(Fotó: Papp Andrea)

Annyi mindent kéne még egymásnak elmondanunk, s ha nem tesszük, talán már nem lesz rá alkalmunk… Azt, hogy milyen jó, hogy itt vagyunk, s mint a jóbarátok, egyet mondunk, s egyet gondolunk… De mit is kellene ilyenkor egymásnak mondanunk? Szomorú történeteket, magvas gondolatokat, bíztató szavakat – mert ilyenkor el kell mondanunk a múltat és bíznunk kell a szebb jövőben. Aztán a következő június 4-ig pedig tennünk kellene a dolgunkat mindezek szellemében.

És talán ez a legnehezebb: célirányosan tenni a dolgunkat a családban, a faluközösségben, a megyéinkben, a határokon átnyúló közös szervezeteinkben, az anyaországban meg az elcsatolt országrészekben. Úgy tenni a dolgunkat, hogy tudjuk mi a célunk. De vajon tudjuk-e, hogy mi a célunk?

Mi a célunk Rimócon, mi a célunk Kalondán, mi a célunk a határtalan Nógrádban, Kismagyarországon, a Felvidéken, a Kárpát Hazában? Próbáljuk hát ma, ezen a helyen ezt a helyzetünket körüljárni.

Kezdjük talán a fájdalmas múlttal, mégpedig a Trianon utáni időszakkal, a Felvidék II. Világháború előtti visszacsatolásának, majd elvesztésének a következményeivel.

A kalondai születésű Kucsera Márta könyvben foglalta össze a családja történetét. A kötet részletesen taglalja a család kitelepítését. Az alábbiakban a könyvből szemezgetünk.

Ott kezdeném, hogy nagymama, Tóth Ilona és testvére, Mária Rappon, a Felvidéken születtek. Nagymama aztán férjhez ment a kalondai Tóth Imréhez, onnantól Kalondán éltek. Nagyapa volt a faluban a bíró. Szerették őt nagyon, Losoncról sok ügyvéd és vadász látogatott hozzájuk. Nagy gazdaságuk volt, sok földet, tehenet és disznót tartottak. A földeken paradicsomot, uborkát és káposztát termeltek, mert az Ipoly menti földek nagyon jók voltak. Volt, hogy 2-3 vagon káposztát is elvittek tőlük Csehországba, mert az a hegyekben nem termett meg. Voltak segítők, napszámosok és szolgalegények is.

1938 őszén nagy történelmi esemény történt. Visszacsatolták Felvidéket, az egész falu ünnepi lázban volt. A házakra és a középületekre magyar zászlókat tűztek, a bevonuló magyar katonákat boldog ünnepléssel, finomságokkal várták. Keresztmama a falubeli lányoknak varrta a magyar ruhát. Májusban érkezett az aranyvonat, amelyen István király szent jobbját hordták körül az országban. Kalondán is átment Losoncra haladva, mivel előtte Kalonda határállomás volt. Nagy diadalkaput csináltak az állomáson, de kicsit elméretezték, és a mozdonyon lévő kereszt nem fért át alatta. Így a mi szerencsénkre elég sokáig állt ott a vonat, míg lebontották a kaput. Anyukám engem is kivitt babakocsiban, egy hónapos voltam. A vonatot magyar katonák kísérték, az egyik meg is kérdezte anyut, hogy ugye én már magyar baba vagyok? Ő büszkén mondta, hogy igen, mert egy hónapja születtem.

1944-ben megszületett a kisöcsém, Imike is, nagyon aranyos, kövér kisfiú volt. Ezzel az évvel a háború is megérkezett a mi vidékünkre is. Anyuék a kertben bunkert ástak, mivel a trágya nagyon magasan állott, abban egy elég nagy termet képeztek ki, deszkákkal, szalmával kibélelve, arra a helyzetre, ha közel a front. Arra a hírre, hogy az ellenség mindent elvisz, a pajta falánál több ládát zsírral, szalonnával és ruhaneműkkel elásták. Úgy nézett ki, hogy ezt senki nem találja meg. Csak sajnos egy nagyon nagy butaságot követtek el, mert az egész munkát egy román hadifogollyal csinálták, aki sokat dolgozott nekik. Amikor a román és az orosz katonák bejöttek a faluba, ez az ember elárulta nekik a rejtekhelyet és mindent elvittek.

Szerencsére a falu házait a bombázás, lövöldözés elkerülte, egyedül a templom tornyát robbantották fel az elvonuló németek, hogy ne használhassák őrtoronynak a benyomuló oroszok. Viszont Losoncon sok épület és a templom is tönkrement. A zsidó deportálás alatt nagyon sok családot elhurcoltak a városból. Nekünk is sok ismerősünk volt közöttük. Mikor menekültek, többen nálunk bújtak meg, ott aludtak, míg tovább tudtak menni.

