Kép: Pixabay

A koronavírus-járvány által sújtott 2020-at sokan 1945 óta az eddigi legrosszabb évnek tartják, ám a 2021-es év indulásának fényében könnyen lehet, hogy újra kell gondolni ezt a kijelentést. Az immár globális elsőségre törő Kína, a világpolitika nagyszínpadára egy ideje már visszatért Oroszország, valamint a globális hegemón szerepét minden áron megtartani igyekvő Egyesült Államok háromszögében a szereplők folyamatosan nyomás alatt tartják egymást. A helyzet sok tekintetben George Orwell jól ismert antiutópiáját, az 1984-et idézi. Bár a vakcinák megjelenése és a tömeges oltás reményt adnak a vírus elleni harcban, a világrend átalakulása azonban még további kataklizmákkal járhat, ezért a V4 államainak is muszáj erre odafigyelniük.

A George Orwell által 1984-re elképzelt világban három szuperállamra, Óceániára, Eurázsiára és Keletázsiára tagolódik. A regénybéli Óceánia magába foglalja Észak-Amerikát és Nagy-Britanniát, Eurázsia Oroszországot és Európát, míg Keletázsia lényegében Kínát jelöli. A köztük lévő törékeny egyensúlyt Orwell úgy írja le, hogy

„(…) Eurázsia vagy Keletázsia, mert amíg Óceánia háborúban állt e hatalmak egyikével, rendszerint békében élt a másikkal.”

Orwell jól ismert antiutópiájában, az 1984-ben lefestett sötét jövőt láthatjuk megelevenedni a jelenünkben. Az orwelli előrejelzés 1948-ban, a mű születésének évében, a végtelen, hárompólusú globális konfrontációról még korai volt, de az alapja megvolt, mára pedig létrejött, 2021 tehát joggal az új 1984.

Oroszország és Kína egyre szorosabb szövetségre lép.

Noha nincs bizonyíték a közvetlen összejátszásra, Putyin orosz és Hszi Csin-ping kínai elnök kétségtelenül tisztában vannak egymás cselekedeteivel, amelyek azonos, egymást erősítő hatással bírnak. Mindketten igyekeznek megrángatni a viszonylag felkészületlen amerikai adminisztráció bajszát.

Elég a legutóbbi Donbassz körüli ukrán–orosz feszültségre gondolni, s arra, hogy vele azonos időben kínai katonai gépek sértették meg Tajvan légterét, egy éven belül immár másodszor.

A 21. század elejére azonban minden megváltozott. A kínai gazdaság az államkapitalista rendszer kiépítésével kilőtt, az oroszok ugyan nem szerezték vissza a korábbi pozíciójukat, atomhatalomként azonban még mindig számolni kell velük. Amerika pedig gyengül, de még mindig az első számú hatalom. Így Orwell hármas felosztású világa megvalósulóban. „Az egy természetes folyamat, hogy Kína és Oroszország szövetkezik az Egyesült Államok és annak regionális satrapái ellen egy olyan világban, ahol egyetlen szuperhatalom sem nőhet a másik kettő feje fölé.

Richard Nixon például 1972-ben Kína segítségét kérte a szovjetek ellen. Lehet, hogy az Egyesült Államok és Oroszország egy nap összefog Peking ellen”

– vélekedik a brit Guardian publicistája, Simon Tisdall, s tegyük hozzá, hogy a korábbi elnök, Donald Trump éppen ezen munkálkodott.

Az amerikai külpolitika „nagy stratégiájának” a megvalósításában Washington nem hagyhatja ki az Európai Uniót.

„America is back” – ezt Biden jelentette ki márciusban, jelezve, hogy az USA visszatért az öreg földrészre. A kérdés egyrészt, hogy nemcsak szlogen szinten teszi-e ezt, másrészt, hogy Európa akarja-e az amerikai gyámságot. Az EU amellett, hogy strukturális és öndefiníciós válsággal küszködik, gazdasági érdekei egyre jobban Kínához, az energetikai függősége pedig Oroszországhoz fűzi

. Jelenleg Washington külpolitikájának fő mozgatórugója a két kihívó hatalom, főleg Kína, kisebb részben Oroszország ambíciónak a féken tartása. A „Mennyei Birodalom” és az „orosz medve” visszaszorításához egy jóval egységesebb Európára lenne szükség.

