Négyszáz évvel ezelőtt távozott az élők sorából egy magyar hazafi, aki idegen földről érkezett a Felvidék keleti részére. Ebből az alkalomból a kassai Bocskai Keresztyén Társaság (BKT) november 12-án koszorút helyezett el Bocatius János (1568-1621) emléktáblájánál.
Göőz László, a BKT elnöke szeretett volna nemzetközi konferenciát is szervezni ebből az alkalomból, de a kassai intézmények rendre lemondtak erről a bizonytalan helyzet miatt.
A járványra való tekintettel csak néhányan jelentünk meg, beszédemet sem mondtam el, hanem a BKT szétküldte az érdeklődőknek. A költő, diplomata és történész kassai emléktáblája előtt állunk, mely egy otromba épületen áll. A Jaltát 1960–1965 között emelték a szocializmusnak nevezett korszak dicstelen grasszálása tetőfokán. 1805-től a cs. és kir. hadsereg főőrháza állt a helyén, miután a vele szemben, az egykori szigeten álló, fából emelt őrházat elbontották.
Bocatius, avagy Hans Bock 1594-ben Eperjesen tanított, majd Kassára jött. Bíróként lakott a házban, mely ennek helyén állt. Csak „csonka”, szlovák nyelvű emléktábla emlékeztet erre. Pedig a szorb-német származású költő Bocskai és Bethlen hűséges embereként, igazi magyar hazafi lett.
Bél Mátyás Felső-Magyarország tanítómesterének nevezte. Ő írta az első antialkoholista munkát Magyarországon A mértékletesség tábora (Bártfa, 1597) címen. Persze latinul. Könyvében kifigurázza a részegeseket. Közöttük a részeg tanítót és prédikátort, aki a szószéken ahelyett, hogy azt olvasná, amit Pál apostol a korinthusiakhoz írott második levelében ír: „Hebraei sunt, et ego!” Zsidók ők, én is az vagyok. (11, 22). – nyilván az in vino veritas és az összecsengés hatására – így kiált fel: „Ebri sunt, et ego!” Részegek ők, én is az vagyok!
Korábban eperjesi rektorsága idején, kérésére Kunisch Ádám a késmárki líceum rektora vállalt rendszeres vezetéseket a Magas-Tátrában. Így eperjesi és késmárki diákok ismerkedhettek meg a hegyvidéki tájak szépségeivel.
Eperjesen áll a Szent Lipót-ház (Fő u. 84.), melynek oromzatát egykor az említett szent ovális képe díszítette. 1617-ben Darholcz Ferenc tulajdonát képezte. A neves humanista tanár Bocatius tanítványa volt.
Említett hazafisága az akkori magyarellenes német hangadókkal vitára késztette. Úgy látszik, nincs új a nap alatt!
Barbár nép a magyar, mondod, nagy hírű Sabinus,
Durva fölöttébb s ezt untalan emlegeted.
S Lottichius Péter, te is azt fújod egyre – bocsáss meg! –
mily vad a pannon nép, mennyire nyers, darabos.
– kezdi poétánk az Azokra a költőkre, akik rosszindulatúan írnak a magyar népről c. versét.
„Lám, a szegény hun népről úgy írtok nem is egyszer,
mint mely az emberiség szégyene, alja csupán.
Rég hittem nekik én! De ma nem hihetek, lehetetlen,
mert a pannón földről mit se tud itt e csapat.
Germán hűséggel számolnál róla be, másképp
érezvén, teuton, telne csak életed itt!
Míg te oroszlán vagy békében, s birka a harcban,
békés otthon e nép, s hadba vonulva szilaj.”
– írja epésen a magyarokat gúnyoló németekről.
Jókai Mór (1825–1904), a város parlamenti képviselője (1884–1892) szintén feldolgozta élettörténetét 1855-ben Bokaczius kalandjai címmel, nem gondolkodva el a történet túlzásain. A Felső-magyarországi Minervában olvashatta a Dulházy Mihály (1786–1856) által kiszínezett történetet. Bocatius öt évet töltött a prágai vár börtönében, ahonnan – nyilván külső támogatással, az élen Báthory Zsigmond ex-fejedelemmel – sikerült 1610. november 30-án éjfélkor megszöknie. A következő év január 10-én érkezett vissza szerencsésen Kassára.
Dulházy következőképpen adja elő szökését: „felesége pedig nehezen várván férje szabadulását, nem közönséges eltökéléssel Prágába ment, és a várba szakácsnénak állott bé. Itt (elmés és találós lévén a szeretet), hol egyszer, hol másszor enni vitt a fogolynak álruhában, próbára kivánván tenni férje hűségét, de a tartós fogságtól nevekedett bú, oly igen nevelte Bokátziusban a hűséget, s annyira erősítette őt minden kísértetek ellen, hogy felesége örülve s egyszersmind szívében búslakodva szegény férjét még jobban megszánván, csak-hogy őt oly leverve ne lássa, még a hűség ingadozásait is szívesen megbocsátotta volna néki, s nem egyszer mintegy kipattanna a maga megesmertetésével; de meggondolván, miként veszedelmeztethetnék férje kiszabadulása a rögtöni ráismerés lármázó öröm-sikoltásaitól, jobbnak találta cédulát tenni a fogoly számára sütendő kenyérbe, s abba mind azt megírni, a minek tudása a szabadulási célt elősegíthesse.
Az asszonyi ügyesség ezen kenyeres levelezésben a többi között arról is tudósítá férjét, mint tartotta ő kedves rabja javára szükségesnek egy pék legény szívében maga iránt szerelmet gerjeszteni, mint fog ez a jó szívű legény a szakácsné kedvéért, és az ő utasítása után, egy vám-kerek Debreczeni formára sütendő kenyérbe, valamely borongós esős napon, vastag, hosszú kötelet rejteni, s több efféléket, melyek a legigazabb, legforróbb hűségből származtak, bár mi mosolygó bal magyarázatokra adhassanak alkalmatosságot mostani romlottságunknak.” Ugye, nem is lehetett az ilyen cipó feltűnő!
„Lőn sikere a fortélynak. A cédulában kijelelt időre, az éj csendben borult setétségei között, a magos vár ablakjáról, az említett hosszú kötélen lebocsátja magát bátran a szerencsét próbáló fogoly, hív nője karjai közzé.Nem veszteglenek, – odébb állanak, míg sok veszedelem között, Kassának köz nagy örömére kiszabadított urát a jó feleség haza hozza.”
Ma a kutatás feltételezi, Bocatius azért találta ki ezt a naiv történetet, hogy ezzel leplezze valódi segítőinek kilétét.
1618-ban Gyulafehérvárra távozott Bethlen Gábor meghívására. Élete azután nemsokára befejeződött. Magyarbródban hunyt el, nem messze az egykori magyar-morva határtól.
Hektikus korban élt. Vallásháborúk dúlták Európát, Magyarország három részre szakadva várta sorsának jobbra fordulását. Börtönből kellett szöknie, élete nem végződött happyenddel. Választott hazáját azonban hűséggel szolgálta. Emlékeznünk kell rá ezért és számon tartanunk jeles személyiségeink között. Ezért jöttünk el fejet hajtani és az emlékezés virágait elhelyezni!
Balassa Zoltán/Felvidék.ma