Szilveszter közeledtével egyre több orosz és román katona jött a faluba, akkor már Losoncon és Füleken nagyon bombáztak, lőttek. Mivel a mi házunk a falu elején volt az Ipolytarnóc és Losonc közötti út mellett, mindjárt minket találtak meg a katonák, és be is telepedtek a nagy istállóba és a házba. Mi a középső szobában voltunk, a ház többi részét elfoglalták. Szilveszterkor egyre több sebesültet hoztak, aztán hajnal felé a katonaorvos elmagyarázta jelekkel, hogy jó volna, ha valahová elmennénk, mert még sokkal több sebesültet hoznak és halott is lesz. Akkor kora reggel leköltöztünk a pincébe. Pár nap múlva elköltözött a kórház az első szobánkból, de egy halott orosz katonát otthagytak a folyosón. Végül a szomszéd a kertünk végébe eltemette. Később, a háború után, mi gyerekek annak a szerencsétlen orosz katonának a sírját nagyon ápoltuk, virágot ültettünk rá, minden este meglocsoltuk és imádkoztunk érte.

Miután a kórház elment, a szobát tábori mozinak rendezték be.  Én életemben akkor láttam először vetítést, kíváncsiskodva nézegettem be az előszobán át, hogy mi lehet ott, de a sok katonától nem láttam semmit, akkor egy orosz tiszt felkapott és a nyakába ültetett, hogy jobban lássak. Háborús haditudósítás volt, ahogy az ágyúk lőttek és a repülőgépek bombáztak.

A háború távolodott, mi pedig már nehezen bírtuk a pincében. Akkor már kezdték összeszedni a férfiakat, lányokat, főleg azokat, akiknek nem volt gyerekük, különböző munkákra. Aztán eljött a tavasz és vége lett a háborúnak. A békével viszont elvesztettük magyarságunkat. Sajnos, mikor 1946-ban szeptemberben megnyílt az iskola, csak szlovákul tanítottak, a magyar bizonyítványt nem fogadták el, így én újból elsős lettem.

A szomorú napok után lassan visszatért az élet. A falu lakói elhatározták, hogy új templomot építenek a lerombolt helyett. 1946-ban elkezdték építeni és 1948-ban már kész volt. Ebből is látszik, hogy milyen jó emberek laktak a faluban. Emlékszem, amikor a keresztet a tetejére helyezték, ott volt az egész falu a templom előtt. A szomszédba költözött egy szlovák ember kocsmárosnak, a kisebb lánya velem egyidős volt, Manyinkának hívták. Nagyon jó barátságban voltunk, és csak magyarul akart beszélni, így hát meg is tanult.

1948 nyarán hallani lehetett, hogy kitelepítések lesznek. A Csallóközben már el is kezdték kitelepíteni a magyarokat. Mivel Kalonda tiszta magyar falu volt, senki nem vette fel a szlovák állampolgárságot. A faluban nem volt háborús bűnös, de valamilyen ürügyet kellett találni, hogy elvegyék a házainkat és a földeket. Augusztus elején tíz családnak jött értesítés. Végül az áttelepítés eltolódott októberre. Megérkeztek a teherautók és a bizottság emberei, és megkezdték a pakolást. Az egyik ember a telepítési bizottságból, amikor kiment az autó az udvarról, a pajta falára szöggel húzott egy vonalat. Keresztapám észrevette, s amikor az ember bement a házunkba, egy nagy követ dobott a falra, és a vakolat leesett, közben káromkodva szidta a jó kedves anyját és mondogatta, hogy mit tartson számon… Elbúcsúztunk a rokonoktól és a sok embertől, aki még ott volt. Én akkor kilencéves voltam. Mikor a kert mellett elhaladtunk és visszanéztem, belőlem is kitört a zokogás. Búcsúztam a háztól, kerttől, a röpködő madaraktól és gyerekfejjel még az orosz katona sírjától is.

Losoncon, a vasútállomáson vagonokba rakták a kitelepített magyar családokat, mi is elbúcsúztunk a panyidaróci rokonoktól és fölszálltunk a vagonba. Mivel a vonat Kalondán át vitte a családokat, kérték a mozdonyvezetőt, a kalondai állomásnál lassítson. Egy pillanat volt az egész. Csak annyit láttunk, hogy az egész állomás tele volt emberekkel a faluból, és mindenki fehér zsebkendőt lengetett. Nagymama térdelt a vagonajtóban, mi fölötte, és zokogtunk Ipolytarnócig. Ez már a határon túli első falu volt. Ott megállt a vonat és jöttek a szlovák fináncok és a magyar határőrök. Zombort, a juhászkutyánkat szintén magunkkal vittük, rettenetesen ugatta a papírjainkat ellenőrző szlovák fináncokat, a magyarokat viszont körülugrálta. Keresztapa meg is jegyezte, hogy még a kutya is tudja, kit, hogyan kell fogadni.

