2005-ben az ENSZ közgyűlése egyhangú határozattal az auschwitzi haláltábor 1945-ös felszabadításának napját (január 27.) a holokauszt mintegy hatmillió áldozatának nemzetközi emléknapjává nyilvánította. Ahogy sok helyen írják, Auschwitz a legnagyobb magyar temető. Itt küldték gázkamrákba, lőtték le a bátorkeszi zsidóság nagyobb részét is.
Zsok Gizella, a Pro Futuro Villa Kezw Polgári Társulás elnöke
még a 80-as években kutatta a bátorkeszi hitközség 19–20. századi történetét és a holokauszt túlélőket, budapesti egyetemistaként.
„Az akkori pozsonyi központi hitközség elküldte néhány túlélő nevét és címét. Így valamennyit először levélben szólítottam meg, hogy hajlandóak lennének egy beszélgetésre. Ketten egyeztek bele a találkozásba. Még nem azokat az időket éltük, hogy ildomos lett volna ilyenről beszélni, és akkor még a Csehszlovák Szocialista Köztársaságnak diplomáciai kapcsolata sem volt Izrael Állammal” – elevenítette fel emlékeit.
„Először egy nénit kerestem fel. Egyetlen kérése volt. Ha hoztam magnót, tollat, papírt, hagyjam az előszobában. Minden kérdésemre felel, sőt mesél is, de „az lesz az enyém, ami a fejemben marad”! Megmutatta a karjába tetovált számot is. Ezt el kellett felejtenem” – folytatta.
Mint hozzátette: „életemben először beszéltem olyan személlyel, aki túlélte a holokausztot. Megrendítő volt. De az emlékezés az Ő számára is nagyon fájdalmas volt. A jó három órás beszélgetés elején, ahogy mondani szokás még „tartotta magát”, de később több volt a könny, mint a történet.”
„A beszélgetés után az utcán kerestem a legelső padot és gyorsan jelszavakban, vagy ha megjegyeztem, teljes mondatait körmöltem, hogy semmit se felejtsek el. Most is hálás vagyok neki, hogy hajlandó volt velem beszélgetni. Akkor megígértem, ha valaha közlök valamit történeteiből, neve megadása nélkül teszem. Még akkor is nagyon félt az esetleges megtorlásoktól. Most is úgy adom közre – név nélkül – néhány, általa átélt eseményt”
„Amikor Auschwitzba értek, arra utasították őket, hogy a rokonok fogják meg egymás kezét. Így megtudták kinek ki a rokona és szétszakíthatták a családokat. Az érkezés után a férfiakat és nőket külön terelték. A nőket teljesen leborotválták, és az ételbe rendszeresen kaptak gyógyszert, hogy ne legyen havi ciklusuk. Majd beterelték őket egy hatalmas barakkba, itt töltötték az első éjszakát. Aztán kisebb barakkokba kerültek, ahol a földön aludtak. Ha nem tudtak számukra munkát adni, akkor megtörtént, hogy a németek nyáron a közeli gyümölcsösbe vitték őket dolgozni. Ennek egy előnye volt, hogy egy kicsit jóllakhattak. Az idősebb német őrzők sokkal jobb szívűek voltak hozzájuk, mint a fiatalabb tisztek, vagy a kápók. Volt, hogy vasárnap kitérdeltették őket a hóba, meztelen lábbal és aki „svindlizett” végigverték korbáccsal. Sokan nem bírták sem a fizikai, de főként a pszichikai megterhelést és idegileg összeroppantak. Az ún. beteg szobába helyezték őket, ahol volt egy lyuk, abba tették őket megkötözve és magukra hagyva. Ha valami nem tetszett Mengelének, akkor a nőket bedobatta a latrinákba és nyakig kellett benne állniuk egy bizonyos ideig. Mivel tisztálkodásra nem volt sok lehetőség, így ez még borzalmasabb volt. És még sok-sok borzalmas történet, melyeket a mai napig sem tudok leírni”-mesélte portálunknak Zsok Gizella.
Munkáját az utóbbi években kezdte bővíteni, s reményei szerint végül könyv formájában is kiadásra kerül majd.
(Miriák Ferenc/Felvidék.ma)
