Ausztriai Károly, osztrák császár és magyar apostoli király, a Duna-menti Persenbeuban született 1887. augusztus 17-én. Édesapja az osztrák Habsburg-Lotaringiai dinasztiából származó Ottó főherceg, édesanyja Mária Jozefa szász főhercegnő volt.
Katolikus neveltetésben részesült, Bécsben a bencések középiskolájában tanult, majd Prágában folytatott jogi-közgazdasági tanulmányokat. Katonai pályafutását 1903-ban kezdte meg, a soknemzetiségű Monarchia szinte minden nyelvén részesült oktatásban.
Nem volt még 16 éves, amikor 1903. szeptember 1-jén kinevezték az I. ulánusezred hadnagyává. Ettől a pillanattól kezdve egészen hazájából történt száműzetéséig nem vetette le a katonai egyenruhát, büszkén viselte azt, nem a hatalom jeleként, hanem a hazáért, a birodalomért végzett szolgálat jelképeként.
1911. október 21-én Schwarzau várában feleségül vette Bourbon Zita hercegnőt, az utolsó pármai herceg, Róbert leányát. Mindketten nagyon komolyan készültek a házasságra, különösen Károly főherceg, akit a legszentebb és legigazabb szándékok vezéreltek. Házasságukból nyolc gyermek született.
Károly a tróntól távol, vidéki helyőrségeken élt egészen 1914-ig, amikor nagybátyját, Ferenc Ferdinánd főherceget Szarajevóban meggyilkolták és ezzel Károly főherceg lett a trónörökös.
Ferenc József császár 1916. november 21-én bekövetkezett halála az I. világháború kellős közepén – és így a legkevésbé alkalmas pillanatban – érte a 29 esztendős fiatal Károlyt, akinek az uralkodás súlyos terhét át kellett vennie.
Károly a világháború harmadik évében lett császár és király. Mindössze két évig uralkodott. Ez alatt az idő alatt elsajátította a magyar alkotmányjog alapjait, a Szent István-i állameszme tételeit nemcsak megtanulta, de gondolkodásának szerves részévé is tette.
Ez világosan visszatükröződött rövid uralkodása idején. Békeidőben valószínűleg kiváló király lett volna, de a háború viszontagságai közepette nem tudta egyben tartani birodalmát. Az első világháborúban katonai vereséget szenvedő Osztrák-Magyar Monarchia 1918 novemberében szétesett.
A háború végén IV. Károly magatartása tette lehetővé, hogy Ausztriában további vérontás és polgárháború nélkül, békésen valósuljon meg az átmenet egy újabb társadalmi rendbe.
Ő volt az egyedüli a háborús hatalmak államfői közül, aki teljes mértékben követte XV. Benedek pápa béketörekvéseit, de a lelkét átható mély katolikus érzések sajnos nem jellemezték a többi harcoló nemzet vezetőjét, ezért többször kifejezett békevágya nem talált meghallgatásra. Károly belátva helyzetének tarthatatlanságát november 11-én lemondott az osztrák, majd két nappal később a magyar államügyekben való részvételéről, de trónigényét fenntartotta.
„Ha valaha visszatérek Magyarországra, úgy azt bizonyára nem uralkodási vágyból teszem. Töviskoronát viseltem eddig, és töviskorona az, amit Magyarország visszaadhat nekem. A koronázási eskü mindig azt jelentette számomra, hogy a király és a nemzet virágzásban és romlásban egyaránt össze kell, hogy kapcsolódjék” – nyilatkozta.
A svájci emigrációban két alkalommal – először 1921. március 27. és április 5. között, majd október 20-23-án – tett sikertelen kísérletet a magyar trón visszaszerzésére. A második királypuccs bukása után, mivel továbbra sem volt hajlandó lemondani a trónról, az antanthatalmak, családjával a távoli Madeira szigetére, Funchalba szállították.
Itt szerény körülmények között élt 1922. április 1-jén, spanyolnáthában bekövetkezett haláláig. Mindössze 34 éves volt. Nyolcadik gyermekének születését már nem érte meg. Földi maradványait a Nossa Senhora do Monte (Hegyi Miasszonyunk)-szentélyben (Portugália, Madeira) helyezték végső nyugalomra.
Magyarországon a nemzetgyűlés 1921. november 6-án mondta ki a Habsburg-Lotaringiai-ház trónfosztását. Károly elsőszülöttje, az európai politikai életben tevékenyen részt vevő Habsburg Ottó személyes trónigényéről az osztrák trónra 1961-ben mondott le.
Károly, a „békecsászár”, méltósággal és panasz nélkül viselte hányattatásait, Isten akaratát látta a történtekben: „Ha nem is sikerült, mégis hálásnak kell lennünk Istennek, mert az ő útjai nem a mi útjaink.” Szenvedéseit a rábízott népekért ajánlotta fel: „Azért kell ilyen sokat szenvednem, hogy népeim megint egymásra találjanak.”
Egész életét a kötelességérzet és a felelősségtudat jellemezte. Az önuralom rendkívül fontos volt számára, ahogy mondta, „ez a legnehezebb uralkodás”. Gyermekkorától fogva különleges tisztelettel tekintett az Oltáriszentségre. Akárhol élt, mindig volt a lakhelyén egy magánkápolna, ahol az Eucharisztiát őrizték. Éjszakánként sokszor imádkozott csöndes magányban az örökmécses fényénél.
A katolikus egyház a szentek sorába emelte az utolsó apostoli magyar királyt.
II. János Pál pápa 2004. október 3-án avatta boldoggá Rómában a Szent Péter téren. Liturgikus emléknapját pedig október 21-ére helyezte. A boldog király ünnepét így nem halálának, hanem házasságkötésének évfordulóján üli meg az Egyház, ezzel is a példás házaséletére irányítva a figyelmet, valamint arra, hogy a házasság a szentté válás egyik kitüntetett útja lehet.
Forrás: Múlt-Kor, Magyar Kurír
(Berényi Kornélia/Felvidék.ma)
