Különös, soha, elődeink életében sem megélt, rendkívüli második húsvét ünnepét várjuk, éljük meg. Több mint egy évünk volt arra, hogy egyre jobban elcsendesedett, elmagányosodott egyforma ünnep-, és hétköznapjainkban elgondolkozzunk azon: vajon miért jutott ide az emberiség. S ha már elgondolkodunk, akkor sok mindent összerakhatunk 2020 előtti életünkből. A családi és közösségi életünkből, örömeinkről, s persze mint mindig, az emberi élet folyamán jó és rossz, szép, és szomorú élményeinkről.
Ki-ki a maga mentalitása, igénye, értékrendje, világnézete szerint élte meg a mostaninál mondjuk „boldogabb időket”.
De tényleg boldog idők voltak azok az évek? A sok-sok rohanással teli, „semmire nincs idő”, az örök pénzhajhászó hétköznapok, de hétvégék is? Szándékosan nem írtam ünnepet, mert voltak igaz ünnepeink? Tudta-e, tudja-e a mai generáció, mit jelent az ünnep az ember életében?
Ha a hivatalos definíciót idézem: az ünnep olyan összejövetel, amit valamilyen fontos esemény tiszteletére rendeznek.
Ünneplés – ezt a XXI. század embere már csak bulinak ismeri, nevezi, jobb esetben eszem-iszom összejövetelnek, de többet adva a külsőségre, mint a jelentőségére.
Mint tudjuk, vannak nemzeti ünnepek, családi ünnepek, közösségi ünnepek, ünnepi találkozók mindenki életében. Ki hogy éli meg ezeket, vagy megéli-e, igényli-e, ez már egyéni dolog.
A mai ember életében leginkább az eszem-iszom, dínomdánom változatában tetőzik az ünnep, ami mondhatnánk természetes tartozéka életünknek, de leginkább gasztronómiai élvezet az ember számára, s nem mindig nyújt lelki élményt. Vagyis hosszabb távon nem nagyon.
Vajon a ma embere ismer-e valamit elődei ünnepeiből?
Akik sokkal szerényebb körülmények között éltek, de elsősorban lelki táplálék volt számukra egy-egy ünnep, vagy a hetedik nap, amelyet öt munkanap után tartottak. Mert számukra a szombat már előkészület volt az ünnepre.
Tisztába tették a környezetüket, a házat, az udvart, az állatokat, majd vasárnap a lelküket: ki pihenéssel, ki misehallgatással, a szentségek felvételével, vagy éppen a kispadon zajló tereferével. Mert volt egy rendszer az életükben.
Most van idő átgondolni, eddig milyenek voltak a mai ember ünnepei, az állandó rohanásban. Mi jelentette számunkra az ünnepet? A hétvégi családi bevásárlást az üzletláncokban? Vagy a partikat, találkozókat, esetleg a TV előtti semmittevést, vagy a természetjárást ? Egy-egy húsvét kimerült olykor a nagytakarításban (amely természetes velejárója az ünnepeknek, s életünknek), a sütésben, főzésben, a lakás díszítésében.
De gondoltunk-e valaha is ezen ünnep előtt, alatt, a lelkünk kitakarítására?
Talán a hívő ember az évi egy vagy több gyónásban igen, de a magát bűntelennek érző ember lelke soha nem pókhálósodott be, vagy fertőződött meg egy-egy gonosz gondolattal, tettel, cselekedettel?
S annak következményei a családban, a gyerekekben, a házastársban, vagy a közösségben, munkahelyen csapódtak le?
Volt-e ilyesmire idő a rohamosan múló életünkben? Vagy éppen ez időhiány miatt emelkedett mindenek fölé az ember egoizmusa? S csak elvárásaink voltak, vannak: családtagtól, munkatárstól, főnöktől, gyerektől, tanítótól, paptól, szülőtől… Volt-e ami megszépítette a lelket, a gondolkozást? Adtunk-e legalább annyit a másiknak, mint amennyit elvártunk tőle? Amit nem lehet oda-vissza pénzben mérni. Egyáltalán a pénz után sóvárgók, vagy a pénzbőségben szenvedők ismerik-e a lélek azon rezgőszálait, áramlatait, melyek az alázat, a béke, a szeretet érzéseit erősítik az emberben?
Nagyhét van! Most egy évünk volt a fentieken való elmélkedésére.
Most ideje volt az istenkeresésnek, nem a magasságban, de legbelül, minden emberben.
Volt időnk elgondolkodni azon, hogy miért is vagyunk ezen a világon?
Ha csak a nagyhéten, vagy húsvét ünnepén ráhangolódnánk, és meglelnénk Krisztus szenvedésének titkait, sok mindenre választ kapnánk.
Ha gondolatban átélnénk az értünk kereszthalált halt Krisztus szenvedését, hogy miért kapta az emberiségtől az ítéletet – talán a feltámadás számunkra is eljönne.
A régi életünkből az új élet csak a saját feltámadásunkkal jöhet el. Hogy megpróbálunk az embertelenségben emberségesek maradni.
Ennek az új világnak a kezdetén még menthetjük énünket, életünket, nem a bezárkózástól, a csodáktól, ufóktól, magukat prófétáknak kikiáltó, s Istennek vélő egoőrületű emberektől várni a csodát, vagy hitelét vesztett politikusoktól, médiáktól, prédikátoroktól várni a megváltást. Krisztus a keresztfán értünk, a mi bűneinkért halt meg, mi csak a belső világunk, gondolkozásunk „újratervezésével” válthatjuk meg magunkat és egymást. Ehhez egyetlen út a szeretet, a másik elfogadása, tisztelete, segítése és nyitás a lelkekhez, melyhez bizalom, hit és remény kell.
Bízom az emberi tudat feltámadásában!
(DE/Felvidék.ma)