Reggel aztán megérkeztünk Nógrád település vasútállomására. Mondták, hogy innen teherautókkal visznek tovább Berkenyére. Nagymamámék elindultak gyalog a faluba, és amikor a falu előtt a kálváriához értek, szembejött velük egy szekér. Rajta volt egy fiatalasszony kisgyerekkel, meg a kocsis. Megálltak és kérdezgették nagymamát, hogy hová mennek. Persze nagymama nagyon sírt, és csak annyit mondott, hogy az Isten tudja, talán világgá. Aztán ő is kérdezte, hogy ők hová tartanak. Kóspallagra telepítették ki őket, mint svábokat, mondta az asszony és nagymamával egymás nyakába borulva sírtak. Még kérdezte, hogy kinek a házába megyünk, de nagymama ezt nem tudhatta. Utólag derült ki, hogy éppen az ő házukba, Szegner Jánoséba telepítettek bennünket.

Nos így érett be Trianon célja 1945 után a Felvidéken. 80 ezer kitelepített magyar, javarészt a közösségeink magja, a nagygazdák, az értelmiségiek, a magyarságukat tudatosan és büszkén megélt családok.

Aztán jött a szocializmus mindkét országban, jött a bolsevik agymosás, jöttek a lázadások mindezek ellen, 56-ban Budapesten, 68-ban Prágában, majd a 80-as években Varsóban és 89-ben végleg beszakadt a plafon és megláttuk a kék égen a sárga csillagokat. Bele is szédültünk rendesen a szabadságba, hiszen amilyen gyorsan csak lehetett, bevettek minket a klubba a nyugatiak. Jött az Európai Unió, aztán a schengeni határok, a szabad piac, a szabad mozgás, a szabad szombat, szabad volt szappanozni… megint csak az agyunkat. Mert megint csak azt kezdték el kimosni, ugyanazzal a hypóval, csak más volt rajta a címke: átragasztották! Kommunizmusról liberalizmusra.

És a határokon túli magyarságot is szappanozták ám rendesen Nyugatról. Ígértek kisebbségi jogokat, mint jófajta mézzel megkent madzagot, és mi nyaltuk és hittük, hogy majd az EU megment minket.

Nos ennek az lett az eredménye, hogy 1920 után a majd egymillió felvidéki magyarból 1945/48-ig ki lett telepítve, el lett űzve több, mint 100 ezer magyar. 1948 és 1989 között elfogyott, beolvadt a cseh és a szlovák nemzetben további 200 ezer magyar, és ami a legfájdalmasabb, hogy 1989 után, amikor is állítólag szabadságban és demokráciában élünk, elfogyott következő 160.000 magyar!

Ugyanis az elmúlt 32 évben nem fizikailag semmisült meg, hunyt el ez a 160.000 magyar, hanem lelkileg. A magyar lelkükben semmisültek meg önként, azzal, hogy elhagyták a magyarságukat.

De mégis, hogyan lehet ez, kérdezhetitek joggal, itt Rimócon. Hogyan történik az, ha valaki megszűnik magyar lenni. Mi lesz akkor vele tovább?

Nos, a válasz végtelenül egyszerű. Mivel a magyar nyelv használatával kapcsolatosan az elmúlt 32 évben Szlovákiában nem születtek olyan törvények, amelyek alapján a magyar nyelvet hivatalos nyelvként használni lehetne, ezért szinte csak szlovákul lehet mindennemű hivatalos, üzleti és közéleti verbális és írott kommunikációt folytatni Szlovákiában. Ehhez viszont tökéletes szlovák nyelvtudás kell, amelyet csak akkor sajátíthatunk el, ha napi szinten sokat beszélünk szlovákul. Ez olyan, mint amikor a rimóci gyerekek angolul tanulnak az iskolában, de igazán akkor sajátítják el jól az angolt, ha azt folyamatos beszélgetéssel teszik, például tiszta angol környezetben, és hol van tiszta angol környezet? Hát Angliában!

