A csodák tanítása – A Course in Miracles immáron több millió ember életét változtatta meg. Ez a három részből álló könyv egy 1965-ben kezdődött belső diktálás során érkezett az amerikai Columbia Egyetem egyik pszichológusához, Helen Schucmanhoz. A Kurzus anyaga először 1976-ban jelent meg a Foundation for Inner Peace (Belső Béke Alapítvány, USA) jóvoltából. Azóta közel ötven országban több, mint 1. 500. 000 példányát vásárolták meg.

A csodák tanítása alapvetően azért jött létre, hogy elősegítse az egyéni tanulást.

A Kurzus alaposan átgondolt, mind elméleti, mind pedig gyakorlati szinten lépésről lépésre kifejtett tanmenettel bír, amely az elmélettel szemben a gyakorlatot, a tapasztalást helyezi előtérbe. Bár keresztény nyelvezetet használ, egyetemes spirituális témákkal foglalkozik, és többször is kijelenti, hogy ez az út csupán az egyetemes tanrend egy lehetséges változata.

Számos egyéb módszer létezik, amelyek csak formájukban térnek el egymástól – végül minden út Istenhez vezet.

A Kurzus nem igyekszik befejezettnek feltüntetni magát, és a munkafüzet gyakorlatainak sem az a céljuk, hogy minden további gyakorlást fölöslegessé tegyenek. A végén minden tanuló kettesben marad Belső Tanítójával, Aki saját belátása szerint irányítja majd további előrehaladását.

„Ami valós, azt semmi nem fenyegetheti.
Ami valótlan, az nem létezik.
Ebben rejlik Isten békéje.”

Így kezdődik A csodák tanítása, alapvető különbséget téve valós és valótlan dolgok, tudás és érzékelés között.

A tudás maga az igazság – egyetlen törvény, Isten, avagy a szeretet törvénye alapján. Az igazság megváltoztathatatlan, örökkévaló és minden ellentmondástól mentes.

Előfordulhat, hogy valaki nem ismeri, de ettől még nem változik meg, továbbra is érvényes marad Isten teremtésének egészére, és bizony csak az valódi, amit Ő teremtett. Az igazság túlmutat a tanuláson, mert túlmutat az időn és minden folyamaton. Nincs ellentéte, nincs kezdete és nincs vége. Egyszerűen csak létezik.

Az érzékelés világa ugyanakkor az idő, a változás, a kezdetek és végek világa, amely nem a tényeken, hanem a tények magyarázatán alapul. Szelektív az érzékelés miatt, megbízhatatlanul működik, és pontatlan értelmezéseket szül.

A megbocsátás az emlékezés eszköze, ezáltal fordul visszájára a világ gondolkodása. Ha múltunk egyetlen darabkája sem korlátoz már bennünket, emlékezni fogunk Istenre.

A tanulás csak eddig juthat. Ha készen állunk, Maga Isten fogja megtenni az utolsó lépést, hogy visszatérhessünk hozzá.

Két éve abban a szerencsében volt részem, hogy részt vehettem a Cursillo hívő kereszténységről szóló háromnapos, bentlakásos tanfolyamon, ami tulajdonképpen egy lelkigyakorlat volt, s élmény is egyben. Tanúbizonyságtételekkel, imaalkalmakkal, közös foglalkozásokkal csapatokra oszolva tette még intenzívebbé az együttlétet. Nem volt szájbarágós, kötetlen volt, s inkább a személyes megtapasztalások az életből voltak jelen benne, mint maga az alkalom is, amely egy újabb tapasztalás volt. Hetekig intenzíven élt bennem az a három nap, mely ideje alatt a külvilág teljesen ki volt zárva. Útravalóul mindenki kapott egy igét. Én a következőt kaptam, mely nagyon fontos az egyetemes magyarságunk, de azt lehet mondani, hogy a keresztény és az ember számára úgy általában. Ha kétségei vannak az embernek, akkor ez a pár sor bátorításul szolgálhat bármilyen élethelyzetben is legyen.

„Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened! Megerősítelek, meg is segítelek, sőt győzelmes jobbommal támogatlak.”

Két dolognak örülnék úgy általánosságban Szlovákiában élő magyarként.

