Bátran merem példaképnek nevezni néhai bényi Csókás Ferencet, mindenki Feri bácsiját. Húsz éve ment el, éppen nagyhét idején hagyta itt a földi létet, amiért élt-halt. Mindössze 75 éves volt, örök fiatal.
Egy nagy célja volt, a fiatalokat bevonni a nemzeti, hitbéli, és hagyományőrző életmódba.
Tudta, hogy az ember erkölcsi, jellembeli életének alapjai ezek. Sokszor tartott előadásokat e témákban próbák és útjaik alkalmával. Három hagyományápoló csoportot vezetett és felléptek, ahol csak tudtak.
Régi kurtaszoknyás viseletben, és a fellépések alkalmával külön figyelmet szentelt a népviselet autentikus viselésére.
A csörgős ráncos piros csizmát akkor varratta a faluban még élő csizmadia mesterrel, amikor a kurtaszoknyás falvakat élesztette fel álmaikból, és elérte, hogy minden faluban létrejött egy csoport. Sőt, ekkor alakult a kurtaszoknyás falvak polgármestereiből összeállt néptánccsoport. A nem éppen huszonéves településvezetők 5-6 perces helyi táncukkal szenzációt keltettek mindenütt.
Csókás Feri bácsi érezte, tudta, szeretik, tisztelik őt, s persze ezt ő is viszonozta. Éppen őszintesége volt a vonzó, mindig önmagát adta, mert a tiszta szép paraszti kultúra hordozója volt ő.
Önmagát sohasem fényezte. Végtelenül szerény volt, és mindig tanulni akart paptól, tanítótól, néprajzostól egyaránt.
Viszont amihez ő értett, abból nem engedett. A legnagyobb szigorral őrizte elődei népszokásait. A szigor azt jelentette nála, hogy akár néptánc, főleg a viselet, egy-egy szokás tartalma, a folklór mozgási „szabályait” senki nem változtathatta meg az általa működtetett 3-4 népművészeti csoportban. Gyakran került vitába, még az országos fesztiválok szervezőivel is a színpadi szabályok betartása végett.
Az ifjúság nevelésére külön figyelmet szentelt, főleg az erkölcs, a viselkedés, és a hitélet volt számára a legfontosabb irányadó, melyet nagyon ügyesen be tudta foglalni a heti próbák óráiba. Igaz senki sem próféta a maga hazájában – szólás őt is érintette. Voltak irigyei, rosszakarói, akadályozói, lehet éppen állandó nyüzsgése miatt. Ő volt az, aki 1990 táján az akkori és ottani plébánossal (akivel nagyon együtt dolgoztak), először a Felvidéken újra felöltette fiataljaira a helyi jellegzetes népviseletet, a piros csörgős csizmát, s ebben kerülték meg a templomot pünkösd idején, majd később ő indította el a hat faluból a körmenetet pünkösdkör és Nagyboldogasszony ünnepén a bényi kutacska zarándokhelyhez.
Ő hozta össze a a híres kurtaszoknyás falvak találkozóját is, hogy az alvó apró magyar falvakat, amelyek egy tájegységbe tartoznak felrázza. Biciklivel járta be a falvakat, és az országos hírű találkozókat évekig szervezték már közösen, a helyi polgármesterek segítségével.
Mindez mellett a Csemadokban, az akkori Magyar Keresztény Demokrata Pártban is igen aktívan dolgozott.
Igazi közösségi ember volt, aki tisztelte, szerette embertársait. S falujáért mindent megtett a hitéletben, a nemzettudat erősítésében, az ifjúság jövőjéért.
Édesapa, nagyapa, férj, közéleti ember volt, akinek minden családtagja a színpadon volt, a háza minden vendég előtt nyitva állt, felesége Juli néni mindig szerető gonddal várta a messziről jött vendégeket. Lánya, unokái és felesége valamennyien ott voltak a hagyományőrzők között Zselízen, Gombaszögön ahová csak hívták őket. Pedig ő éjjeli szolgálatot végző gyári munkás volt, s a falujától távolabbi szőlőművelés is az ő gondja volt. Volt, hogy a 2 km-re eső utat sötét este kerékpárral tette meg, eljött hozzám, hogy megbeszéljük a színpadi terveit, a felvidéki magyarság gondjait. S mikor azt kérdeztem tőle: nem fél az éjszakába nyúló beszélgetések után a kivilágítatlan úton visszamenni a hegyre: akkor felmutatta a zsebében mindig ott lévő rózsafüzért, és azt mondta, őt a rózsafüzére védi.
„A közélet még nem talált ki semmiféle civil kitüntetést a „csöndes jóságosoknak”. Kitüntetés helyett az emlékük fénylik fel olykor-olykor, homályos ragyogással. Tőlük, miattuk, általuk vagyunk magunk is talán valamivel jobbak”- hangzott el a temetésén.
Feri bácsi 2002 nagyhét szerdáján elment. Vele letűnt egy korszak nemcsak falujában, de a következő nemzedékeknél is. Vajon követik-e a példáját?
Bényben 2011-ben egy falunap alkalmából Tájházat nyitottak, és ott egy szobát rendeztek be a családja egyetértésével, egy–egy használati tárgya, ruhája, jegyzetfüzete került az emlékszobába.
„Az én egyszerű költészetem” összekötött füzetében a család minden tagját, leszármazottját, már nem élő kedves feleségét „megénekli” verseiben. Egyik hazafias versét 1997-ben így fejezi be, éppen egy országos pártgyűlés után, amely most is érvényes:
„A himnuszi fohásszal kérünk Téged Jóságos Isten. Nyújts felénk most védőkart e nehéz válságos időben…”
Csókás Feri bácsi példakép volt és marad mindazoknak, akik ismerték, tisztelték, szerették. A hite, nemzete, családja és közössége volt az ő iránytűje minden cselekedetében.
(Dániel Erzsébet/Felvidék.ma)
