Valójában minden Úr napja, vasárnap az ünneplés örömóráit akarja ajándékozni Isten megfáradt gyermekeinek. A jubilate Deo, az exultatio szent égi-légi könnyedségével frissíteni meg heti nyúzások között elgémberedett lelkünket. Ilyen gyönyörű pillanatot kapott el, ragadott meg, tett maradandóvá Madeleine Delbrêl (1904-1964) francia költőnő, misztikus, szociális nővér, elefántcsontparti gyermekmentő abban a versében, amit most az olvasók lelkére szeretnék helyezni.
Vasárnapi olvasmányként, lelki üzenetként, égi harmatcseppként, az angyalok örvendező égi kacagásának szívet-lelket felüdítő szótáraként. És akkor itt már be is fejezhetném. De nem teszem, mert Delbrêl Szentlélek-citeraként megszólaló verse, Az engedelmesség bálja sok gondolatot felébresztett bennem is, továbbgondolásra leírom némelyikét.
Lelkészi spirituális naplómból, amit évtizedek óta írok, azért emelem ki szabálytalan sorok megjelöléssel a gondolatokat, mert lesznek, akik kissé értetlenkedve állnak meg azelőtt, hogy egy református lelkész mit lelkendezik egy katolikus nővér költészetéért. Több okból is. Mivel reformátorunk, Kálvin anyanyelvét, a franciát ugyanolyan igényesen és magas szinten használta, művelte, mint Madeleine nővér. Meg azért, mert
vannak az istenközelségnek olyan fázisai, stációi, ahogyan arról a dán evangélikus Sören Kierkegaard a létezés fázisaiban (etikai, esztétikai, vallási) tanított, amikor elveszítik értelmüket az olyan kategóriák, hogy valaki katolikus, református, evangélikus vagy bármilyen felekezet tagja.
A Krisztus-zónában, ami egyszerre egyetemes és személyes, a hit dimeziójában csak egy valami számít: minél közelebb az Úrhoz, annál közelebb egymáshoz. Aztán az is kedvessé teszi számomra Madeleine személyét, költészetét, hogy valami olyan gyönyörű, nem csak szavakból épített istenkapcsolatot hoz elénk, ami pontosan azért tud szokatlan szavakat, a megszokottól eltérő látásmódot, lelki pillantásokat ajándékozni az olvasónak, mert ő nem a szavak bűvöletében, hanem Isten bűvöletében élte le az életét.
Minden hatalmi, egyházi, politikai sandaság, nyomás közepette és ellenére képes volt a túllépésre, ami kivezette az adott helyzetből. Gyakran nem szó szerint, de lelkileg feltétlenül. Győztes lett ez a költői női lélek a legyőzők, olykor brutális férfiak és a legyőzött helyzetei fölött. Krisztusi lehetett ebben, mert a victor quia victima = győztes, bár legyőzött követésében töltötte minden pillanatát.
És ez az, amire leginkább tanít minket ma is. Miközben foglyai vagyunk helyzeteknek, pillanatoknak, körülményeknek, melyek gyötrelmei csak nem akarnak múlni, örökkévalóságnak tűnő nehéz szituációknak, aközben mégis megélhetünk szabadulást, szabadságot, mert
a lelkünket nem lehet vasra verni, bilincsbe béklyózni, szavak hínárjába vagy sarába lökni-tiporni.
Madeleine égben fogant, földre szállt verse létérzéseket, megtartó létezési technikákat hoz elénk. Elsősorban a táncot, mint az istenkapcsolat tényleges vagy különleges, virtuális eszközét. Amit a szentek és a nagyon hétköznapi emberek is olykor meglépnek, ellejtenek olykor napi mozgásformaként, mert a mozgásban ki akarják táncolni magukból fájdalmukat, örömüket.
Kinek ne jutna eszébe, ha kicsit is ismeri a Bibliát, Dávid és Izrael háza, akik szent táncot jártak az Úr előtt, amikor a szövetség ládáját felvitték és elhelyezték Jeruzsálemben? Nemzeti körtánc! (2Sámuel 6,5; 6,21). Vagy az a jelenet, amikor az Úr Jézus többre hivatott népe engedetlensége, vonakodása láttán kifakadva így fogalmazott: „Zenéltünk nektek és nem táncoltatok”? (Máté 11,17). A tánc sok mindent elmond szavak nélkül is, ahogyan az alábbi vers is kérdezve fogalmaz: „milyen táncot volna kedved eltáncoltatni velünk gondviselésed lépteibe simulva”?