Mégpedig, ha sikerülne megértetnünk, hogy mi így a magyarságunkat vállalva vagyunk kerek egészek. Nem más, nem a szlovák nemzethez tartozók kárára, de kellő büszkeséggel, önismerettel, önbecsüléssel és önbizalommal. Ha végre nem kellene magunkat minduntalan megtagadni, s erre semmilyen társadalmi nyomás nem nehezedne, burkoltan vagy direktíve.

Vállaljuk hát bátran magyarságunkat, a nyelvével, szokásainkkal, népdalainkkal, néptáncunkkal, vagyis a népi hagyományainkkal. Mert így vagyunk mások, így tudjuk magunkat öndefiniálni.

S ebbe a gazdagságba beletartozik a szlovákok kultúrája, de itt az eredeti kultúrára gondolok, a népire. Amelyben otthon érezte magát az ember. Talán városon nehezebb ezt megélni, s ez az olvasztótégely egy nagy kavarodást okoz.

A másik pedig, ha tennénk is ez ügyben. Ahogy azt annak idején partizán akció útján pár fiatal aktivista kivitelezte a rimaszombati közkórház sebészeti osztályán. S persze Juhász Péter doktor úr segítségével végül részint meg is valósult az egész areálban.

A magunk módján, ha tudunk egyénileg, ha kell szélesebb körű összefogással. Nyilvánítsuk ki nemtetszésünket bátran, persze nem arrogáns módon, s ha elsőre letámadnak is, csak nyelni kell egyet, mert érvek nincsenek, csak „érzékelés” van az ilyen reakcióknál.

Pl. ha hiányos a vizuális kétnyelvűség, vagy nem hirdetnek magyarul is az egyes kulturális intézményeink, nincsenek magyar virtuális tárlatvezetések, vagy ha épp jogunk van magyarul kommunikálni a hivatalos szervekkel, akár kérvények beadásánál, éljünk vele, vagy ha van rá mód 6 éve magyarul is kérni az ingatlan és szemétdíj határozatát a várostól, akkor kérjük.

S ha sokan kérjük, akkor talán automatikusan kétnyelvűen hozza ki a postás. Csak akkor adatik meg, ha kérünk. Sajnos, olyan az alkotmányunk, hogy nem kötelez, általában ez a hivatkozási alap, viszont nem is tilt, vagyis lehetséges. Keressük meg a módját.

Ha igazán fontos a számunkra. Tematizáljuk, tartsuk napirenden a problémákat, a hiányosságokat, kerüljön be a köztudatba. 30 éve nincs hivatalosan kommunista elnyomás. Ne féljünk.

„Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened! Megerősítelek, meg is segítelek, sőt győzelmes jobbommal támogatlak.” / Ézsiás 41:10 /

A remény kísérlet

Az 50-es években a Harvardon egy durva kísérletben Dr. Curt Richter patkányokat tett vízbe, hogy azt vizsgálja, meddig képesek a vizet taposva fenntartani magukat a felszínen.

Átlagosan 15 percig bírták, majd leálltak s elkezdtek süllyedni. De mielőtt még a végkimerüléstől feladták volna, a kutatók kivették őket a vízből, megszárították és pár percig hagyták őket pihenni – majd újra visszahelyezték őket a vízbe egy második körre.
Szerinted mennyi ideig bírták a második alkalommal?

Emlékezz, pár perce még a végkimerülés határán voltak és már süllyedni kezdtek…
Tehát mennyi ideig tartottak ki másodjára? További 15 percig? 10 percig? 5 percig? Nem! 60 órán át!! Nem, ez nem elírás. 60 óra úszás!

Mindebből azt a következtetést vonták le, hogy mivel a patkányok már HITTEK abban, hogy előbb-utóbb megmentik őket, olyan mértékben voltak képesek a testüket a végletekig használni, amit korábban elképzelhetetlennek tartottak.

„Ha a remény egy teljesen kimerült patkányt ilyen hosszan képes életben tartani, mit tehet veled a saját hitrendszered, ha hiszel magadban és saját képességeidben?” – mondta Azmy Nawushad.

Mi magyarok megtapasztaltuk a poklot Trianonnal, de egyben volt egy revízió, ami tulajdonképpen ez a karnyújtás volt, ami a reményt azóta is tartja bennünk.

***

Részleteiben elhangzott 2021. június 4-én Alsópokorágyon, az Összetartozásunk tüze meggyújtásánál.

(Szabó Krisztián, az Alsópokorágyi Református Egyházközség gondnoka / Felvidék.ma)