetem nevéből és épületéről, a királyságra, a koronára és a címerre utaló minden jelzésnek az eltávolítását. Maradt annyi: Magyar Tudományegyetem.
A román megszállás 1918 karácsonyán történik Kolozsváron, és december 29-én mondják ki Románia és Erdély unióját. A statáriumot azonnal bevezetik, valamint a levelek visszatartását és nyilvános elégetését. Ezekben a levelekben lapultak azok a bankjegyek is, amelyeket a nélkülöző családok önmaguktól megvonva küldtek a kolozsvári diákoknak.
Schneller István rektort december 31-én megbilincselve szuronyos katonák kísérték végig a városon. A letartóztatások, házkutatások napirenden voltak, az egyetem kifosztása is. A Régészeti Intézetben őrzött 17. századi fegyvereket mainak vélve az intézet professzorát fegyverrejtegetésért letartóztatták, és addig verték, amíg belehalt..
1919. május 10-én rendelték el a hűségeskü letételét két napon belül. De egyetlen professzor sem tette le, még a román származású Moldován Gergely sem. A hatalom szuronyos katonákkal vette körül az egyetemi épületeket, amelyeket könyvtárakkal, laboratóriumokkal együtt kisajátított a román állam.
Az 1919-es viszonyokat jellemzi Sir George Clerk brit diplomata feljegyzése, aki látta Cholnoky Jenő földrajzprofesszort krumplit kapálni, miközben előadást tartott a mellette kapáló két tanítványának. A tudós rövidesen Magyarországra költözött marhavagonban, s abban lakott 1920-ig három kiskorú gyermekével. Teleki Pál segített kollégáján, amikor bevette a béketárgyalásokat előkészítő tudósok csapatába. 1921 nyarán indultak el Kolozsvárról Budapest felé az utolsó marhavagonok. Így lett a város akkor 80%-ban magyar lakosságából mára 8%.