Biden elnök hivatalos a térségünkbe a közeljövőben, a pozsonyi Globsec szervezet biztonságpolitikai fórumán teheti tiszteletét. Még bizonytalan a részvétele, de az esetleges látogatás nagy szenzáció lenne, hiszen a korábbi demokrata elnök, vagyis Biden „főnöke”, Barack Obama látványosan kivonult a térségünkből, felkínálva azt Oroszországnak. Amerika szempontjából Közép-Kelet-Európa sokáig csak pufferként szolgált az oroszok nyugati terjeszkedésével szemben.

Közben az oroszok mellett megjelent a kínai tőke és befolyás a magára hagyott térségünkben.

Ami a kínai és orosz befolyás miatti aggódást illeti, bár Magyarországot elítélik az utóbbi időszakban megerősödött kínai politikai és kereskedelmi kapcsolataiért, mindeközben a német–kínai kereskedelmi mérleg mintegy 25 milliárd eurós többletet mutat Berlin szempontjából.

A Fehér Házban már javában készül az új nemzetbiztonsági stratégia. A március elején közzétett „ideiglenes irányelvek” az autokratikus, regionális és globális hegemóniára törekvő Kínát tekintik az egyedüli „stratégiai versenytársnak”, amely együttes gazdasági, katonai és technológiai erejével hosszú távú kihívást intézhet a fennálló nemzetközi rend és Amerika alapvető biztonsági érdekei ellen. Az „irányelvek” Oroszországot csupán „destabilizáló, romboló, felforgató” erőként említik, nem globális kihívóként, az új amerikai vezetésnek stratégiai fontosságú Ukrajna, hogy sakkban tarthassák az „orosz medvét”.

A kínai terjeszkedés pedig közvetlen fenyegetést jelent az USA és szövetségesei számára, a köztük kiéleződött kereskedelmi és egyéb konfliktusok pedig egy új hidegháború kezdetének tűnnek. Az első hidegháború során az Egyesült Államok egyrészt gazdasági fölénye révén, másrészt Kína semlegesítésével, harmadrészt a hatékony gazdasági-katonai szövetségi rendszerek kialakításával legyőzte a Szovjetuniót.

Az új Peking–Washington rivalizálásban azonban más a felállás: már egy évtizede folyamatosan emelkedik az USA-nak a Kínával szembeni amerikai folyó fizetési mérlege és a Kínai Népköztársaság vált 2008 óta az amerikai állampapírok legnagyobb tulajdonosává. A két ország közötti gazdasági egymásrautaltság az összes korábbi szintet meghaladja.

Kína globális stratégiája révén jó ideje Oroszországhoz került közelebb az amerikai–kínai–orosz háromszögben. Moszkvával együtt Peking is a többpólusú világ megteremtésében és fenntartásában érdekelt.

„Óceánia Eurázsiával háborúzott, és Keletázsiával volt szövetségben. Sem hivatalos, sem magán megnyilatkozásokban nem vallották be soha, hogy a három hatalom időnként másképpen is csoportosult (…) A pillanatnyi ellenséget mindig ördöginek kellett tekinteni, ebből pedig az következett, hogy sem a múltban nem lehetett, sem a jövőben nem lehet szövetségre lépni vele” – így jellemzi Orwell a fikciós nagyhatalmi logikát.

Reméljük, a valóságban mi nem leszünk szemtanúi annak, hogy a Föld három legnagyobb hadereje egymással konfrontálódik. A világ és benne Amerika jövőjét illetően sok függ attól, hogy az Egyesült Államok mennyire lesz képes megújítani önmagát mind belpolitikai értelemben, mind pedig külkapcsolatait illetően. A Visegrádi Együttműködés államainak pedig kiegyensúlyozott politikai, gazdasági és védelmi kapcsolatot kell fenntartaniuk a Nyugat vezető hatalmával, azzal együtt, hogy „vigyázó szemeit Kelet felé is fordítja”.

(A regényből vett idézeteket Szijgyártó László fordította)

(Vass István/Felvidék.ma)