Nagykapos szülötte az 1920. év utolsó napján jött a világra. Érdekes pályát sikerült befutnia. Keresztapja a legendás hírű papköltő, Mécs László volt. Szülővárosára így emlékezett: „Nagykapos akkoriban teljesen magyar volt a premontrei birtokfelosztáskor odatelepített szlovák utca kivételével. …sőt az idővel beköltöző cseh hivatalnokok is kénytelenek voltak megtanulni valamennyire a helyi többség nyelvét. (…) Szüleim nem fogadták el a történelmi változásokat. Nem véletlen, hogy nekem, a legkisebbnek, négy testvéremmel ellentétben, nem egy nemzetközi keresztény, hanem a hun-magyar mondavilág egyik hősének nevét adták. Gyermekként sokáig nem éreztem a cseh uralom következményeit: magyar közegben éltünk, a hivatalos ügyeket is magyarul lehetett intézni. Szlovák–magyar ellentétre egyáltalán nem emlékszem.”
Sok Skultéty vezetéknevű ember él a Kárpát-medencében, de ezek ritkán rokonok, hiszen ez a telepes falu elöljáróját, tehát foglalkozást jelent. De a híres Skultéty Lászlóhoz, „a világ legöregebb katonájához” rokoni szálak fűzték. Ez az ember akkor került az érdeklődés homlokterébe, amikor Szlovákia hullarablást követett el. Talán még emlékeznek rá, 2013. május végén a román hatóságok titkon exhumálták és a szlovák légierő katonai gépe a malackai katonai reptérre szállította a magyar huszárt, ahol koporsóját a szlovák haderő vezérkari főnöke és díszegysége fogadta. Skultéty László földi maradványait szülőfalujában, Hegyesmajtényban temették el.
Csabát apja a késmárki német líceumba íratta, mert szerette volna, ha jól megtanul németül. Az egyik bátyja is ott tanult. Bölcs előrelátásról tanúskodott ez a döntés, mert bizony erre a későbbiekben szüksége volt. Ezekről az évekről a következőképpen vallott 1992-ben:
„A város lényegében német ajkú volt, ezen német ajkúak zömét ugyanakkor a magyar szellem itatta át. Jellemző, hogy nagy népszerűségnek örvendett a budapesti Színházi Élet. Lassan azonban nőtt a város szlovák lakossága a környező Maguráról és más szomszédos vidékekről odaköltözöttek révén. Domináló szerepet töltött be a városban a német gimnázium. Az evangélikus egyház tartotta fenn. Története során váltakozott a tanítás nyelve, német nyelvűvé – előzőleg magyar volt – Trianon után lett ismét. Volt a városban egy újonnan létesített szlovák gimnázium is, amely gyakorlatilag csak a környék szlovák lakosságának és az odahelyezett cseh hivatalnokoknak volt a gimnáziuma. A németbe viszont magyar gyerekek is jöttek egész Szlovákiából, akiket szüleik úgy akartak jó iskolába küldeni, hogy németül is megtanuljanak. (…) Késmárk hallatlanul érdekes életet élt. Egy diákváros, amelynek minden eseményét a német gimnázium diktálta. Majális, diákbál komoly műsorral – ezek voltak az év fontos eseményei. Sok család élt abból is, hogy magyar gyerekeket fogadott be. (…) Egyetlen rövid időszak volt, amikor a szülők – tehát a szepességi német szülők – nyomására a héten egyszer fakultatív alapon magyart is lehetett tanulni. De hát ki megy el délután a futballpálya helyett nyelvórára? Ez a késmárki közösség hallatlan jó életlecke lett volna, ha később nem romlik el minden. (…) Ebben az időben – tehát 1935, 1936 táján – kezdődött az óriási szellemi átalakulás, ami nagy erővel folytatódott azután. Főleg szudétanémet tanáraink hatására a Német Tornaegyesület és hasonló tömörülések útján betört Késmárkra és a Szepességbe a nagynémet