Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. – Máté 7,21
A keresztyéneknek megváltottabbnak kellene lenniük.
Jobb éneket énekeljetek, hogy hihessek Megváltótokban. – Fr. Nietsche
Kőkemény mindkét idézet tartalma. Megváltó Urunké éppúgy, mint a filozófus Nietzsche szavai. Mindkettő mélyén ugyanaz a valóság rejlik: keresztyénségünk, bármely felekezethez tartozunk is, egyik legnagyobb veszedelme a szavak és tettek elszakadása, meghasadása, ellentmondása egymásnak. Miközben szinte slágerszerű refrénként – olykor gúnnyal, máskor önigazult gőggel – mondogatják sokan a sztereotíp mondatot a nyugati keresztyénség elgyengüléséről, kiüresedéséről, haldoklásáról, nem veszik észre, hogy itt nem nyugati, vagy keleti, nem északi vagy déli jelenségről van szó, hanem egyetemes kísértésről. A gyakorlati ateizmus jelenségeiről a keresztyénségben, ami minden korban, minden égtájon, minden emberben egyetemes kísértésként újra és újra felüti fejét. Ez az, amikor éjszaka eljön az ellenség és konkolyt hint a búza közé (Mát 13,24-30), amiről a népi bölcsesség ezt mondja: terem a konkoly, ha nem vetik is. Mert Luther szerint az ember egyszerre igaz és egyszerre bűnös.
Mi a felülírt kegyelem?
Legáltalánosabb formája a punktualista emberszemlélet, a statikus metszetnézet. Nemrég találkoztam osztálytársammal, 60 éve nem láttuk egymást. Felkiáltott: – Barátom, Te semmit sem változtál! Mire a másik: – Hogy mondhatsz ilyet, nem látod, megőszült, s ott van arcán a múlt lenyomata. Melyiknek volt igaza? Mindkettőnek és egyiknek sem. Ugyanis ha csak a külsőt nézzük, végzetes tévedésbe, hamis ítéletekbe tévedünk. Mélyre azonban ki lát? Egyedül Istenünk Szent Lelke, aki még Isten mélységeit is megvizsgálja (1Kor 2,10). Sokkal óvatosabbaknak kellene lennünk mindennapi véleménynyilvánításainkkal, a másik emberről kimondottakkal. A felülírt kegyelem az, amikor valaki egy korábban kialakított véleményt úgy rögzít, manifesztál, mintha az lenne a végérvényes, megmásíthatatlan igazság. Márpedig mi lett volna a keresztyénséggel, ha az Úr Jézus olyan képet őrzött volna meg Saulról, mint aki kivont karddal készül Damaszkuszba, hogy kardélre hányja az ottani Jézus-hívőket? Mi lett volna a kereszten azzal a gyilkossal, aki az utolsó pillanatában nem emberi, hanem isteni kegyelemért fohászkodott.
Jézus válasza: még ma velem leszel a Paradicsomban. Mi lett volna azzal a parázna nővel, akit a vallásos, kegyes, törvényimádó zsidók azért löktek középre, hogy Jézus elítélje őt?
Ő pedig levette róla az emberi, megkövezésre kész ítéletet. Mi lett volna – ad abszurdum – az egyházból, ha a hívők, papok, püspökök, pápák gyarlóságát tekintette volna kimerevített, manifesztált, rögzített képnek Isten és Jézus Krisztus, az egyház feje?
A kegyelem újjáteremtő folyamat
Személyesen is hányszor, de hányszor felülírjuk a kegyelem csodás üdvfolyamát, a kegyelem processzióját naponta, amikor kézlegyintéssel, összekacsintva szólunk ismerősünkről, szomszédunkról, munkatársainkról? Amikor megengedjük magunknak, hogy mások véleménye, „erkölcsi bizonyítványa” alapján tekintsünk másokra? Nem hallottuk meg Pál Igéjét? A vesék és Isten mélységeinek tévedhetetlen vizsgálója maga a Lélek.
