Dr. Békefy Lajos fényképarchívuma

A magyar nemzeti összlakosságot, honfitársaink számát tekintve 2020-as adatok szerint újszülöttől az aggastyánig történelmi határainkon belül 9 660 351 magyar állampolgár élt. Merthogy tavalyhoz képest a természetesen csökkenő népesség a Covid-19 világjárvány miatt még drasztikusabban csökkent, mint az különben várható volt. Mai adatok szerint a természetes halandósági ráta fölött 25 381 magyar honfitársunkat ragadta el a brutális vírus.

Nem csak időseket, nem csak betegeket. Ez a szám azonban sokkal több fájdalmat, könnyet jelent. Hiszen egy covid-elhunyt mögött családok, rokonok, barátok, munkatársak vannak. Ezt a számot minimum 30-40-nel megszorozhatjuk. Bizonyos, hogy legalább 1 millió közvetlenül érintett honfitársunk van, aki valaki miatt összeszorult szívvel jár-kel közöttünk. A média által közvetített adatok, az Operatív Törzs és népegészségügyi nyilvános tájékoztatások révén már az egész ország tud szinte mindent. Ha valaki ráklikkel a worldometers.info-ra, az  percre pontos adatokat kap a világ összes országában éjjel-nappal működő vírus-aratógép gyászos tevékenységéről. Az egy év alatt mára 142 millió 724 ezerre szökött fertőzöttségről, és a világszerte összesen 3 millió 44 ezer halottról. Ez már valóban 2. világháborús arányú humán veszteségszám. Értelmetlenül, céltalanul – de sajnos nem oktalanul elveszített milliók, megszomorított százmilliók.

És az együttérzés, a nemzeti kondoleálás kultúrája hol marad?

Amikor tavaly márciusban az első magyar covid-áldozat megrendítő hírére megírtam első együttérző cikkemet, sejteni sem mertem, hogy egy év múlva már 25 ezerre burjánzik fel ez a szám. Amikor az 1000., majd az 5000., s a 10 és 20. ezredik covidos haláleset híre jött, egyre mélyebb csend ülte meg a lelkemet. Sokakért – sokakkal együtt. S amikor már két közeli hozzátartozóm is úgy ment el, hogy búcsút venni, Isten-hozzádot mondani sem volt mód, kezét fogni sem tudtam az elmenőnek, felmerült a kérdés bennem is: ha ők a rapid halál miatt megfosztattak a meghalás méltóságától, mert talán egy Mi Atyánkot sem volt erejük elrebegni, elsóhajtani, mi, az élők, mit teszünk értük? És a szeretteiktől így megfosztottakért, a gyászolókért? Nem maradt más, mint az ima, az együttérzés lelki kultúrája, egyéni és közösségi, egyházi és családi szinten, meg a kondoleálás közvetlen és közvetett formái. Másokkal együtt én is meggyújtottam az együttérzés gyertyáit. Otthon és a lelkemben. De úgy éreztem egyre inkább, ez mind kevés.

Dr. Békefy Lajos fényképarchívuma

Nagy nemzetközi imaláncok szerveződtek tavaly márciusban, áprilisban Billy Graham Társulata és mások kezdeményezésére, egészen Wuhanig, Sanghajig. Írtam, alarmíroztam a részvételre minden lehetséges módon. Megszülettek és  áramlottak lélektől-lélekig a világhálón a covid-imádságok. Aztán a kényszerű templomzárások miatt egyre inkább az online térben folytatódott a könyörgés. Ferenc pápa hívására világimacsenddel, királyok és kormányfők hívására nemzeti szinteken. Hiszen mi, az élők, mi mást tudnánk tenni, mint felkiáltani az égre, és imáink mellett az együttérzés minden lehetséges módján kifejezni a veszteség feletti fájdalmunkat, részvétünket a gyászolókkal, részvételünk minimumát  imádkozással kifejezni, vagy nyilvános írott szóval. De ez sem elég!

Mi lenne az elég?

Az elég az lenne, ha elmúlna a járvány. Vannak vakcináink, de vannak rendkívül eszes vírusok, mutánsok. Ma már kissé illúziónak tűnik azt hinni, hogy hamarosan látni fogjuk az alagút végét. Megbízható, mértékadó virológusok és egyéb járványügyi szakértők szerint is a világjárványt vissza lehet szorítani, de a vírus velünk marad. Van, ahol már a negyedik, sőt ötödik hullám valószínűségéről folynak a matematikai elemzések. Miközben millióknak elegük van a pandémia aratógépének nagyon látványos működéséből, belefáradtak, s már hovatovább legalább annyi covid-pszichózisos lesz közöttünk, mint amennyi áldozat, s még mindig nem tettük meg a lehetséges és szükséges lelki minimumot.

Mi a minimum, a nemzeti közelvárás?

