Éljen a magyar bárhol is a nagyvilágban, vagy itt, a Kárpát-medencében, március idusán, nemzeti ünnepünkön általában Petőfi Sándor neve ötlik fel számára, hiszen nemcsak a lánglelkű költő, a forradalmár jelenik meg képzeletében, hanem a szabadság bajnoka, aki világviszonylatban is híressé tette magyar irodalmunkat. Még ha nem tudatosítjuk is, az 1848-49-es dicső esztendők, a forradalom eseményei még napjainkban is nemzettudatunk szilárd pilléreit alkotják.
Történelmünk bizonyítja, hogy emberként vagy közösségként csak akkor lehetünk sikeresek, ha vállaljuk nemzeti hovatartozásunkat, gyökereinket, önmagunkat, egyéni és kollektív értékeinket, amelyeket elődeink hagytak ránk. Ez az iránytű, amely mindig megbízhatóan mutatja számunkra azt az utat, amelyen elődeink jártak itt, az őseink földjén, a mi szülőföldünkön.
Számunkra, a magyar nemzethez tartozók számára 1848 márciusa, a forradalmi események – melyek során Petőfi szinte ikonként, a szabadságharc jelképeként tűnik fel képzeletünkben – a túlerő miatti bukás ellenére is a győzelmet, a mindenkori reményt is jelentik. Hit nélkül ugyanis sem az egyén, sem pedig a közösség nem képes, nem tud értéket és maradandót alkotni.
Nemzeti ünnepünkön olyan hősök előtt hajtunk fejet, akiknek munkássága, közösségi szolgálata számunkra, felvidéki magyarok számára is példaértékű. Ne feledjük, hogy a forradalom és szabadságharc nélkül nem lett volna kiegyezés, nem lett volna reformkor, nem született volna meg a Monarchia, mely a század végére Európa egyik legvirágzóbb, legerősebb és legkorszerűbb hatalma volt.
Szolgáljon példaként számunkra itt, a szülőföldünkön, hogy a véleménykülönbségek ellenére nekünk is össze kell fognunk, mint ahogyan ezt tették a forradalom és szabadságharc idején. Meg kell végre tanulnunk és találnunk a közös gondolkodás és cselekvés új formáit. Ez az egyedüli járható út számunkra, ha magyarként akarunk érvényesülni őseink földjén.
(Bárdos Gyula Facebook-oldala/Felvidék.ma)
