Balta Aranka gyermekkori álma teljesült azzal, hogy a Szőttesben táncolhat. A Csemadok néptánccsoportja, a Szőttes Kamara Néptáncegyüttes táncosát, viseleteinek gondozóját, a Csemadok Pozsony-Újvárosi Alapszervezetének elnökét Csemadok Közművelődési Díjjal tüntették ki. A díjátadó után egy nappal beszélgettünk munkásságáról, de elsősorban a Szőttesről.
A méltatásban az olvasható, hogy azért jöttél Pozsonyba, mert a Szőttesben szerettél volna táncolni. Tényleg így volt, azért váltottál iskolát? Mi motivált arra, hogy a Szőttesben táncolj?
Igaz, azért jöttem Pozsonyba és váltottam iskolát, érettségizős évfolyamban, hogy a Szőttesben táncolhassak. Ez gyermekkori álmom volt. Amikor elkezdtem táncolni Szepsiben a Nagy Ildikó által vezetett lánycsoportban, a zselízi és a gombaszögi fesztiválokon gyakran láttam a Szőttest és az Ifjú Szíveket. Láttam a televízióban például a Lúčnicát is, de engem valamiért a Szőttes fogott meg. Később, mikor gimnazistaként a szepsi Bódva Táncegyüttesben táncoltam, ott volt Tóth Ibolya is, aki néhány évet táncolt a Szőttesben, és nagyon sokat mesélt arról az időszakról. Kicsit ő is megfertőzött ezzel. Quittner Jancsi bácsiék járták a vidéket, és válogatták ki a csoportokat a zselízi és a gombaszögi fesztiválra, nálunk is jártak, egyszer megkérdezte, nincs-e kedve valakinek Pozsonyba menni táncot tanulni. Alapiskolás voltam, lett volna kedvem, de még féltem elmenni idegenbe otthonról. Amikor gimnazista voltam, egyik nyáron fellépett a Szőttes Szepsiben, egy tömegjelenethez kellettek emberek, ott voltak a bódvás táncosok, mi lettünk a fáklyavivők a műsorban. A templom előtti téren volt a Szőttes fellépése, mi voltunk a statiszták. Az egyik zselízi fesztiválon, ahol felléptünk a szepsi csoporttal, mondtam Quittner Jancsi bácsinak, hogy a Szőttesben akarok táncolni, mondta: rendben, de beszéljük meg Janda Ivánnal, aki ott volt a kórussal. Beszéltem Iván bácsival, megbeszéltük, hogy jöhetek, és szeptembertől átlépek a pozsonyi gimnáziumba. Akkor már Pozsonyban tanult a nővérem, ez miatt volt egy kis biztonságérzetem.
Akkoriban még volt felvételi a Szőttesben. Ti is felvételiztetek?
Szeptemberben többen megjelentünk, mindegyikünk táncolt már korábban is valamelyik együttesben. Egy decemberi bemutatóra készült a Szőttes. Azt mondta Quittner János, aki megtanulja egy hónap alatt a műsort, az felléphet decemberben. Akkor szinte naponta bejártunk, hogy megtanuljuk a koreográfiát. Egy hónap után megnézett minket Quittner János, ha jól emlékszem, ketten vagy hárman maradtunk az újakból.
Táncházakat is tart a Szőttes, illetve táncházakat is tartasz. Miért fontos ez?
Amikor táncházba jártam, nagyon örültem, ha olyan személyek tartották, akiknek volt kapcsolatuk a hagyományőrzőkkel, vagy tudtam, hogy gyűjtött, járt abban a faluban. Ha közvetlenül első kézből tanulta, láttam, hogy az hiteles. Meg lehet tanulni videóból táncolni, el lehet lesni, de sokkal jobb, ha olyantól tanulunk, aki hiteles forrásból hozza, vagy beleszületett. Az ilyen személyek emberileg is nagyon sokat adnak a táncosnak a személyiségéhez.
