Lélekben soha el nem ment szülőfalujából, s hiszem, hogy ma is itt van az itt élők átörökített emlékezetében. Bátka lett számára Jajfalva, Habánfalva vagy Jámborfalva néven is az a hely, amelyen bemutatja az elmúlt évszázad felvidéki magyarságának minden sorscsapását, amelyek közepette is megőrizte Istenbe vetett hitét és reményét a feltámadásra.
„Itt születtél, itt e tájban.
Az apáknak igazában,
szép anyai ölelésben,
karja-szava melegében nevelkedtél,
s mint egy herceg elindultál
világ ellen: népedért.Viaskodva káprázattal,
országrontó sárkányokkal,
koncra váró keselyűkkel,
s ide tért meg minden út,
hogy elmondhasd mindeneknek:
élőket és eljövőket féltő hittel —
magyarul…”
– e szavakkal és érzésekkel búcsúztam tőle alig négy esztendeje a bátkai temetőben, ahonnan belátni szinte minden regénye történéseinek helyszíneit.
Két héttel húsvét után az 1931. esztendő áprilisának 18. napja csupán az egykoron gazdálkodó, majd kőműves-iparos és boltos Mács család krónikájában jelesült ünneppé.
A József nevet kapta, akit később jó gömöri palóc szokás szerint Dodo névvel illettek játszótársai.
A hangoskodó, síró újszülöttnek még rontás ellen való fürdővizet is készítettek, hátha szemmel verte valaki, azért nem csendesedik meg, de erről a sorscsapásról még a bolsevik hatalom sem tudta leszoktatni sem dorgálással, sem fenyítéssel.
„Csavargó gyerek voltam” – Interjúnk a ma 85 éves Mács József íróval
A virgonc és rosszcsont gyermeknek kezdetben az iskolában sem a tanuláson járt az esze.
Pedig még a rimaszombati gimnáziumba is beíratták a neves Holéczy Miklós keze alá, de ő csak egy lovas-szekeres gazda akart lenni, aki körbeszántja a bátkai határt Nemesradnóttól Szemszúró pusztáig, a temetőtől a Góbis-hegyig.
Mert bár a Mács famíliát már 1550-ben is jegyezték az okiratok a gazdák sorában, de a sok gyermek között lassan elaprózódtak a földek, és a nagyapjának már ló sem jutott a kevés parcella mellé.
Viszont már akkor is úgy tudott mesélni nem létező lováról az osztálytársaknak, hogy a végén már azt sem hitték el neki, hogy nincs is lova. Így aztán be kellett érnie egy Pegazussal, amely a képzelet szárnyán vágtatja körbe a világot, vagy legalább a Felvidéket.
Írói elhivatottságához azonban Eduard Beneš járult hozzá igazán (a maga módján meg is köszöni neki a Bolondok hajóján c. regényében), mert a háború után a magyar iskolák nem nyíltak meg, szlovákul nem tudott, így aztán Sárospatakra, majd Miskolcra járt átszökdösve a határon.
A szlovák iskolától való félelme miatt a tanulási kedve is megjött, látóköre is kitágult, és olyan barátokra is lelt, mint Tolvaj Bertalan, Dobos László, Takács András. Ők voltak a sötétben lopakodva szökdöső diákok, a „sötétség gyermekei”.
Egyszerre térnek vissza a szülőföldre, amikor Pozsonyban már magyarul fejezhette be a tanítóképzőt. És ez az a korszak, amikor kinyílik a fiatalok szeme és lelke a világra, amikor azt hiszik, hogy övék a világ, övék az élet és a szerelem.
És azt is elhitték, hogy a beneši terror után a deportálások és a vagyonelkobzás leállítása, az anyanyelv, a megszólalás jogának visszaadása, ami más helyen a világ legtermészetesebb dolga, itt a legnagyobb jótétemény, és így gabalyodtak a kommunizmus hálójába…
Még a bölcsebbeknek is eltartott egy darabig, míg ráébredtek a valóságra és az igazságra.