Van magyar nemzeti Kormányunk, közbizalommal és szavazatainkkal megválasztva, adóforintjainkkal működtetve. Vannak magyar egyházak, hitünkkel és bizalmunkkal, meg egyházadónkkal támogatva. Van magyar keresztyén(demokrata) pártunk, vannak magyar katolikus, protestáns, és más felekezetű egyházaink, magyar egyházakat összefogó ökumenikus szervezetünk, magyar közszolgálati médiánk, ezer és ezer magyar kezdőnevű intézményünk, önkormányzatunk. Ezek a keresztyén és a nemzeti közfelfogás szerint azért vannak, hogy ne önmagukért, hanem értettünk, állampolgárokért legyenek és tevékenykedjenek. Bizonyára ezzel ők is tisztában vannak. Teszik is a dolgukat. De eleget? Merjem kérdezni: valóban mindent? Ha pedig ez így van, kérjük meg őket ne csak a 25 381 covid áldozat, hanem a közel 9 millió 600 ezer honi magyar nevében: legyenek szívesek összefogni és az ezeréves magyarhoni keresztyénség kegyeleti kultúrájához illően, az emberi méltóság megbecsülésének közéleti megnyilvánulási formáinak segítségével juttassák kifejezésre végre együtt a nemzeti szolidaritást! Ne a másikra várjanak, ne a járványmatematikára, hanem a nemzeti közelvárásra figyelve, találják meg a honpolgárok fájdalmában történő együttérző, azt megosztani igyekező és képes kifejezésmódokat. Fájdalmas arra hivatkozni, talán nem is egészen idevágó, de történelmi emlékeinkben még élhet, hogy kezdetleges rádiós és médiaviszonyok között a legutóbbi világháborúban rendszeresen jelentek meg hadi tájékoztatók a magyar honvédáldozatokról, kifejezve a nemzet együttérzését a hadiözvegyekkel, hadiárvákkal.

A nemzeti lelkiismeretre apellálunk

Dr. Békefy Lajos fényképarchívuma

Ma Magyarország szintén hadban áll. Vírusháborúban. Eleink együttérzés kultúrájából miért ne vennénk át azt, ami ma az óra parancsának megfelel? Nemes dolog, hogy Müller Cecília tájékoztatójában esetenként kifejezi részvétét az elhunytak hozzátartozóinak. De hol van a Magyar Kormány hangja? Az egyházak hangja? A pártérdekeken messze felül álló emberi együttérzés hangja? Miért ne lehetne megtartani a nemzeti együttérzés napját, óráját? Miért ne szólalhatna meg a déli harangszó a 25 381 és ki tudja még mennyi elhunytért és halandóért? Ma másokért, holnap lehet érted, értem? Mennyit kell még honfivérből veszítenünk, hogy megmozduljon a nemzet lelkiismerete – minden szinten? Miért ne lehetne köztársasági elnöki vagy kormányfői kondoleáló mondatokkal a déli harangszónak megszólalnia? Vagy a Parlament előtt félárbócra engedni az elmenőkért és elmentekért a nemzeti lobogót? Folyamatosan, amíg arat a halál? Vagy egy adott napon kitűzni minden magyar közintézményre a nemzeti és a gyászlobogót? És ha tudunk történelmi hazában gondolkodni, politizálni, támogatásokat nyújtani, együttérzésünk miért ne lehetne határ-talan, a leszakított nemzettestekben élő magyarjaink veszteségeiben osztozó? A körülöttünk élőkével és a messze tájakra szakadtakkal, elmentekkel? A halál jó esetben leomlasztja a falakat. Mikor máskor mutathatnánk meg, hogy határtalanul igaz: “hajrá magyarok, hajrá Magyarország!”, mint a veszteségek óráiban, napjaiban, heteiben, hónapjaiban…?

„Ne hagyjuk, hogy a vírus elválasszon minket egymástól”

Dr. Békefy Lajos fényképarchívuma

A mögöttünk maradt irgalmasság vasárnapján, Misericordia Domini, Berlinben tartott megemlékező ökumenikus istentiszteleten, majd a kora délutáni ünnepélyes rendezvényen Frank-Walter Steinmeier német elnök beszédében megemlékezett a közel 80 000 elhunytról, s biztosította a hozzátartozókat, hogy fájdalmukkal nincsenek egyedül. A német társadalmat, lakosságot összetartásra szólította fel.

Ne hagyjuk, hogy a pandémia, ami távolságtartást hozott közénk, elválasszon minket egymástól!” – mondta a politikus. A délelőtt az Emlékezet Templomában tartott ökumenikus istentiszteleten is részt vett, melyen a keresztyén felekezetek mellett a zsidó és a muszlim közösség is képviseltette magát. „Közösségként, társadalomként is ma azokra gondolunk, akik egyedül és gyötrelmes módon fejezték be életüket” – fogalmazott az elnök.

A fájdalmas járványból a politika is tanult. Hibáinkat és mulasztásainkat belátva, azok feldolgozásán munkálkodunk – tette hozzá. “Beszéljünk a fájdalmakról, szenvedésről, veszteségekről. De ne vesszünk bele a múltba, hanem gyűjtsünk közösen erőt, hogy az előttünk lévő utat együtt járhassuk” – fejezte be megemlékező beszédét Németország első embere. Nem csak Berlinben, hanem az egész országban sok helyen tartottak ökumenikus részvétnyilvánító, reménységért könyörgő istentiszteleteket.

Dr. Békefy Lajos fényképarchívuma

Most felkiáltunk mi is Istenhez, élet és halál Urához: meddig Uram, meddig? Add meg nékünk, hozd el Urunk hozzánk is a közös megemlékezés magyarhoni alkalmát, a népedhez méltó tisztességadás és együttérzés kifejezésének nemzeti alkalmát. Minden magyar élet számít, mert mindannyian kezed alkotása vagyunk. Hadd legyen a mi összekulcsolt kezünk néma kondoleálása közös, nemzeti alkotásunk a 26 ezerért, az egy millióért, a 3 millióért…

(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)