Szinte könyörögve kéri a költőnő: „Hagyni kell magunkat megalkotni, hogy boldog emberek lehessünk, akik veled táncolják életüket!”. Ha elfelejtjük a Lélek zenéjét, akkor életünkből tornagyakorlatot csinálunk, hogy ne mondjam favágást, egyhangúságot, s a monotónia megöli kapcsolatainkat minden irányban.
Madelein többször elismétli versében, mintegy belénk vésve a mély értelmű, létszépítő vágy refrénjét: „Uram, kérj fel minket, készek vagyunk táncolni veled”. Nem, ebben nincs semmi profanizálás, szentségtörés. Ebben a meghívásban, élő istenkapcsolat-keresésben égi-légi könnyedség van, spirituális elegancia, pneumatikus, szentlelkes mélység, jézusi intimitás, bensőségesség, közvetlenség, angyali, szent játékosság.
Engedjétek Madeleine istenhívogató verssorait a lelketekbe alászállni, s szavaival felemelkedni Istenhez. Egy Csajkovszkij-balett primabalerinája sem lehetne lenyűgözőbb még a Metropolitain deszkáin sem, mint Madeleine Delbrêl kérj fel Uram egy táncra istenfohásza.
Még csak annyit, hogy Kálvint nem véletlenül idéztem. Az ilyen szokatlan istenhívogatás létjogosultságát, létezésszépítő képességét és hatását ő már nagyon korán felismerte. Hatalmas lelki remekműve, az Institutio első oldalain ír a sensus divinitatisról, az „istenérzetről”, ami ott van minden ember lelkében és tudatában. Ez a sentiment de diviné, istenérzet az a belső, teremtett szenzórium, érzékelőrendszer az emberekben, amivel rá tudunk mozdulni, hangolódni, rezonálni az isteni hangütésre, szóra, Igére, üzenetre.
Az meg már különös csoda, az elhívás, kiválasztás, megtérés csodája, ha valakinek az életében ez a szent hárfa maga a Szentírás lesz, melyből dallamok és harmóniák egész szimfóniája árad életünk és a történelem végéig. Így találkozik az időben más síkon, a Szentlélek szimultaneitásában, egyidejűvé tévő áradásában Kálvin és Madeleine, Te és én, mi és ti – Istennel és egymással. Ez az „Istennel táncolni való kedvem van” életérzését megteremtő sentiment de divinité az a csodaeszköz a tudatunkban, lelkünkben, amiről a 18. századi nagy hatású amerikai kálvinista prédikátor, Jonathan Edwards is tudott, és állította, hogy ezt minden ember megkapta, mert Isten bőkezű, de nem mindenki tud élni vele, mert ahhoz a kereszten megsebzett Megváltó Jézus kezét is el kell fogadnia.
Napjainkban pedig a holland származású, de a kivándorolt faklumpás-tulipánosok által alapított michigani Calvin College Templeton-díjas zsenije, Alvin Plantinga, a református ismeretelmélet 20. századi csúcsa így tanít: a sensus divinitatis minden embernek sajátossága, de nem minden embernél működik a bűn tudatmódosító, istenérzetet romboló kábítása következtében.
Barth Károly pedig Az engedelmesség tánca ismeretében vagy anélkül, Mozartról írt híres könyvecskéjében kedves humorral fogalmazott: Amikor az angyalok Isten tiszteletét zengik, akkor Bachot játszanak, de amikor maguk között vannak, és huncutkodni támad kedvük, akkor Mozartot. Jubilate Deo – van ilyen vasárnapja is a protestáns liturgikus évnek.
Örvendezzetek Istennek! Minden vasárnap erre ad időt, alkalmat, lehetőséget.
Legyen ez, s minél több vasárnapunk annak a felszabadító, boldog örömnek a megtapasztalása, amit Madeleine Delbrêl szép istenszólongató verse megfogalmaz: Uram, kérj fel minket, készek vagyunk táncolni neked – gondolatban nemcsak Zorba, a görög szirtakiját, Brahms magyar táncait járjuk el, hanem a lelkünkkel, imáinkkal, s egész életünkkel vagyunk készek táncolni Neked és Előtted a Rád figyelés, a Veled lépéstartás, az egy ritmusra járás élettáncát. Köszönjük, hogy erre ma is felkérsz minket – nemcsak lányaidat, hanem fiaidat is a nagyvilág és hazánk hatalmas égi-földi táncparkettjén.
