„ Mindannyiunk közös felelőssége, hogy emlékezzünk a világháborúk áldozataira, és ne hagyjuk, hogy emlékük a feledés homályába merüljön”. A második világháború szinte minden családnak veszteséget hozott; apák, fiúk, testvérek harcoltak sokszor távol a hazájuktól, messze a családjuktól. A szerencsésebbek túlélték a világégést, esetleg hosszabb hadifogság után, de hazatérhettek. Sokaknak azonban ez nem adatott meg, életüket áldozták a hazáért vagy egy idegen hatalom parancsának estek áldozatául. Felvidéken, a jelenlegi Szlovákia területén, a II. világháborúban elesett magyar katonák száma 2500–300 főre tehető.
Az elesett hősök sorsa, nyughelyük azonban nem minden esetben ismert. Ez történt azzal a tizenkét, a Vepor-hegységben partizánok által kivégzett hódoscsépányi honvéddel is, akiknek sírját a Memoriae Patrum Honismereti Társulás még szeptemberben újította fel a magyar Hadtörténeti Intézet és Múzeum támogatásával, majd most, a halottak napja közeledtével került sor a felújított sírhely avatására.
A kegyeleti megemlékezésen megjelenteket Klenóc község polgármestere, Mgr. Zlata Kaštanová üdvözölte. Köszöntőjében kiemelte a Memoriae Patrum társulás munkásságát, külön üdvözölte a budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum dr. Horváth Csaba ezredes vezette küldöttségét, az ózdi Vasvári úti Általános Iskola küldöttségét, a Gömöri Lovas Hagyományőrző Egyesület huszárjait és a kegyeleti megemlékezés további részvevőit, köztük a Gárda Motorosok megjelent tagjait.
1944 őszén a német és magyar csapatokat már a Kárpátokig szorították vissza az előrenyomuló szovjet erők. Harcaikat, de főleg ellátmányuk célba juttatását akadályozta a hátországban felerősödő partizántevékenység. Ilyen körülmények között ért partizántámadás november-december fordulóján a frontvonalak mögött a Vepor-hegység közelében egy ellátmányt szállító hódoscsépányi honvédekből álló csapatot.
A lefegyverzésüket követően hamar végzetes fordulatot vettek az események: a foglyul ejtett katonákat a hadijognak ellentmondó módon kivégezték.
A térségben az adott időben a német 8. hadsereg XXIX. hadteste és XVII. hegyi hadteste állomásozott, ez utóbbi kötelékébe tartozott a német 3. és 4. hegyivadász dandár (ezek alárendeltjei közül volt alegység, amely használta az „Edelweiss” megkülönböztető nevet), továbbá a magyar 1. hegyidandár. A magyar hegyivadászok közül mindenki viselte a sapkáján a havasi gyopárt, vagyis az „Edelweiss” megkülönböztető jelzést. A német XXIX. hadtest 101. vadászhadosztályának szintén volt olyan alegysége, amely használta az „Edelweiss” megkülönböztető nevet.
A magyar 1. hadsereget ekkor már csak két hadosztály alkotta: a szolnoki 16. gyaloghadosztály (szolnoki 11., debreceni 11., békéscsabai 19. gyalogezred) és az ungvári 24. gyaloghadosztály. (nyíregyházi 12., kassai 21., ungvári 24. gyalogezred). A hódoscsépányiak túlnyomó többsége a miskolci 13. gyalogezred tornaljai III. zászlóaljában, kisebb része a miskolci 13. gyalogezred rozsnyói I. zászlóaljában teljesített szolgálatot. A miskolci 13. gyalogezred az egri 20. gyaloghadosztály csapatteste volt, pótalakulata (13. pótgyalogezred) 1944. december végén került Losonc térségébe. Ez utóbbiban szolgálhattak a csépányi tizenkettek, s a zászlóaljak hadrendi száma is megegyezett, csak a pót- szót tették bele: tornaljai 13/III. pótzászlóalj és rozsnyói I. pótzászlóalj. Onnan Érsekújvár irányába vonultak vissza.
A román átállást követően a térségben egy másik katonai-politikai fordulat is bekövetkezett: 1944. augusztus 29-én kitört a szlovák nemzeti felkelés. A Duklai-hágón való benyomulás mellett, besztercebányai parancsnoksággal felállításra került a felkelés reguláris hadereje: a szlovákiai 1. csehszlovák hadsereg. Műveleti területe az akkori szlovák állam középső része volt, nem véletlen, hogy a területen ezzel párhuzamosan igen megélénkült a partizántevékenység is.
Ezen irreguláris erők műveleteit szovjet, illetve ukrán területről átdobott parancsnokok igyekeztek összehangolni, mint például a „fekete tábornokként” is ismert Alexej Mihajlovics Szagyilenko. Őt alig több mint 40 emberével dobták le a térségbe szeptember elején, de csapata hamar megnőtt: október végére már több száz embert számlált a hadereje, akikből – saját bevallása szerint – magasabb egységeket is tudott szervezni. Műveleti területe a visszaemlékezéseiben írtak szerint a Kassa–Breznó –Losonc térségre terjedt ki. Felismerve a nemzeti/nemzetiségi viszonyokat, előszeretettel „toborzott” helybéli magyar vagy magyarul igen jól beszélő szlovák nemzetiségű személyeket. Nem meglepő, hogy a kollektív emlékezet hozzá, illetve embereihez köti a csépányi tizenkettek kivégzését.
Ekkoriban került sor a Vepor-hegységben, Klenóc közelében a tragikus kimenetelű akcióra. A magyar 1. hadsereg egy ellátmányt szállító ismeretlen létszámú magyar királyi honvédekből álló alakulatára tisztázatlan körülmények között partizánok támadtak. Az utókor és a leszármazottak emlékezete szerint a csapat Szagyilenko parancsnoksága alatt működött, akik előbb lefegyverezték, majd besorozták őket egy munkásszázadba, ahol favágás volt a feladatuk. Mindeközben folyamatosan próbálták rávenni a honvédeket arra, hogy maguk is csatlakozzanak a partizánokhoz.
Annyi bizonyos, hogy 12 csépányi honvéd, név szerint Csépányi Bárdos József, Csomós György, Göböly Gusztáv, Gömöri András, Illés Antal, Koós József, Koós Lajos, Koós Pál, Lestál László, Papp Árpád, Ríger József és Szögedi József nem kívántak csatlakozni, nem kívánták a szovjet előrenyomulást elősegíteni, s ezért a döntésükért az életükkel fizettek.
Ezzel zárta történelmi visszaemlékezését dr. Horváth Csaba ezredes, a Budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokhelyettese.
A történelmi visszaemlékezést követően a jelenlévők kegyeletük jeléül mécseseket gyújtottak és elhelyezték az emlékezés koszorúit. A kegyeleti megemlékezés a magyar himnusz eléneklésével ért véget.
(Bréda Tivadar/Felvidék.ma)