Sokaknak viszont később sem világosodott meg. Mert elhitték, hogy ez a rendszer a szabadság, az egyenlőség, az igazságosság társadalmát építi, mígnem saját bőrükön tapasztalták, hogy egy rágalom is elegendő az elítéléshez, hogy gőgös és önkényes gazemberek gyakorolják a hatalmat, hogy azt várják el tőlük, hogy hazudjanak a múltról, a jelenről, és ellenszegülés nélkül hajtsanak végre minden utasítást, még akkor is, ha nem tetszik, ha tudják is, hogy az rossz. Valljanak akár szüleik, testvéreik ellen is, ha ezt várják el tőlük…
Ennek a magyar szócsöve volt Pozsonyban az Új Szó, amely ilyen propaganda céljára szerette volna használni a felszippantott tehetségeket. Volt aki behódolt, mert élni kell, mert lakni kell, enni kell, vagy csak pénz kell meg dicsőség, de Mácsnak néhány megrovás után az 1956-os magyar forradalom iránti szimpátiája miatt mennie kellett… nem szereti az Új Szó a más véleményen lévőket ma sem.
Így került az Új Ifjúsághoz, majd végleg és nyugdíjáig a Héthez.
Közben megjelentek már derűs elbeszélései a falvak életéről, amelyek még csupán nyelvi, alkotói képességeit csillogtatták meg, de valójában regényt szeretett volna írni, nem is akármiről.
Pedig tudta, hogy az a csehszlovák szocialista álomvilágnak aláaknázott, tiltott területe, mert a dekrétumokat, deportálásokat, halálmeneteket, vagyonelkobzásokat, reszlovakizációt, magyarveréseket említeni sem volt szabad, hiszen a kommunisták közreműködése révén Sztálin jóváhagyásával hajtották végre.
Mács regényének főhőse ebben a jogfosztó időszakban keresi helyét egy felvidéki magyar faluban. 1963-ban írta meg Páskaházára visszavonulva, a felesége falujában, ahová az egész család elköltözött, s lányai számára talán a legszebb gyermekkori élményeket szerezték ezzel…
Annál felhősebb volt viszont a kiadók, szerkesztők, de még a barátai arca is a kézirat láttán. A regény, az Adósságtörlesztés csak az 1968-as enyhülés idején jelenhetett meg. Elnyerve a hozzáértők elismerését és a gőgös „államalkotók” ellenszenvét.
És ez az időszak a „szép remények hajnalcsillagával” kecsegtető felszabadultságot is jelentett. Írószövetség, magyar könyvkiadás, Csemadok, ifjúsági klubok, nyári táborozások, lakossági fórumok…. nagy vágyak, tervek, elképzelések.
Alig sejthette valaki, hogy a nagyhatalmi játszmában már rég eltervezték a visszarendezést, hogy a szovjet birodalomnak saját támaszpontjai lehessenek a vasfüggöny szélén, Csehszlovákiában is.
A megszállás után a kisebbrendűségi komplexusaikat kompenzálni akaró középszerű senkik és az ügyeskedő szélhámosok jutottak szerephez egy konszolidációnak nevezett program keretében.
Minden szinten elkezdődött a tisztogatás, és Mács József tevékenysége, könyvei, témái is célkeresztbe kerültek.
Csak az alkalmat várták, mikor csaphatnak le rá. 1973-ban a Mélység és magasság című regénye mindössze három folytatást élt meg a Nő című lapban, máris leállították, a lapot megbüntették, Mácsot pedig először kirúgták, majd mikor kiderült, hogy nincs hová elküldeni, „csak” lefokozták és a szerkesztőség sarkába száműzték örök időkre szóló elhallgattatás céljával.
Ebben az időben került tilalmi listára Dobos László, Tolvaj Bertalan, Szabó Rezső és Duray Miklós is. Még a Csemadok központ vezetésébe is senkiházi talpnyalók furakodtak be gyomorforgató ízléstelenséggel. Kellett egy idő, amíg valami újra elkezdődhetett.
