Ezzel a címmel rendezték meg 1997-98-ban a felvidéki magyarok kitelepítésének, deportálásának emlékére az első találkozókat a Felvidéken.
Ezt megelőzően az 1989-es változások után 1997 szeptemberében Udvardon került sor az első konferenciára, ahol a szlovákiai magyar sorstragédia történetét ismertették. Azelőtt sem iskolákban – családokban talán inkább – nem volt téma a Beneš-dekrétumok máig tartó, ható, elődeinkre zúdított ítélete. Két nemzedék nőtt fel úgy, hogy mit sem tudott szülei meghurcoltatásáról, kilakoltatásáról, lélektépő és életük végéig tartó traumákat okozó eseményekről. Mert a szülők, nagyszülők nem beszéltek róla. Csakúgy, mint elődeik Trianonról, az állampolgárság megvonásáról, a határok újbóli meghúzásáról, s megannyi bánatukról.
S mégis, mindez erősítette őket hitben, magyarságban szülőföldjük iránt érzett szeretetükben,
mert tudták, hogy a föld, melyet elődeik műveltek, az övék maradt akkor is, ha a háború után mindent elraboltak tőlük.
Sajnos utódaik amikor már lehetett, sem igényelték vissza e földet, nem fogták fel a föld értékét, mert féltek a kétkezi munkától, de a szüleik sem akarták, hogy a földeken dolgozzanak, nehéz fizikai munkát végezzenek, aminek következtében mostanra oda jutottunk, ahová.
A meghurcoltatásnak, kitelepítésnek, deportálásnak, mint minden veszedelemnek, voltak fizikai és lelki áldozatai.
Gyerekek, felnőttek, akik a marhavagonokban fagytak meg, vagy haltak meg, vagy a csehországi emberkereskedelem áldozatai lettek a cseh gazdáknál, ahol állatokként válogatták őket munkára.
Voltak, akik összeszorított foggal, éjszaka, titokban történő sírással bírták a megpróbáltatást, de voltak, akik hazaszöktek, s voltak, akik ott rekedtek. Netán családot alapítottak, de a legtöbbjüknél a fájó érzés nem gyógyult be életük végéig.
Emlékszem a karlsbadi gyógykezelésemre, amikor délutánonként a sétányokon magyar csoportra találtam. Mint kiderült, az egykor kitelepített, még életben lévő maroknyi csoport találkozott mindig ugyanabban az órában, és nosztalgiáztak, vagy egyszerűen csak az édes anyanyelv gyakorlása miatt is találkoztak, csevegtek. Soha nem felejtem azt a csallóközi nénit, akivel elbeszélgettem, hogy miért is maradt ott, ha nyaranta mindig hazajött dinnyét árulni a falujába. Azért nem jöhet haza – mondta a néni – mert az elhunyt férje sírja a csehországi temetőben van, nem hagyhatja ott.
Megannyi sors, amely nem volt könnyebb a Magyarországra telepítettek esetében sem. Onnan nem is jöhettek haza vagy 20-30 éven keresztül, de volt aki nem is akart, nem is mert azután sem, mert szíve szakadt volna meg, ha meglátja szülőfaluját, és egykori házát, melyből kitoloncolták – mesélte nekem az egyik néni a találkozó alkalmával.
A Csemadok fent említett egykori érsekújvári járási vezetése, Udvard község, és Molnár Imre történész által szervezett első konferencia felidézte ezt a kegyetlen korszakot. Udvardon, a kitelepítések emlékét idéző első találkozáson akkor állított emlékmű, mintegy mementóként kiáltotta a világgá a felvidéki magyarság fájdalmát.
Az emlékművet övező márványtáblákon azon helységek nevei olvashatóak, ahová udvardi lakosokat telepítettek.
S az erre ez alkalomra a helyi önkormányzat által készíttetett első Esterházy János-emlékplakettet is osztották országszerte a megemlékező községeknek.
A következő években vagy kerek évfordulókon beindult Szlovákia-szerte a Hazahív a harangszó mozgalomhoz hasonlatos találkozók szervezése. Sok helyen a községi hivatalok vették fel a kapcsolatot azokkal a magyarországi településekkel, ahová a legtöbb embert telepítették a faluból. Ezek a kapcsolatok több helyen azóta is élnek. Falunkban a Csemadok-alapszervezet szervezte meg ezt a találkozót, egy dokumentumkiállítással egybekötve. A meghívottak között voltak a Csehországba deportáltak és leszármazottaik is, akik közül sokan Csehországban születtek. Legtöbbjük ezen a találkozón ismerte meg szülei tragikus történetét.
Megható és felejthetetlen maradt mindazoknak ez a találkozó, akik a zsúfolt kultúrházban meghallgatták a róluk, értük szóló programokat, felidézték a kegyetlen időszakot. Köztünk volt néhai Burian László esperes is, aki önként ment ki, a megsebzett lelkek gyógyítását vállalva. Azóta a hősök szobrán emléktábla idézi emléküket.
Magyarország 2012-ben emléknappá nyilvánította április tizenkettedikét, hogy soha ne feledjük a megpróbáltatások legkegyetlenebb történéseit, a Beneš-dekrétumok máig érvényes határozatait, amit a mai napig nem tett jóvá sem a csehszlovák, de a mai szlovák politikai társadalom sem.
Azóta sok helyütt állítottak emlékművet, emléktáblákat, tartottak megemlékezéseket. S hogy a félelem még napjainkban is tart, erre sajnos példa is van.
2014-ben teljes titokban Párkányban került a templom bejáratához egy kis emlékkő a városból kitelepítettek emlékére. Sem a készítőjéről, sem a megrendelőjéről, de az odahelyezés körülményeiről sem tud senki információt adni.
Sajnos a mai párkányiak nem is tudnak erről, mert nem avatták fel hivatalosan, nem volt megemlékezés, de az arra járók legalább egy gyertyával, imával leróhatják tiszteletüket az ősök emléke előtt.
Sajnos nem mindenütt, de vannak települések, ahol emlékművek, emlékjelek, megemlékezések idézik szüleink fájdalmas éveit. Emlékezzünk egy gyertyával, koszorúval, csendes fohásszal, hogy a fájdalmas diktatúra, az emberi méltóságot megtipró politikai rendszer gaztettei soha ne merülhessenek feledésbe!
(DE/Felvidék.ma)