Éveken át börtönlelkészként tekinthettem volna a fogvatartottakra úgy, amint ítéletükben olvashattam volna. Nem folyamodtam ehhez, mert Isten felülíró kegyelmét, a kegyelem lélekformáló processzusába vetett hittel még gondolatban sem mertem volna felülírni.
Mert bizony a „kutyából – Isten segítségével – lehet szalonna!”. A halálunkig rajtunk munkálkodó isteni kegyelmet nem bírálhattam felül. Mégis szinte mindenki él ezzel. Minden emberi átvilágításnak itt van a sebezhető pontja: mi csak pillanatfelvételek sorozatát látjuk vagy még azt sem egy-egy emberben, Isten azonban az Ő kezének munkáját és Lelkének gyümölcseit keresi rajtunk. Ő az egész életünket nézi. Micsoda semmirekellő fügefa lenne az életünk, ha nem ismernénk Urunk reményadó szavát arról, hogy a vincellér kérésére még egy év türelmi időt kap a fa (Luk 13,8-9). Hol vannak az ilyen életfamentő vincellérek, kertészek, keresztyének ma?
Győzni magunkban – magunkon
Mennyivel több derű, harmónia, jó légkör, közösségi honderű születhetne kis hazánkban, ha kicsit jobban odafigyelnénk a kegyelem emberformáló, folyamatos munkálkodását könnyedén, meggondolatlanul felülíró véleményünkre! Végső soron minden pusztító pártoskodásnak, letipró szövegnek, első, másodrendű, sokadrangú emberi kategóriákba soroló gyakorlati ateizmus szemlélet ellenében nagyon kellenek a jó vincellérek, embersegítő szőlősgazdák! Mi mindent lehetne és kellene tenni ezért az iskolákban, szószékeken, médiában, a fent s a lent rétegeiben?!
Apró dolgokban, például abban, hogy válaszolunk-e a másiknak, ha kérdez. Levélben, szóban. S nem falakat, előítélet paneleket tologatnánk életünkben vagy hivatali szolgálati időnkben.
Igen, győzni kellene magunkban magunkon: a felülírt kegyelem pontszerű látásmódján, a szeretetlenség békaperspektíváján.
A mindent felülíró kegyelem és mi
Már az is a mindent felülíró, a hit által Krisztusban sok mindent jóváíró kegyelem jele, hogy a gyakorlati istentelenséget mutató csapdákon elgondolkodhatunk. Mert még tart a kegyelem, ma még lehet, ma még szabad, borulj le a kereszt alatt, s tedd le ott előítéleteidet, másokról rögzült, olykor szinte megkövült torzképeidet. Kérj bocsánatot értük Istentől! Ehhez az kell, hogy egy lépést vagy három lépést visszalépjünk – önmagunktól. Miként az az írástudó is, akit Jézus megkérdezett a nagy parancsolatról. Urunk véleménye szerint okosan felelt, s nem volt messze Isten Országától (Márk 12,34). Mi eljutottunk-e a teljes közelségig, hogy cselekedjük mennyei Atyánk akaratát? Törjük össze évtizedes véleménybálványainkat, amelyekkel tele van a szívünk. Micsoda gyógyító kegyelem, ha ezt megtesszük. Mennyi családi kapcsolat, emberi, történelmi, egyháztörténelmi megmerevedett kép összetörése kell még – s milyen áron! – ahhoz, hogy a másikban felleljük, elfogadjuk az Isten keze által megalkotott embert, felebarátot, honfitársat?
Az a legnagyobb csoda, ha eljutunk a mindent felülíró emberi önigazultság torzképekhez ragaszkodó elfogultságától a mindent felülíró, átformáló, reformáló, tényleges és mély megújulást teremtő kegyelemig, és belépünk a kegyelem belső folyamába. Az elragadó, töredékes véleményeinkből kiragadó, megtisztító csodálatos kegyelemig. Erről szól a gyönyörű Amazing grace dal 200 éve. Készüljünk megveszekedett napjaink közben úgy nagyhétre, hogy elkérjük Urunktól a mindent felülíró, megtisztító, gyógyító kegyelmet! És akkor Nietschenek is egészen igaza lesz…
