„Senkinek nem áll szándékában falat építeni” – hangzott a történelem egyik jellemző ködösítése Walter Ulbricht szájából, majd az emlékezetes kijelentés után röpke két hónappal, 1961. augusztus 13-án hajnalban a keletnémet hadsereg és rendőrség egységei lezárták Kelet- és Nyugat-Berlin határát, s megkezdték az európai megosztottság, a hidegháború és a kommunista diktatúra jelképévé vált berlini fal építését.
Az előzményekhez tartozik, hogy a második világháborúban vesztes Németországot és annak fővárosát, Berlint a győztes szövetséges nagyhatalmak (az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és a Szovjetunió) megszállási övezetekre osztották. A hidegháború kezdete után, 1949-ben a szovjet zónában megalakult a Német Demokratikus Köztársaság, a nyugati szövetséges zónákból pedig létrejött a Német Szövetségi Köztársaság.
A szovjet zóna közepén fekvő Berlin keleti, szovjet megszállás alatt lévő része az NDK fővárosa lett, a nyugati szövetségesek által ellenőrzött, teljes egészében keletnémet területek által határolt Nyugat-Berlin pedig különleges nemzetközi jogállást élvezett.
Az NDK 1952-ben lezárta határait az NSZK irányába, de Berlin két része között még többé-kevésbé szabadon lehetett közlekedni, aminek következtében 1949 és 1961 között két és félmillió ember távozott nyugatra.
Az NDK és Walter Ulbricht államfő-párttitkár egyre inkább nehezményezte állampolgárai tömeges távozását, ezért bár júniusban még egy nyugatnémet újságírónőnek azt nyilatkozta, hogy „senkinek nem áll szándékában falat építeni”, augusztus 5-én azonban a Varsói Szerződés tagállamai moszkvai konferenciájukon Hruscsovval az élen megadták az engedélyt a „műszaki határzár” létrehozására.
1961. augusztus 13-án hajnalban „az NDK államhatárának biztosítása céljából” a hadsereg és a rendőrség egységei szögesdróttal, drótakadályokkal zárták le Kelet- és Nyugat-Berlin határát, az összekötő utcák burkolatát feltörték, a határon áthaladó metró- és vasútszakaszokat lezárták, Nyugat-Berlin és az NSZK között tranzitvonalakat jelöltek ki.
Az akadályrendszer mentén augusztus 15-én kezdődött meg a betonelemekből álló fal felhúzása. A fal tehát nem az ellenség távoltartása, hanem a lakosság helyben tartása érdekében épült, ám hivatalosan „antifasiszta védműként” emlegették. Az addigi 80 szektorátlépő közül csak 12 maradt nyitva, a tömegközlekedés csonkává vált. A 155 kilométer hosszú, egész Nyugat-Berlint körülvevő, folyamatosan erősített, végül már 3,5 méter magas fal a várost 44 kilométer hosszan szelte át, vonalán 302 figyelőtorony és 20 föld alatti bunker volt.
Keletnémet területen 100 méterrel beljebb egy szögesdrótrendszer is húzódott, és még ennek megközelítése is szigorúan tilos volt. A két kerítés közötti zónába eső házakat elbontották, helyükre aknamezőt, vizesárokrendszert, kutyákkal őrzött sávot telepítettek.
A 20. század történelmének ikonikus felvételei közé tartoznak azok a filmrészletek, amelyeken kétségbeesett kelet-berliniek az utolsó pillanatban, életük kockáztatásával átugranak a még alacsony falakon. Nyolcszáz civilnek és 85 katonának sikerült még elmenekülnie az építés idején. Családok szakadtak szét, sokan a munkahelyüket vesztették el. De megszakadtak a Berlin egységét addig biztosító közlekedési kapcsolatok, romlottak a közszolgáltatások, miután a fal építésével kettévágták az elektromos hálózatot is.
A falat és környékét szigorúan ellenőrizték, a szökni próbálókkal szemben tűzparancs volt érvényben az NDK határőrségnél. 1989-ig összesen 125-en haltak meg így, s novemberi lerombolásáig mintegy ötezer embernek sikerült nyugatra menekülnie a halálzónán, a drótakadályokon és magán a falon keresztül, adott esetben folyamatos golyózápor közepette. Körülbelül ugyanennyi embert fogtak el szökési kísérlet közben.
A fal közelében lakók csak külön igazolvánnyal közlekedhettek. Csupán néhány katonai ellenőrzőpont maradt nyitva a két zóna között, amelyek közül a leghíresebb a Checkpoint Charlie lett. Itt cserélték ki Gary Powers-t, a lelőtt U2 pilótáját az Egyesült Államokban letartóztatott szovjet mesterkémre, Rudolf Abelre. A négyhatalmi megállapodást követően a nyugat-berliniek már könnyebben átjárhattak Kelet-Berlinbe, de a keletiek számára továbbra is illegális maradt, egészen 1989. november 9-ig.
Amikor 1989 megrázta a világpolitikát, s a kommunista világrendszer összeomlott, immár feleslegessé vált a berlini fal is, amelyet a város lakói gyorsabban lebontottak, mint ahogyan az felépült.
Eltávolítása hivatalosan 1990. június 13-án kezdődött meg, a határőrizet július 1-jén szűnt meg, a műszaki zárat 1991 novemberére számolták fel. A fal történetéhez – melynek egy-egy darabja ma már történelmi emlék – hozzátartozik, hogy egy évvel annak lebontása után Rogers Waters, a Pink Floyd egykori alapítója számos világsztár zenésszel közösen a The Wall című művének látványos előadásával emlékezett meg az eseményről a helyszínen több száz millió tévénéző előtt. Bár a darabnak eredetileg nem volt köze hozzá, ezzel a koncerttel, majd a végén bemutatott „falomlással” örökre összefonódtak.
(NZS/Felvidék.ma)