szellem. Politikai közvetítője a Konrad Henlein által vezetett Szudétanémet Párt volt. Szinte hónapok alatt kialakult a legsúlyosabb konfliktus a családokon belül is. Volt olyan szepességi tanárunk, aki azt mondta, hogy ebédnél a gyerekeivel csak az időjárásról tud beszélni, mert mihelyt másról esik szó, a gyerekek vad nagynémetek. Míg tehát addig a szepességi németség át volt itatva – még akkor is, ha odahaza németül beszéltek – magyar gondolkodással, magyar modorral és a fő szellemi központnak Budapestet tekintették, ebben az új helyzetben minden megfordult. Ekkor alakult ki az az ellentét, amelyik a szepességi németséget szétverte. Hogyan mutatkozott ez meg az iskolában? 1936-ban Csehszlovákiában parlamenti választások voltak, ekkor volt először érezhető a gyerekeken át a szepességi németség megosztottsága. Zipser Deutsch – ez volt az eddigi, a hagyományos. Karpathen-Deutsch – ők voltak az újak, a nagynémetek.“
Az édesapja első osztályú vonatjegyre küldött neki pénz. Ő a harmadik osztályon utazott és a különbözetet a híres kassai Megay-cukrászdában fogyasztotta el. Amikor nevetve mesélt nekem róla, már nem tudta megmondani, milyen finomságokat kóstolgatott akkortájt.
Az első bécsi döntés előtt tért vissza Késmárkra. Néhány diáktársa már „Heil Hitler”-rel köszöntötte tanárait. Azonban 1938. október 31-én, a reformáció emléknapján, a müncheni döntés után és órákkal az első bécsi döntés előtt, a templomban a késmárkiak váratlanul elénekelték a magyar himnuszt.
Korábban még a cipszer himnuszt sem lehetett eredeti szövegével énekelni. „A régi szöveget, amely szerint az Úr az ősöket «Ungarland»-ba vezette, állami kívánságra «Zipserland»-ra kellett változtatni. Az oktatás viszont még sokáig a régi világ szellemében folyt.” Ahogy később megtudta, a Szlovák Állam megalakulása után már zsidó származású társai nem érettségizhettek le.
Hazasietett, hogy lássa a honvédség bevonulását szülővárosába. „Hatalmas, szép ünnep volt” – emlékezett. De a határt lezárták, így már nem tudott visszamenni Késmárkra. Az ismét megnyílt ungvári gimnáziumban érettségizett.
A visszacsatolást követően megmutatkoztak a gondolkodásbeli különbségek. „Csehszlovákia nekünk hamis demokráciát jelentett, de a csehektől hozott szellem révén a felvidéki magyarság demokratikusabb lett, mint az anyaországi.
Ezt többek között a következő történettel szemléltette. Ungváron egy hadnagy letegezte a taxist: Mennyiért viszel el Radváncra? – Mennyit akarsz fizetni? – Hogy mersz engem tegezni? – És te hogy mersz engem?
A világháború végén a szovjetek elhurcolták Moldvába, ahonnan sikerült megszöknie. Felsőfokú tanulmányait a budapesti Közgazdasági Egyetemen végezte. „A Beneš által kikényszerített csehszlovák–magyar lakosságcsere végrehajtására kijelölt Jócsik Lajos magyar kormánybiztos titkára, majd pozsonyi delegáltja lettem, így testközelből láthattam, hogyan fosztják meg jogaiktól az enyéimet, a felvidéki magyarságot.” Egy alkalommal, amikor nála jártam, éppen ezt az anyagot rendezgette. Szobája jelentős része papírkupacokkal volt tele.
Majd jöttek az emigráció évei. Párizsban nemzetközi jogi, Bruges-ben európai politológiai diplomát szerzett. Nevetve mesélte nekem, hogy Herczegh Géza jogtudós, egyetemi tanár, a hágai Nemzetközi Bíróság tagja, aki szintén Nagykaposon született, fehér asztalnál mondta neki: Tudod, most jöttem rá, nemzetközi jog nem létezik!