Mács pedig hallgatott, de írt. A Kétszer harangoztak, Vesztes, Szélfúvásban, Temetőkapu ezekben az időkben íródott.
Valamennyi középpontjában a Trianon utáni felvidéki magyar sors, a visszacsatolás, valamint az 1945 utáni teljes jogfosztás időszaka szerepel. Más és más látószögből, a túlélés, a megoldás, az ellenállás vagy behódolás esélyeit, lehetőségeit és következményeit latolgatva.
Mert 1920-ban nem csupán az történt, hogy a nagyhatalmak fogták a térképet, és osztogatták a Szent Korona széles határát boldognak, boldogtalannak, aki többet ígért vagy nagyobbat hazudott.
A haszon ugyanabba a zsebbe vándorolt, mert meg kellett szolgálniuk ezt a nagy „jótéteményt” a megajándékozottaknak, hiszen eddig semmivel sem szolgáltak rá.
Legfeljebb azzal, hogy hátba szúrták eddigi jótevőiket, akik vagy 6-700 éve befogadták őket, akik teret és földet adtak családjaiknak, és a Szent Korona védelme alatt a sokféle ide menekült szláv népcsoport a 19. századra nemzetté formálódhatott (s talán azért rekedtek meg a kiskorú magatartásformák mellett, mert ezt a védelmet saját maguk dobták el maguktól…).
A világháború után nem csupán annyi történt, hogy megszálló idegen hadak érkeztek, akik sortüzekkel válaszoltak az őshonos magyarok tiltakozására. Azt is meg kellett élnünk, hogy belegázoltak szokásainkba, hagyományainkba, ünnepeinkbe, jelképeinkbe, nyelvünkbe, múltunkba és jövőképünkbe is, közösségi és magánéletünkbe egyaránt.
Olyannyira, hogy még gondolataink, álmaink és képzeletünk fölött is uralkodni szeretnének.
A megszálló hatalommal jött a nyelvtörvény, földtörvény, iskolatörvény – és az igazságtalanságnak még sokféle jogi változata.
És amikor még ezzel sem tudták megtörni, beolvasztani vagy elüldözni az itt élőket, akkor Beneš dús képzelete révén jött a teljes jogfosztás, elüldözés, deportálás, lakosságcsere, száműzetés, reszlovakizáció, betelepítés… majd a koronát az elnyomásra a kommunista diktatúra tette fel, amely visszaadott néhány morzsát az elrabolt javakból és jogokból annak fejében, hogy mindezért önként behódolva mondjunk le hitünkről, földjeinkről, és a meghirdetett jobb érvényesülés érdekében édes anyanyelvünkről is.
Ezzel száll szembe mintegy felvidéki búsképű lovagként egy szál tollal a kezében Mács József!
Hogy talán a feledésre ítélt múlt megírásával megmenti népének önismeretét, hogy az megőrizhesse önbecsülését. Ezt soha nem bocsátották meg neki! Nem csupán a hatalom bitorlói, de semmirekellő magyarul beszélő és kiszolgáló cselédjeik sem.
Csak 1989 után rehabilitálták, de hóhérjai hódolatát nem fogadta. Vannak, akik máig próbálják hamis kommunista „dokumentumokra” hivatkozva rágalmazni, de az életmű mindezt semmivé porlasztja, mert ami egy íróból értékként fennmarad, azt nem tudja kikezdeni hazugság. Az írás megmarad.
1993-ban jelenik meg az Égig érő palatábla című regénye, amelynek főhőse Bogár Márton, akinek az az ötlete támad, hogy a padlás kacatjai között megkeresi a rég kidobott palatáblát, amin még ő tanulta a betűvetést. Jön a csehországi kisunokája, meg kell tanítania ősei nyelvére, amit az apja elmulasztott s a morva anyja nem szorgalmazott.
Megpróbálja a lehetetlent, mert nem csupán beszélgetni akar unokájával, hanem a lelkét is megmenteni a semmivé válástól. Néhány hét a nyaralásból. Elég lenne? És hogyan?