Nos, mi ezt a helyzetet úgy éljük meg, hogy ebbe bele vagyunk kényszerítve. Mi maradtunk a magyar szülőföldünkön, de a fejünk felett húztak egy államhatár-vonalat és nem engedélyezik törvényileg a magyar életterünk kiteljesedését. És ha nincs magyar élettér, akkor marad a kényszeres alkalmazkodás, és ez rengeteg esetben azzal jár, hogy a magyar szülők azért adják szlovák iskolába a gyermekeiket, hogy szokja azt a helyzetet, amiben élniük kell. Aztán a gyermeket az iskolában jól megtanítják szlovákul, meg a szlovák történelemre, amely célirányosan azt sulykolja a gyerekekbe, hogy a nagyszerű szlovák nemzetet a magyar ezer évig elnyomta, majd egyszer csak a szülő azt veszi észre, hogy a szlovák iskola mellékhatásaként az ő magyar gyermeke egy gyökértelen szlovák zombi lesz, aki elkezdi utálni a saját magyar fajtáját, hiszen neki ezt tanították az iskolában.

Aztán persze a csak szlovák hivatalokban már gond nélkül beszéli a szlovákot, ugyanúgy jól beszél a szlovák kollégáival a gyári szalag mellett, vagy bárhol a munkahelyén. Aztán ha a vezetékneve ciki, mert magyar, akkor megmásítja azt a szlovák helyesírás szabályai szerint, aztán az autóban már csak a szlovák rádiókat hallgatja, aztán elkezd a szlovák foci válogatottnak szurkolni, aztán ha átmegy Salgótarjánba vásárolni és már nehezen érti meg a tipikusan magyarországi kifejezéseket, akkor elkezd még jobban idegenkedni a magyar világtól, amelybe őt az édesanyja szülte.

Magyarnak szülte, de az életkörülmények folyamán már nem magyar, és az ő gyereke már biztosan nem lesz az. Hát így lehet lelket pusztítani, így lehet megölni több százezer magyart Szlovákiában, Romániában, Szerbiában, Ausztriában és Ukrajnában is.

Nem szabad hagyni őket magyarul értekezni, tehát magyarul élni, és akkor a kisember vált. Átváltja az életét, mert élni, túlélni akar, és nem megszenvedni akarja a magyarságát, és ha csak megszenvedni lehet, akkor inkább lesz belőle nem szenvedő szlovák, román, szerb, osztrák, ukrán. Hogy ezáltal boldogabb lesz-e, azt kétlem, mert amikor a falunapokon felcsendülnek a magyar nóták, vagy a könnyűzenei slágerek, akkor borgőzösen azt énekli, abba kapaszkodik, mint egy elszáradt gyökérbe. Sokszor látok ilyen jeleneteket és olyankor nem tudom, hogy szomorú legyek, vagy reménykedjek, hogy ha azokat a szomjazó, száraz hajszálgyökereket sikerülne újra magyar vízhez juttatni, akkor talán újra életre lehetne kelteni sok ilyen sorsban a magyar jövőt.

És akkor el is érkeztünk a jövőnkhöz és a bizakodáshoz.

Most, hogy megpróbáltam megértetni Önökkel a helyzetünket, engedjék meg, hogy zárásként pár gondolattal beszéljek a jövőnkről is, amely, látva a világpolitikai történéseket, tartogat némi izgalmakat mindannyiunk számára.

Az már szinte biztos, hogy a felvidéki magyarság nem tudja saját hajánál fogva kihúzni önmagát ebből a lápos mocsárból, mint tette azt Münchausen báró a mesében. Viszont ha a magyarság, és ebben az esetben értem ezalatt az anyaországi magyar kormánypolitikát és a határokon túl megmaradt magyarok kemény magjait, szóval ha a magyarság kellő stratégiával, higgadtsággal, fifikával és virtussal felvértezve készül a közeljövőre, akkor megnyerhetjük a magunk számára a jövőt.

Látjuk az istentelen nyugati tébolyt, látjuk a helyezkedőket és látjuk az erőseket is. És az erősek becsülni szokták a másik erőst. Nekünk most együtt erősnek kell lennünk. Erősnek nem csak itt ma, szavakban, hanem holnap is a hétköznapokban, amikor a felvidéki és az anyaországi polgármesterek együttműködnek abban, hogy a közösségeinkben a palóc hagyományok, mint ősi örökségünk mindig jelen legyen, hogy a falvak magyarjai ismerjék egymást és erősítsék egymást úgy, hogy mindeközben barátsággal forduljanak a velük élő más nemzetiségek, etnikumok felé is, azok felé, akikben ott a jószándék és az emberség, mert együttélésre vagyunk ítélve itt, a Kárpát Hazánkban, amelyről Pió atya a következőket mondta:

„Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagyhatalmú őrangyala, mint a magyaroknak, és bizony helyes lenne erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra!”

Így legyen! Köszönöm, hogy meghallgattak. Isten áldja Önöket.

Elhangzott június 3-án a rimóci nemzeti összetartozás napi megemlékezésen.

(Papp Sándor/Felvidék.ma)