A betlehem állítása sok családban élő hagyomány. A karácsonyi időszakban érdemes elgondolkodni a lakásainkban és templomainkban felállított betlehem jelentésén.
Az első jel a jászol. Gyerekkorom óta valami szépet látok benne, pedig Assisi Szent Ferenc azt akarta, hogy saját szemünkkel lássuk a Betlehemben született kisded szegénységét, legyen a szemünk előtt, hogyan nélkülözte az újszülötteknek szükséges dolgokat, hogyan helyezték jászolba, és hogyan feküdt a szénán az ökör és a szamár között.
Persze megrendül a lelkünk a felismeréstől, hogy az emberré lett Isten mekkora ajándék számunkra. Fel nagy örömre, zeng bennünk az ének, nem érezzük a jászol durvaságát, nem döbbent meg, hogy mennyire ellentétben van saját életünk kényelmével.
„A betlehem Szent Ferenc óta felhívást jelent arra, hogy„érezzük”, „megérintsük” azt a szegénységet, amelyet Isten Fia választott magának megtestesülésében. És így hallgatólagosan felszólítás arra, hogy kövessük őt az alázat, a szegénység és a lemondás útján, mely a betlehemi jászoltól a keresztig vezet. Felhívás arra, hogy találkozzunk vele és szolgáljuk őt irgalmasan leginkább rászoruló fivéreinkben és nővéreinkben (vö. Mt 25,31–46)” – ezek Ferenc pápa szavai.
Jászolban születve maga Isten indítja el az egyetlen valódi forradalmat, amely reményt és méltóságot ad a nincsteleneknek, a kirekesztetteknek: a szeretet forradalma, a gyengédség forradalma. A jászolból Jézus szelíd hatalommal hív az utolsókkal való osztozásra, mint egy olyan, emberségesebb és testvériesebb világhoz vezető útra, amelyben senki sincs kizárva vagy kirekesztve.
A második jel az éjszaka. Képzeljük magunk elé a csillagos égboltot a sötét éjszaka csendjében. Hányszor veszi körül éjszaka az életünket! Isten ilyenkor sem hagy magunkra, sőt válaszol a létünk értelmét érintő legalapvetőbb kérdésekre: Ki vagyok én? Honnan jövök? Miért most születtem? Miért szeretek? Miért szenvedek? Miért fogok meghalni? Isten emberré lett. Közelsége fényt hoz oda, ahol sötétség van, és megvilágítja azokat, akik a szenvedés sötétségén mennek keresztül (vö. Lk 1,79).
Sok festményen romok láthatók, olykor a Szent Család nem barlangba húzódik, hanem a romok közé. Úgy tűnik, ezeket a romokat a 13. századi domonkos Jacobus de Voragine Aranylegendája ihlette, melyben olvashatunk arról a pogány hiedelemről, mely szerint a római Béke-templom összeomlott, amikor egy Szűz szült.
Ezek a romok mindenekelőtt a bukott emberiség látható jelei, mindannak jelei, ami romlásnak indult, megromlott és elpusztult.
Jézus a régi világban megjelenő új, és azért jött, hogy gyógyítson, újjáépítsen, életünknek és a világnak visszaadja eredeti ragyogását.
Az angyalok és az üstökös azt jelzik, hogy nekünk is útra kell kelnünk, hogy a barlanghoz érjünk és imádjuk az Urat. „Menjünk el Betlehembe, és nézzük meg, hogyan is történt mindaz, amiről hírt adott nekünk az Úr!” (Lk 2,15): ezt mondják a pásztorok az angyalok híradása után. Ez egy nagyon szép tanítás, amely a leírás egyszerűségében érkezik hozzánk. Ellentétben sok emberrel, akik ezer más dolgot akarnak csinálni,a pásztorok a leglényegesebbnek, vagyis a megváltásnak az első tanúivá válnak. A leglenézettebbek és a legszegényebbek azok, akik be tudják fogadni a megtestesülés eseményét.
Istennek, aki a kisded Jézusban jön felénk, a pásztorok úgy válaszolnak, hogy elindulnak feléje, hogy részesei legyenek egy szeretettel és hálás csodálattal átjárt találkozásnak. Éppen ez az Isten és gyermekei között, Jézusnak köszönhetően létrejött találkozás hozza létre vallásunkat, ez adja annak egyedi szépségét, mely különleges módon sugárzik a betlehemből.
A gyerekek – de a felnőttek is! – szeretnek további szobrocskákat helyezni a betlehembe, amelyeknek látszólag semmi kapcsolatuk sincs az evangéliumi elbeszélésekkel. Jelzés ez is: ebben a Jézus által elhozott új világban van hely minden teremtmény számára.
A pásztortól a kovácsig, a péktől a zenészekig, a vizeskorsót vivő nőktől a játszó gyermekekig, ők mind a mindennapi életszentséget jelképezik, annak örömét, hogy rendkívüli módon végezzük a mindennapi teendőket, amikor Jézus megosztja velünk az ő isteni életét.
A mágusok azt tanítják, hogy nagyon messziről is el lehet indulni, hogy elérjük Krisztust. Ők a végtelen szomjazói, akik hosszú és veszélyes útra indulnak, mely Betlehembe vezeti őket (vö. Mt 2,1–12). Nem botránkoznak meg a környezet szegénységén; nem tétováznak térdre ereszkedni és imádni Őt.
Színe előtt megértik, hogy Isten, amint kiváló bölcsességgel megszabja a csillagok mozgását, úgy vezeti a történelem folyását, letaszítva a hatalmasokat és felmagasztalva az alázatosokat. És hazatérve hazájukba miden bizonnyal elmondják majd ezt a meglepő találkozást a Messiással, elindítva az evangélium útját a népek között.
A betlehem előtt szívesen visszagondolunk gyermekkorunkra.
Ez arra indít, hogy mindig újból tudatosítsuk, milyen nagy ajándékot kaptunk azáltal, hogy átadták nekünk a hitet; ugyanakkor megéreztetik velünk annak kötelességét és örömét, hogy gyermekeinkkel és unokáinkkal megosszuk ugyanezt a tapasztalatot.
Nem számít, hogyan rendezzük be a betlehemet, lehet mindig ugyanolyan vagy változtathatjuk minden évben; csak az számít, hogy szólítsa meg az életünket. Bárhol és bármilyen formában a betlehem Isten szeretetét beszéli el.
Szent Ferenc iskolájában nyissuk meg szívünket. Engedjük, hogy a csodálkozásból alázatos imádság szülessen: köszönetünk Istennek, aki mindenben osztozni akart velünk, hogy sose hagyjon magunkra bennünket!
A fenti gondolatok Ferenc pápa 2019-ben kiadott Admirabile signum kezdetű apostoli leveléből valók, amelynek teljes szövege itt található.
Áldott karácsonyt kíván 2021-ben is!
(Surján László/Felvidék.ma)