Mács az olvasót is kézen fogja, mint Bogár Márton az unokát, hogy vele együtt gondolkodjunk el ezen a helyzeten, ami a sorsunk is. Mert a nyelv elsajátítása a világ megismerését is jelenti.
Vajon milyen világ, milyen társadalom az, amelyik arra ösztönzi a szülőket, hogy ne tanítsák meg gyermekeinket a magyar nyelvre, hogy megfosszák gyermeküket attól a tudástól és bölcsességtől, amely legalább ezer év óta megmaradásunk tartópillére?!
Közben nagy pénzeket fizetnek azért, hogy valamilyen más idegen nyelvet megismerjenek. Honnan ez a bűntudat, amely a szégyenérzetet táplálja? Vagyis micsoda elkorcsosult államhatalom nem akarja a kollektív bűnösség hamis bélyegét felszámolni?
Bogár Mártonnak a nagyhatalmak bűnszövetkezetéről vajmi fogalmai sincsenek, mégis bűnösnek és tehetetlennek érzi magát ebben a kiszolgáltatott helyzetben. Csak annyit tud, hogy unokájával szót kell értsen, és ha az egész világ megmentése nem is az ő dolga, de legalább egy ember lelkét talán megmentheti. S ezzel a saját lelkiismerete is egyensúlyba kerül. Unokájának sorsa, jövője a tét.
Mács József végül családjának, életének regényes történetét is feldolgozta négy kötetben Öröködbe Uram... címmel (Apám regénye, A Kos jegyében, A sötétség gyermekei, Az üstökös visszatér). S megjelent még néhány kiváló kötete: Trianon harangjai és Az elcsatolt vagon.
Mindegyik igazi csemege azok számára is, akik nem csupán a történelem igazával, hanem a gömöri falvak hű társadalomrajzával is szeretnének találkozni.
Egy letűnt (vagy eltüntetett) paraszti társadalom utolsó évtizedeinek világába is bepillanthatunk általuk. A kiadója jellemzi úgy, hogy ezzel megteremtette az abszurd realizmust.
S az életmű egyik ékköve a felvidéki magyar lét groteszk látlelete mindarról, ami velünk az elmúlt száz évben megeshetett: ez a Bolondok hajóján.
Így visszapillantva ezekre a tragédiákra, a jövőbe csak úgy nézhetünk optimista derűvel, ha ezt a történelem szemétdombjára való söpredéket kikacagva lépünk túl rajtuk.
Mert a dolgok megváltoztatásához egyre kevesebben vagyunk, hacsak nem számítjuk a Jóistent, aki még tartogathat néhány meglepetést a felfuvalkodott területbitorlóknak…
„Köszönöm, ezzel megvigasztaltál!” – mondaná most Mács József, mint oly sok telefonbeszélgetés végén tette, és így folytatta:
„Ezt érdemes tovább gondolni!” … és írt, amíg tehette.
Bátkában végső búcsút vettek a Felvidék krónikásától, Mács Józseftől
2017 nyarának végén búcsúztunk végleg tőle, de nem a műveitől.
Ide illik tehát a búcsúztató vers másik részlete:
Mennyi szitok, mennyi átok,
harangvesztő szolgaságok közt dacoltál,
s hű maradtál:
hű a szóhoz, hű e néphez ,
amit adott sors és végzet –
magyarsághoz, emberséghez.
Betelt ím a vitézséged:
a próbákat kiálltad !
Örök Igaz Bíró előtt
már megállhatsz igazaddal,
s ha eljön a végítélet,
megbékélhetsz
diadallal.Siralmaknak helye nincsen,
osztozunk a közös kincsen,
s nincs minálunk gazdagabb.
Mert az írás, mint a forrás
a mélységből felfakad,
és a műved, mit ránk hagytál,
amíg szól a magyar ének,
dicséretet zeng a lélek,
általunk is: megmarad.
Legyen áldott az emléke!
(Mihályi Molnár László/Felvidék.ma)