Az engedelmesség bálja
„Furulyáztunk, de nem táncoltatok.”
(Július 14-én tört ki a francia forradalom 1789-ben.)
Július 14-e van.
Mindenki táncolni indul.
Mindenhol, hónapok, sőt évek óta a világ táncol.
Minél jobban belehalunk, annál inkább táncolunk.
Hullámban érkező háborúk, hullámban érkező bálok.
Valóban nagy a zaj.
A komoly emberek már lepihentek.
A szerzetesek Szent Henrik király matutinumát recitálják.
De én egy másik királyra gondolok,
Dávid királyra, aki a szövetség ládája előtt táncolt.
Mert bár sok szent nem szeretett táncolni,
van sok szent, akinek szüksége volt táncra,
hisz annyira örült az életnek.
Szent Terézia a kasztanyettáival,
Keresztes Szent János karján a gyermek Jézussal
és Szent Ferenc a pápa előtt.
Ha örülnénk neked, Uram,
nem tudnánk ellenállni
szükségünknek, hogy világot behálózó táncra perdüljünk,
és kitalálhassuk,
milyen táncot volna kedved eltáncoltatni velünk
gondviselésed lépteibe simulva.
Mert úgy gondolom, talán eleged van azokból,
akik mindig arról beszélnek, hogy szolgálnak téged, mint egy katona,
akik ismernek téged, mint egy professzor,
akik elértek hozzád, mert betartották a játékszabályokat,
akik szeretnek téged, mint ahogy egy hosszú házasságban szokás.
Egy nap, amikor valami másra vágytál,
megalkottad Szent Ferencet,
és zsonglőröddé tetted.
Hagyni kell magunkat megalkotni,
hogy boldog emberek lehessünk,
akik veled táncolják életüket!
Ahhoz, hogy jó táncos legyen valaki,
veled, vagy máshol, nem kell azt tudni,
hogy mi lesz belőle.
Követni kell,
vidámnak lenni,
könnyednek lenni,
és főként nem szabad merevnek lenni.
Nem kell magyarázatot kérni tőled
a lépésről, amelyhez kedved van,
csak egyszerűen folytatni kell.
Tőled mozgásba lendülve
élettel telinek kell lenni,
és átvenni tőled a zenekar ritmusát.
Nem kell mindenáron haladni,
hanem elfogadni a forgást, a szélre sodródást,
a megállást és lecsúszást járás helyett,
és mindezek csak balga lépések lennének,
ha nem volna harmóniában a zenével.
De elfelejtjük Lelked zenéjét,
és életünkből tornagyakorlatot csinálunk,
elfelejtjük, hogy karjaid között táncol az életünk,
hogy szent akaratod
követhetetlen képzelőerő,
hogy nincs benne egyhangúság vagy unalom,
csak azoknak a vénlelkeknek,
akik faliszőnyeggé váltak
szereteted vidám báljában.
Uram, kérj fel minket,
készek vagyunk eltáncolni veled a bevásárlást,
az elszámolást, a vacsorakészítést
vagy ezt a virrasztást, amelyen elálmosodunk.
Készek vagyunk eltáncolni veled a munka táncát,
a meleg táncát, majd később a hidegét.
És ha némely dallam mollban van, nem mondjuk, hogy szomorkás,
ha a másik kimerít minket, nem mondjuk, hogy kifulladtunk.
Ha az emberek meglöknek, majd nevetünk,
hisz tudjuk, hogy ez mindig megesik a táncban.
Uram, taníts meg minket arra,
hogy ebben a közted és köztünk elkezdődött örök szerelemben
zajlik engedelmességünk egyedülálló bálja.
Tárd fel előttünk terveid hatalmas zenekarát,
amelyben megengeded, hogy békés akaratodba
idegen hangok is vegyüljenek.
Taníts meg mindennap magunkra ölteni
emberi természetünket,
mint báli ruhát, amelyet megszerettetsz velünk,
annak minden részletével, elengedhetetlen ékszereivel.
Éltesd velünk életünket,
ne sakkjátszmaként, ahol minden előre meg van szabva,
ne meccsként, ahol minden annyira nehéz,
ne elméletként, amely halára untat,
hanem végtelen ünnepként, ahol
a veled való találkozás újból és újból megismétlődik,
bálként,
táncként,
kegyelmes karjaid között,
a szeretet mindenséget átható zenéjével.
Uram, kérj fel minket!
Fordította: Mohos Anna Gabriella CB
Kiemelések dr. Békefy Lajostól
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
