Trianonról sokat beszélünk, Trianonnak könyvtárnyi az irodalma, de az az esemény, amely véglegessé tette az 1920. június 4-i döntést, sőt: Magyarország tekintetében még súlyosbította is, a történésztársadalmon kívül elég szerény figyelmet kap. Most, a 75. évfordulón a RUBICON történelmi magazin egész januári számát ennek a szakma által „második Trianon”-ként is emlegetett témának szentelte.
A fenti címlappal megjelent folyóiratban tizenkét tanulmány olvasható, ezek közül négy a Felvidékkel foglalkozik.
Beneš moszkvai tárgyalásai, a csehszlovák „szláv nemzetállam” rekonstruálása című tanulmányában Zseliczky Béla arra mutat rá, hogy Sztálin a szovjetellenes háborúban részt vevő Romániának és Tiso Slovenskójának „megbocsátott”, nem sorolta a románokat és a szlovákokat a „kollektíve bűnös népek” kategóriájába, a magyarokkal szemben viszont vasszigorral járt el.
A németekre vonatkozóan kialakított kollektív bűnösség elvét terjesztette ki a magyarokra is, és a beneši győzködés hatására, már a béketárgyalások előtt áldását adta a felvidéki magyarság kitelepítésére a rekonstruálandó csehszlovák nemzetállam területéről.
A londoni csehszlovák emigráns kormány fejének az „egy ország – egy nép” kívánságát is az 1943 decemberi első megbeszélésükön jóváhagyta Sztálin, de – mint a dokumentumokból kiderül – ezt nemcsak a németekre és a magyarokra vonatkoztatta Beneš, hanem a szlovákokra is. Jóllehet őket nem az országból kívánta eltávolítani, csupán az alkotmányból: „Önök sohasem fognak tudni meggyőzni engem arról, hogy elismerjem a szlovákot nemzetnek (….) Nem tiltom meg ugyan senkinek, hogy szlováknak nevezze magát, de nem engedem meg, hogy kinyilvánítsák egy szlovák nép létezését.” Ő akadályozta meg a szovjet területen magyar hadifoglyokból kialakítandó önkéntes Magyar Brigád felállítását, amely együtt vett volna részt a szovjet csapatokkal Magyarországon a németek elleni harcokban.
Beneš azonnal felismerte, hogy ez gyengítené kitelepítési tervét, amely az általa 600 ezerre becsült szlovenszkói magyarságból 400 ezret érintett volna, ha a nyugati győztesek mindenben elfogadják Sztálin döntéseit.
Szarka László tanulmányának címe: Hídszerep helyett csapdahelyzet, ebben Beneš Csehszlovákiával kapcsolatos elképzelésének sorsát jellemzi. Az 1940 júliusában Londonban létrehozott emigráns csehszlovák kormány vezetőjének 1943-ban sikerült brit, amerikai és szovjet garanciákat kapni a München előtti határok helyreállításához és a szudétanémet kisebbség háború utáni kitelepítéséhez. Mivel 1943-ban nemcsak Moszkvában Sztálinnal tárgyalt, hanem az Egyesült Államok elnökével, Roosevelttel is, a háború utáni rendezésben is hídszerepet képzelt a maga számára. Ám a Moszkvában aláírt kétoldalú szerződés kiváltotta a nyugati szövetségesek fenntartását Beneš iránt, a szovjet Vörös Hadsereg előrenyomulásával Sztálin pedig tudtára adta, hogy emigráns kormányát nem tekinti partnernek. Térjen haza és egyezzen meg Klement Gottwalddal, a moszkvai csehszlovák kommunista emigráció vezetőjével.
Amikor 1945. április 4-én a kassai vármegyeháza dísztermében, a hatalmas Sztálin-kép alatt Beneš meghirdette a kormányprogramot, és két hónappal később Kárpátalját átengedte a Szovjetuniónak, világossá vált, hogy a harmadik Csehszlovák Köztársaság szekerét Moszkvához kötötte. Beneš számára a hídszerep reménye csapdává lett.
