Albert Sándor: A legenda nyomában című, 192 oldalas könyve emléket állít annak az iskolának, melyet másfél száz évvel ezelőtt Szakkay József alapított. Ez az esemény bizonyára komoly ünnepségekkel járt volna, ha nem árnyékolná be mindennapjainkat a vírusfertőzés. Így csak ezt a könyvet lapozgatva, böngészve juttathatjuk magunkat ünnepi hangulatba.
A századik évfordulón, 1972-ben Rácz Olivér beszéde hangzott el, melyből a szerző műve elején idéz: „1872-ben, október havának kilencedik napján Kassán megnyílt az első Ipariskola: a szellem egy új síkon kezdte meg harcát a tudatlanság ellen az ember szabadságáért… Az élet anyja, a munka vonta ölére azt a tizenkilenc kislegényt, akik… elsőnek léptek be a műhelyek és gépek világába, hogy utat törjenek mai tízezrek számára.” (7. o.)
A Monarchia idején 1403 diák végzett (1872–1921), majd másfél ezer (1919–1944).
A magánintézmény Gépészeti Felső Ipartanodaként indult. A kezdetek szerények voltak. „Az első évfolyam egy »fészerben« kezdte meg működését, melynek még felszerelése sem volt. A műhelyoktatás a közeli gyárban folyt.” A fennmaradás érdekében külső megrendelők számára gépalkatrészeket gyártottak a későbbiekben.
A szerző négy korszakra osztotta az iskola történetét. Az első az építkezésé (1872–1952), a második a legendás korszak (1952–1980), a harmadik a szakmai megújulásé (1980–2000), az utolsó az új évezred küszöbén nevet kapta (2000–2022). Az előbbi korszaknak Albert aktív részese volt, hiszen az intézmény élén állt (1990–1997). Ő volt az első szabadon választott igazgató.
1875-ben az iskolát államosították. Neve elé odakerült a Kassai Állami megjelölés. 1949-ig még tizenháromszor változtatott nevet, akkor vette fel Sztálin nevét.
Közben, Csehszlovákia megalakítása után a cseh Vaclav Mayer lett az igazgató, aki annyira megértő volt, hogy „a köztársaság egyetlen iskolájában sem sikerült olyan egészséges szellemű együttműködést, megértést teremteni magyarok és szlovákok között, mint éppen ebben az iskolában.” (18. o.)
1929-ben a világgazdasági válság miatt majdnem megszűnt az oktatás, mert a minimális 30 diák helyett csak 13-an jelentkeztek, de Antonín Benda igazgató közbenjárására a magyar osztály maradhatott. Az első bécsi döntés után, 1939-ben újraindult a szlovák nyelvű képzés. 1945-ben megszűnt a magyar nyelvű oktatás, mely 1950-ben indult ismét. Ez zökkenőmentesen valósult meg, mivel – ahogy Boda Pál későbbi igazgató elmondta – 1945-ben ugyan megszűnt a magyar nyelvű oktatás, de a tantestület lényegében megmaradt.
Az első igazgató ekkor Cservenka József lett (1952–1954). Visszaemlékezéseiben a következőket rögzítette: „Az ember egyik legnagyobb szellemi értéke nemzetisége, nemzeti kultúrája. Ezen keresztül építi társadalmát, amelyben él. Ez az ő életereje, élete. Nemzeti kultúráját, szellemi vérkeringését fejleszti az anyanyelvi iskola. Így kodifikálódott a kultúrtársadalom nagy törvénye: minden gyermek a saját anyanyelvén tanuljon.” (vastagon szedve az eredetiben, 21. o.)
Az iskolát az is fenyegette, hogy kétnyelvűvé teszik, de ezt a sorsot többször elkerülte.
A kötet első fele az intézmény történetét tekinti át, majd az ünnepségeket, az iskolakultúrát és a hagyományokat veszi sorra. A május elsejei felvonulásoknak külön fejezetet szentel, nem véletlenül. Az iskola ekkor tudta megmutatni magát, felhívni magára a figyelmet a pártvezetők és a kassai polgárok előtt. Példamutató teljesítményük okán ők zárták a menetet.
A könyv bemutatja az iparista jelképeket, a sportnapokat, sítáborokat, a természetjárást, a híres iparista bálokat, iskolazenekarokat, a szalagavatókat, a tablókészítés hagyományát és a ballagásokat. A külföldi kapcsolatok is szerepelnek. Szó esik az érettségi találkozókról, arany-, gyémánt- és rubindiplomásokról, az iparista klubokról.
A tanítási órák hangulata című fejezet az anekdotákat veszi sorra, melyek minden valamirevaló iskolában teremnek. A legendás tanárok, mint Putankó Emil, vagy Lengyel Mátyás, de Schulz György igazgató is természetesen helyet kap a kötetben.
Rezsuha tanár úr cifrákat tudott mondani egy neki nem tetsző feleletre: „Fiam, tömesd ki magad kockakővel és vasaltasd ki magad gőzhengerrel, de úgy, hogy a fejed megmaradjon és anyádék odateríthessék a bőrödet a kandalló elé!” (59. o.)
Végezetül bemutatja az iskola tanári karát és a képzés jelenlegi választékát.
Az ízléses kötet sok fényképet közöl, ami külön erénye.
Az ipari nem szakbarbárokat képzett. Sokan közülük írók, publicisták, színművészek, orvosok, pedagógusok, lelkészek lettek. Egyikükből színházigazgató. Ez is sokatmondó tény, mely az iskola rangját és szellemiségét mutatja. Duba Gyula író húszévesen került az ipariba: „Az iskolára ma is úgy gondolok vissza, mint olyan intézményre, amelytől a szüleim után a legtöbb jót kaptam életemben. (…) Az a négy év hősi korszak volt az életünkben, amelyet ma már a romantikus nosztalgia árnyai lengenek körül, de hatása bennünk maradt, belénk épült: hús-vérré változott számunkra a kassai iskola szelleme. Emberségünket, magyarságunkat nagyban neki köszönhetjük.”
(Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