1951-ben ideiglenesen Münchenbe ment, ahol 32 évet töltött el a Szabad Európa Rádió külpolitikai szerkesztőjeként. Az itteni vidám történeteket is kötetbe foglalta. Ambrus Márton néven ismerhették a hallgatók. Ambrusnak a nagyapját hívták, fiát meg Mártonnak, így választotta ezt a nevet otthon élő családtagjai védelmében.
A gorbacsovi peresztrojkának köszönhetően látogathatott Kárpátaljára 1989-ben. Örömmel tapasztalta, hogy Ungváron a belváros épen megmaradt. A husáki Csehszlovákiában rosszabb körülményeket tapasztalt, mint a Szovjetunióban. „A határőr első kérdése az volt: hoztunk-e magunkkal politikai vagy vallási irodalmat Nyugat-Németországból? Nagykaposon, a külföldieknek szállást adó Družba Szállóban borzalmas állapotokat találtunk. (…) A település nagyon megváltozott: a főutca egyik oldalát nagyobbrészt elbontották, elpusztult a mi egykori házunk is, gyermekkorom világa. Helyére ízléstelen tákolmányt emeltek. Az egykor színmagyar mezővárosban a szlovákság aránya már megközelítette az őslakosokét.” Fél évszázad után látogatott haza.
Ellátogatott Késmárkra is, ahol „rögtönzött osztálytalálkozó fogadta. „Sétáltunk az egykori cipszer városban. Az utcán már senkivel sem találkoztunk, aki beszélt volna magyarul vagy németül.”
A Pax Romana Magyar Keresztény Értelmiségi Mozgalom elnökeként is tevékenykedett (1985-1990). 1992-ben Budapestre települt. Akkor ismerkedtem meg vele, majd gyakori vendég voltam Naphegy utcai lakásán. A szíve néha rakoncátlankodott, de tele volt energiával és egymás után adta ki könyveit, melyek tárgyilagosan rögzítették azt a múltat, amely ma már néha teljesen hihetetlennek tűnik.
Kedves Csaba, most elővettem Vannak vidékek, féltett kishazák című kötetedet, melynek alcíme Az én Ung megyei Nagykaposom. Keresztapádnak külön fejezetet szenteltél. Egyszer karácsonykor egy kislánnyal bújócskát játszottál. Amikor rád került a sor, a reverendája alá bújtatott. „Mécs nyugodtan állt, csak nagyon mozgott a reverendája, és ez árulta el, hogy alatta vagyok.” Viszont kézzel írott versei, melyeket apád ügyvédi irodájába vitt, hogy az irodakisasszony legépelje, Nálatok maradtak, majd nagyanyádhoz kerültek Munkácsra. A lakást elfoglaló oroszok semmisítettek meg azokat.
Szülővárosodról így vallottál: „A gyökereimet itt kaptam, életpályám viszontagságai során rájuk támaszkodhattam. Szálai apám máramarosi indulásától a szepességi Kesmárkig nyúlnak… Életem első húsz éve ehhez a térséghez fűződik. Majd következett, kelet és nyugat felé, a nagyvilág.”
Ahogy leemeltem a polcról míves kötetedet, egy cetli hullott ki belőle. „Naivul azt hittem, hogy hamarosan megint betoppansz.” Akkor ezt a munkádat valaki által küldted el. Már nem tudok Hozzád legnagyobb sajnálatomra betoppanni. Öt évvel ezelőtt, 2015. december 15-én visszaadtad lelkedet a Teremtőnek.
Badacsonytomajban vettünk Tőled végső búcsút 2016. január 23-án.
Ott hangzott el az a megállapítás, hogy számodra a határon túli magyarok szolgálata felülírt mindent.
Szívesen gondolok megtisztelő barátságodra! Míg írtam ezt a cikket, voltaképpen hozzám szóltál, Veled cseréltem eszmét. Köszönöm.