Mindez nem változtatott a felvidéki magyarsággal kapcsolatos elképzeléseken, amiket – a magyargyűlölettel együtt – Jan Masaryk külügyminiszter és a kommunista külügyi államtitkár, Vladimír Clementis által vezetett csehszlovák békedelegáció képviselt. Azonban nem kapták meg az amerikai és a brit támogatást a magyarság kitelepítéséhez. A nyugatiak hajlottak a területi megoldással kombinált népességcsere változat felé, amelyet a magyar küldöttség „népet földdel” elvként hangoztatott. Természetesen a szovjet támogatást maga mögött tudó csehszlovák vezetés ezt kizártnak tartotta, így született a lakosságcseréről szóló döntés.
Nem függ ezzel össze az aláírók sorsa, de érdekességként leírjuk, hogy Masaryk a következő évben „kiesett” lakása ablakán, utódját, Clementist pedig 1952-ben kivégezték.
Hollósi Gábor A pozsonyi hídfő hányatott sorsát írja meg tanulmányában. A pozsonyi várhegy alatti dunai átkelő a Balti-tengertől Itáliába vezető út fontos állomása volt. 1809-ben Napóleon is jelentős stratégiai pontnak tartotta Ligetfalut, ahol 1890-ben Ferenc József jelenlétében adták át a Pozsonyba vezető állandó hidat. Az I. világháború után Ligetfalut, nagy kiterjedésű környezetével együtt, megkapta Csehszlovákia. Noha a Duna jobb partján feküdt Ligetfalu, mégsem térhetett vissza a bécsi döntéssel. A Wehrmacht vonult be, és bevezette a német közigazgatást.
1945-ben leégett az állomásépület, nem állították helyre, mert 1946. április 1-én véget ért Ligetfalu önálló története: Pozsony egyik külvárosa lett.
1946. április 10-én a csehszlovák kormány jegyzéket intézett a londoni külügyminiszter-helyettesi értekezlethez, amelyben Pozsony városfejlesztése, valamint a magyar tüzérség esetleges támadásával szembeni védelme miatt további öt község Csehszlovákiához csatolását kérte. Az öt falu: Horvátjárfalu, Oroszvár, Dunacsún, Rajka, és Bezenye magyar, horvát és német anyanyelvű lakossága tömeggyűlésen adott hangot felháborodásának, s ezt a békekonferencia tudomására is hozták. A békekonferencia albizottságot hozott létre a csehszlovák követelés és a magyar ellenérv: a Budapest-Bécs közúti közlekedés problémájának megvitatására. Öt alkalommal tárgyalt a bizottság, végül az amerikai javaslat győzött – Rajka és Bezenye meghagyása magyar területen a közlekedés érdekében – ezt támogatta a kanadai, az új-zélandi és az ausztráliai küldött is.
1949-ig tartott a határrendező bizottság munkája, amelyben nehéz küzdelemmel sikerült érvényt szerezni a békeszerződés egyik fontos rendelkezésének, mely szerint a Rajka határán belül fekvő zsilip és visszaeresztő csatorna magyar területen marad.
Árvízvédelmi egyezmény, pénzügyi tárgyalások mellett a bizottságnak foglalkoznia kellett a Csehszlovákiához csatolt három község magyar lakosságának üldözéséről sorra érkező panaszokkal is.
A felvidéki magyar kisebbség helyzetéről a folyóiratban Popély Árpád A jogfosztottság évei című tanulmánya ad pontos és átfogó képet.
Az első magyar és német jogfosztó rendelkezések már 1944 őszén, a szlovák nemzeti felkelés idején megszülettek. Ezek közé tartozott a Magyar Párt feloszlatása, a magyar iskolák bezárása és a magyar nyelvű istentiszteletek korlátozása.
1945 márciusában, tehát a kassai kormányprogram április 5-i kihirdetése előtt több ezer kassai magyar családot kényszerítettek az ország elhagyására, Pozsonyból pedig a ligetfalui internálótáborba.
A potsdami konferencia előtt összesen 31 780 magyart toloncoltak át a határon. 1945. július 3-án a csehszlovák kormány ismét jegyzékben fordult a nagyhatalmakhoz a német és a magyar kisebbség kitelepítésének ügyében. A konferencia csak a német kitelepítéshez járult hozzá. Ugyanakkor nem tett semmit, a magyar kormány panaszai ellenére sem, hogy közbelépjen a magyar kisebbség jogfosztásának és deportálásának leállításáért.
