Napjaink véres eseményei Ukrajnában a háború valóságának súlyos árnyékát vetik ránk is.
Miért, minek a megoldására eszköz a háború? Vagy az ember valóban olyan mélyen romlott az ősbűn és a személyes vagy közösségi bűnök miatt, hogy képtelen elviselni hosszabb távon a békét, s kényszeresen keresi a kataklizmák drámáit? Soren Korsgaard dán filozófus nemrég tanulmányt írt a „digitális világbörtönről” mint globális fejlődési trendről 2050-ig. Döbbenetes adatokat közöl a II. világháborút követő legpusztítóbb háborúkról, helyi konfliktusokról, népirtásokról. A sok közül kiemelt 17 legpusztítóbb (bel)háborúban (pl. az afgán, a bengáliai, a biafrai, a dél-szláv-balkáni, kambodzsai, belkínai, kongói, etiópiai, iráni, iraki, szíriai, laoszi, szomáliai, vietnami, szudáni háborúkban) 120,3 millió ember vesztette el az életét. A mostani, testvérnépek közötti borzalmak láttán óhatatlanul és ironikus felhanggal szólalnak meg bennem József Attila sorai: „Én mondom: Még nem nagy az ember. De képzeli, hát szertelen”. Látva a 300 ezernél több menekültet, a síró fiatal anyákat, a megszeppent gyermekszemeket, nem érzem a költői logika folytatásának igazát. Mert bizony őket nem a szellem és nem a szerelem kíséri oltalmazóan, hanem a félelem. Ami elképzelhetetlen volt két hete, az íme, rájuk tört, a rémséges háború rettenete.
Itt a valósággyökere ennek az írásnak. Az a gyötrő kérdés, és problémahalmaz, ami végigkíséri az elmúlt 2000 évet a keresztyén gondolkodásban is: lehet-e, szabad-e igazságos háborúról beszélni? Nem kellene-e sokkal inkább az igazságos békéről, a konfliktuskezelés élet- és jövőmentő lehetőségeiről százszor, ezerszer többet gondolkodni, beszélni, írni, itthoni és nemzetközi párbeszédet folytatni, mint csak a haditechnikai fejlesztésekről, elrettentő katonai szupertechnológiákról, hadvezetési akadémiák drága oktatási programjairól, s a halálnak kiképzett, magas műveltségű, jobb sorsra, életre érdemes ifjainkról? Mi mindent kellene másként tenni az oktatásban, nevelésben, médiában, közbeszédben? A békességteremtő szavakért, viselkedéskultúráért, nemzetközi diplomáciai értékként, világértékként?
Sorozatunkban arról írunk, hogyan gondolkodtak, gondolkodnak Bibliával a kézben Isten emberei, a világkeresztyénség a háború és béke súlyos kérdéseiről, a békeetika esélyeiről. Elsőként az ószövetségi kijelentés és történelem tükrében vizsgáljuk meg röviden e vérre menő, „to be or not to be” kérdéskört.
Majd a következő részben felvázoljuk a protestáns felelősségetika útkereséseit. Harmadik sorozatrészünkben a római katolikus teológiai válaszokat mutatjuk be.
A politika célja a béke – a háború csak önvédelem lehet
Közel 1900 év véres, fájdalmas történelmének kellett elmúlnia ahhoz, hogy Dolf Sternberger 1961-ben kiadott, közvéleményt formáló könyvének fő tétele egyre mélyebben beleivódjék a német és a nemzetközi gondolkodásba. Ez a mondat: „A politika tárgya és célja nem lehet más, mint a béke. Minden politikai tettnek, gondolatnak értelme a béke” (Begriff des Politischen). Ez a szemlélet az Ószövetségből táplálkozik, a kijelentés egyik kulcsfogalmából: a shalom=béke gazdag jelentésszövetéből, táptalajából. Az 5Mózes 20,1-20 a klasszikus hadviselés szabályait rögzíti. A „szakrális hadviselés” tekintetében a rabbinusi magyarázatok kétfajta, megengedhetőnek minősített háborúról tudnak: 1. az önvédelmi, kötelező háborúról (milhemet miczva) és 2. az önkéntes háborúról (milhemet resút). A Tízparancsolat követelményeit taglaló 3Mózes 19,16-ban olvasható „Ne törj felebarátod életére!” Igéből következik a felebarát életének védelmezése. Kötelező háborúnak tekintette Moses Maimonides (1135-1204) az 5Mózes 20,17-ben az idegen, szellemileg fertőző, népromboló, hamis bálványokat imádó népek elleni háborút vagy az amálékiták elleni harcot, akik az Egyiptomból menekülő zsidó nép hátramaradottait, öregjeit, elgyengültjeit irtották (5Mózes 25,17). Az ószövetségi háborúszemlélet legitimnek tekintette a kötelező, önvédelmi háborút. Nem igazságosnak, de szükségesnek.
Minden háborút meg kell előzzön a békekeresés
Az alap parancs az 5Mózes 20,10-ben olvasható: „Ha egy város ostromára készülsz, szólítsd fel a békés megadásra“. Nincs feltétel nélküli lerohanás, villámháború! Követek küldésével próbálták a gyűlölet eszkalációját megelőzni (4Móz 21,21-24), mint Szihón esetében. És ha már folyik az öldöklő küzdelem, közben is keresni kell a békekötés esélyét, amint azt 110 körül a Galileai José rabbi írta: „Drága az a béke, amit a háborúban kezdenek el keresni és megvalósítani“. A zsidó jog kulcskérdésének tekintette Maimonides is a háborút megelőzően a megbékélés keresését.
A shalom, a béke így lett az ószövetségi gondolkodás kulcsfogalma. Az Úr szívből utálja azt, aki az erőszakot szereti (Zsolt 11,5), s még az éhező, gyűlölködő ellenséggel is jót kell tenni (Péld 25,21). A messiási kornak, az olam haba-nak a jellemzője is ez lesz: „Nép a népre kardot nem emel, hadakozást többé nem tanul” (Ézs 2,4). Izrael mai zsinagógai imaéletében is központi helye van a Birkat Shalomnak, a békéért történő könyörgésnek. A papi áldás is és a Kaddis imahimnusz ezzel zárul: Isten békességet teremt, az Ő békessége legyen velünk. Az ószövetségi gondolkodásban az Isten által teremtett életnek, a hájá-nak van mindeneket megelőző elsőbbsége. A békesség ezt védi, a háború ezt pusztítja. Az igazságos béke gondolata, ami aztán a protestáns békeetikában gazdagon bontakozott ki, ebből a shalom gyökérből táplálkozik. Ez a gondolat pedig már átvezet Urunk Jézus Krisztus ígéretéhez: „Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek” (Máté 5,9).
Folytatjuk…
(Békefy Lajos/Felvidék.ma)
