Végső búcsú egy iskolától – hirdethetnék a szalagcímek, de ez a hír nem elég hátborzongató a bulvár számára, és túl szomorú azoknak, akik csak a kellemes hírekkel kívánnak foglalkozni. Egy intézmény bezárása lehetne csak egy statisztikai adat is, ha nem fájdulna bele olyan nagyon a szívünk, mert magyar valóságunknak ez bizony olyan érzékeny veszteség, mint mikor szeretteinktől veszünk végső búcsút.
A Rétei Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola a Szenci járás egyik kisiskolája volt. Korábban ezen a településen még külön katolikus és külön református iskola is működött, és a hetvenegy évvel ezelőtt újraindításkor, a hontalanság évei után kilencven gyermek is látogatta.
Mára oda jutottunk, hogy a hat iskolásból két negyedikes egyébként is elbúcsúzott volna, de mivel sem tavaly, sem idén nem írattak be gyereket az első osztályba, négy gyermekkel nem tudja vállalni a község a fenntartást. Ebben a helyzetben ugyanis már a gyerekek, és az oktatás látná kárát az alacsony létszámnak.
Hetvenegy évvel ezelőtt valószínűleg sokkal szebb, évszázadokig tartó sorsot reméltek a magyar tanítási nyelvű alapiskola elindítói az intézménynek, hiszen az írásos emlékek szerint Rétén már a 18. században is volt iskola.
A búcsúzás és a szomorú, megható tanévzáró ellenére a gyerekek csodálatos műsorral készültek, Bodnár Beáta igazgató kitett magáért, mint ahogy azt korábban megszokhattuk, hiszen a rétei magyar iskolásokat az ő felkészítésének köszönhetően számos alkalommal láthatta a közönség, ahányszor Rétén jártam, azt vártam a leginkább, hogy láthassam a gyerekek fellépését.
Lehetett a Csemadok rendezvénye, vagy MKP évzáró, ők mindig ott voltak, megcsillogtatták tehetségüket, megmutatták, hogy a magyar kultúra milyen csodákat rejt.
Az iskolától búcsúzott az igazgató, a szülők, az iskolatanács, a Csemadok, a Magyar Közösség Pártja, és a polgármester is. Ilyen szomorú tanévzárót senkinek sem kívánunk, a műsort sokan végigkönnyezték, könnyeztük.
Többen idézték Reményik Sándor közismert versét: ne hagyjátok a templomot és az iskolát. Az iskola sajnos elveszett, hiszen elfogytak a szülők és a gyerekek, a szomorú statisztikai adatok azt mutatják, hogy Rétén alig születik magyar gyermek, a fenntartó látja az elkövetkező hat év lehetőségeit, ezért jött el ez a gyászos pillanat, amikor a fenntartó és az iskolatanács meghozta ezt a fájdalmas döntést.
Mindenki reményét fejezte ki, hogy a rétei gyerekek jól boldogulnak majd a szenci iskolában, hogy lesznek még Rétén gyerekek, akik magyar intézménybe mennek majd, és reményét fejezte ki mindenki, hogy a tehetségek továbbra is fellépnek majd, hogy a magyar kultúra az iskola bezárása ellenére tovább él majd Rétén.
Okulásként talán én is csak Reményik Sándort idézhetném: ne hagyjátok a templomot és az iskolát. A templomok képviseltették magukat, hiszen a katolikus plébános és a reformátusok lelkésznője is eljött elköszönni a gyerekekről, abban a reményben, hogy Isten házában találkoznak még a jövőben.
A mai nap talán arra mutatott rá, ha a szélmalomharcban elbukunk, nincsen győztes, a szélmalom is vesztes. De ha eléggé erősek vagyunk, akkor ebből a „vereségből” fel tudunk állni és más módszerekkel, de meg tudjuk tartani értékeinket. A réteiek igyekezni fognak, hogy megtalálják a módot, bár nehéz lesz. Bízom benne, számukra nincsen lehetetlen. Biztató ugyanis, hogy készülnek az István-napi ünnepségre, ami a magyarság talán legnagyobb, legtöbb erőt adó ünnepe.
(Neszméri Tünde/Felvidék.ma)