A csehszlovák kormány az 1946. július 29-én megnyílt párizsi békekonferencián bejelentette további 200 ezer magyar egyoldalú áttelepítésének igényét. Ezzel azonos időben megkezdődött a reszlovakizációs kampány. A megfélemlített, s gyakran fizikai erőszaknak is kitett magyar lakosságból 1949-ig 449 914 személy jelentkezett.
A fájdalmas és megalázó hűségfogadalomra 1947 őszén nyilvánosan, a helységek főterén – természetesen szlovák nyelven – került sor.
De működtek közben a szlovák népbíróságok is. 1947 végéig 13 997 magyar ügyét tárgyalták, közülük 4812 főt ítéltek el. A népbíráskodás szimbóluma Esterházy János grófnak, a szlovákiai Magyar Párt elnökének az elítélése volt. A legnagyobb tömegű per a kassai magyar per volt, amelyben néhány nap alatt több száz magyart nyilvánítottak háborús bűnössé, ítéltek börtönre és teljes vagyonelkobzásra. De már ezt megelőzően, 1946. augusztus 26-án a csehszlovák kormány átadta Magyarországnak a lakosságcsere címén áttelepítésre kijelölt magyarok névjegyzékét, a csere „tárgyát” képező 106 398 személy mellett további több mint 24 ezer „háborús bűnös” családfő, családtagokkal együtt 75 114 fő szerepelt. Összesen 181 512 személy. Az ilyen módon önkényesen megnövelt létszám ellen tiltakozó magyar kormányra gyakorolt csehszlovák nyomás eszköze a Cseh- és Morvaországba való deportálás volt.
Első hullámaként „csupán” 9247 munkaképes férfit vittek el, majd a második már 200 ezer főt érintett volna, teljes családokat csecsemőkkel, aggokkal együtt.
A deportáláshoz karhatalmi erőket vettek igénybe: az adott települést körbezárták, elrendelték a kijárási tilalmat, kézbesítették a munkaszolgálatra rendelő végzést, és az engedélyt, hogy mennyi élelmiszert és személyes tárgyat vihetnek magukkal.
Az elhurcolás ellen tiltakozókat összeverték, és összekötözve hajították fel a teherautókra, utánuk dobva némi élelmiszert, ruhát, amit éppen a házukban találtak. A csehországi fogadtatás a rabszolgavásárokra emlékeztetett.
A kisgyermekes vagy öreg szülőkkel érkező családoknak sokszor napokig kellett várniuk, míg „elkeltek”. A deportálás szörnyűségeit látva a magyarok maguk ostromolták beadványaikkal a pozsonyi áttelepítési hivatalt, vagy csónakon próbáltak átszökni Magyarországra.
A határőrség a menekülőkre tüzet nyitott, volt, aki így vesztette életét. A szerző a 48 éves Sindler Ferenc nevét említi az áldozatok között.
A deportálások két hullámával 44 155 magyar került át Szlovákiából Cseh- és Morvaországba. Hatásos zsarolóeszköznek bizonyult, mert Magyarországot rábírta a lakosságcsere megindítására.
A magyar diplomácia sikerének tudható be, hogy végül a 181 512 fővel szemben „csak” 89 660 személyt telepítettek át. Viszont kudarc volt, hogy a vagyoni kölcsönösséget nem sikerült betartatni, hiszen a kitelepítés és a jogfosztás egyik célja éppen a magyaroktól elkobzott vagyon szlovák kézre juttatása volt.
A csehszlovák politika, noha nem érte el legfőbb célját: a magyar kisebbség teljes felszámolását, de sikerült megbontania a két háború között még szinte homogén etnikai egységét, és kitörölhetetlen nyomokat hagyott a felvidéki magyarság társadalom- és művelődésszerkezetén is, mivel elsősorban a városi polgárságát és értelmiségét, valamint falusi nagy- és középbirtokosságát sújtotta.
A RUBICON folyóirat 2022/1 számának címéből – Büntetés és jóvátétel – csupán az első fogalmat példázó tanulmányokat szemléztem, azt sem valamennyit, hiszen csak a felvidéki magyarságról szóló írásokat emeltem ki, a jóvátétel ismertetése meghaladná a terjedelmet, de sietek leszögezni, hogy a fogalom arra a jóvátételre vonatkozik, amelyet anyagiakban kellett Magyarországnak megfizetnie – szintén büntetésként.
(Cservenka Judit/Felvidék.ma)