Amikor új táncot tanulok, vagy tanítok, és láttam azt egy hagyományőrzőtől, vagy gyűjtésről, akkor képzeletemben megy a film, látom, hogyan táncolták. Mindig úgy tanultam meg könnyen egy táncot, hogy rákapcsolódtam a zenére, és megmaradt a kép bennem, amit láttam. Előbb a zenét kell megértenem, aztán néztem, hogy a nálamnál sokkal jobb táncosok, hogyan táncolták. Néha hónapokig csak néztem, nézek egy-egy táncot.
Rá kell jönni az ízére?
Igen, rá kell jönni az ízére. Mindenki másként táncol, van, aki könnyen elsajátítja. Néha egy öreg táncos, már csak pár lépést mutat, mégis sokkal több van benne, mert közvetít valamit. Amíg fiatal az ember, virtuskodik, fontos, hogy minél többet legyen a színpadon, minél több tánctáborba elmehessen és tanulhasson, ez nagyon fontos. Később már az válik fontossá, hogy ez egy csapat munkája, amiben együtt van a zene, az ének, a tánc és minden csoporttag. Nagyon szeretek táncházba járni, elkezdtünk Erdélybe járni, az fantasztikus volt, hiszen ott jobban élnek a hagyományok.
Széken tanítottatok is.
Gémesi Zoli művészeti vezetőnkkel jártunk Székre. Ott igazából visszatanítottuk a táborokban a táncaikat. Jó érzés volt, ha nem kellett szégyenkeznünk, hiszen ránk szóltak az idősebbek, hogy ők azt, miként csinálták korábban. Szerencsére mindig olyan mestereink voltak a Szőttesben, akik miatt nem kellett szégyenkezni, mindig nagyon odafigyeltek, és ez igaz Quittner Jánosra, Varga Ervinre, Hégli Dusánra, Richtarcsik Mihályra is.
Hogy lett a néptáncosból viseletkészítő?
Túlzás, hogy viseletkészítő lennék, varrni régen kezdtem, még gimis koromban. Mindig volt a Szőttesben olyan lány, aki a viseletekkel foglalkozott, az én időmben előbb Furik Rita, ő a Szőttesben lévő varrógépen varrt, segítettünk is neki. Aztán Čerťanská Dagmar varrt viseleteket, amikor táncolt a Szőttesben, Nagy Myrtil is készített viseletet, akkoriban ők voltak a viseletekért felelősek, amikor Myrtil elment, át kellett vennem tőle. Most már ez a hobbim is, kreatív munka, és viselik, amit varrok, az nagy öröm. Vannak eredeti viseletek, de azokat is folyamatosan felújítjuk, illetve sokat újra kell varrni, az szerint készülnek az újak. Szerencsére mindig volt segítségem, Méry Margit és Jókai Mária is sokat segítettek, ha tanács kell, felhívom őket. Erdélyben még szőnek, így az ottani viseletekhez könnyű beszerezni az alapanyagot, hogy az autentikus legyen. Méhes Kata, aki korábban a Szőttesben táncolt, szintén szép viseleteket varr, vele is szoktam konzultálni.
Miért jó Szőttes-tagnak lenni?
Oda tartozom, benne van a mindennapjaimban, akkor is, amikor nincsen próba, vagy fellépések. Negyven év után csak azt tudom, hogy az életem része. Nem kivételes terület a néptánc, csak a néptáncosok szerencséje, hogy ez egy gyönyörű és sokszínű terület. Amíg az ember él, tanulja. Azt is meg kell tanulni, hogyan kell viselni szépen a viseletet. Folyamatosan alakul, ha például húsz éve megtanultam egy bődi népdalt, ma már nem úgy éneklem, mivel ahogy mennek az évek, egyre fontosabbak a részletek. Egy idő után jobban összeáll egy előadás, egyre tökéletesedik. Az a legfontosabb a táncban is, hogy elfogadjam az embereket olyannak, amilyenek, hiszen mindenki másként táncol. Végig kell gondolni, tudok-e neki segíteni, vagy miben segíthetek. Az évek alatt rájöttem, mindenki úgy tökéletes, ahogy van.
(Neszméri Tünde/Felvidék.ma)
