Mi a közös azokban a békemegállapodásokban, melyek nyugati bábáskodás alatt jöttek létre? Nem, nem az, hogy nem tartják be őket, ez többé-kevésbé valamennyi fontosabb nemzetközi egyezmény sorsa. A közös vonás sokkal inkább az, hogy – a nyugati újbeszélben, ahol a háború béke és a béke háború – az ilyen megállapodások nem másról, mint a (nagy)hatalmi cinizmusról, valamint a nekik alávetettek szenvedéséről szólnak. Ukrajna, és most Koszovó – figyelemre méltóan sok a közös vonás…
De kezdjük a különbségekkel.
Ami ugyanis jár a koszovói albánoknak – nemzetek önrendelkezési joga – az természetesen nem lehet jussa az ukrajnai oroszoknak.
Nekik az sem jár (lásd ukrán nyelvtörvény), hogy a saját anyanyelvüket használják. Koszovó egyoldalú elszakadását Szerbiától a nyugati hatalmak 14 évvel ezelőtt minden fenntartás nélkül elismerték. Persze csak miután évekkel korábban NATO-ék (=USA) alaposan megszórták bombákkal Szerbiát. Csak nagyon röviden, számokban: az 1999-es NATO-bombázások 78 napon át tartottak, a 400 ezer darab „égi áldás” több mint 2500 ember halálát okozta, 25 ezer civil otthont, kórházat, repteret semmisített meg, továbbá 18 óvodát, 69 iskolát. Az EU az agresszor ellen szankciók tucatjait vezette be. Ja, mégsem.
No de zárójel bezárva, hiszen az előbbiek „jogosak”, egyszerűen csak azért, mert a világ több mint száz tagállama elismerte Koszovó elszakadását, s nem számított az sem, hogy a megalakuló koszovói kormány számos igen figyelemre méltó múlttal rendelkező taggal alakult meg.
Csak nézőpont kérdése ugyanis – mint mindig – hogy a Koszovói Felszabadítási Hadsereget terrorszervezetnek vagy felszabadító erőknek nevezzük. És majd’ nyolcvan napos terrorbombázásokat pedig „különleges hadműveletnek”.
És akkor jöjjenek a megállapodások. Az Európai Unió közvetítésével, 5 évvel az elszakadás után létre is jött egy ilyen, amit brüsszeli megállapodásnak neveznek. Ez részletesen meghatározza, Szerbiának mit kell tennie a békéért: lebontani a párhuzamos államigazgatási-közigazgatási és rendvédelmis struktúrákat, sőt meggyőzni a koszovói szerbeket, hogy fogadják el az új koszovói rendszerbe való integrációt, mert az a jó nekik.
A békát lenyelették Szerbiával, noha igen komoly volt a tiltakozás: a belgrádi hatóságok elfogadták a megállapodást. Bízva abban, hogy a pristinai fél is megteszi ugyanezt a rá eső kötelezettségek tekintetében – azaz biztosítják a szerbek számára az önkormányzatiságot, tiszteletben tartva a szerbek Szerbiához fűződő különleges kapcsolatait (elvégre Szerbia történelmi bölcsőjéről van szó).
Mondanunk sem kell: a koszovói fél természetesen ezeket nem tartotta be, vagy ahogy a szerb elnök, Aleksandar Vučić épp tegnap fogalmazott: az egyezmény aláírása óta 3390 nap telt el, de nyoma sem látható annak, amit a brüsszeli megállapodásban vállaltak.
És ez kísértetiesen hasonlít a minszki megállapodásokhoz, melyek az orosz–ukrán konfliktus voltak hivatottak rendezni, amelyet az ukránoknak eszükben sem volt, egyetlen pillanatig sem, betartani. És amelynek betartatásáért – a brüsszeli megállapodáshoz hasonlóan – a nyugati hatalmak a világon semmit nem tettek.
Az igazság az, hogy a koszovói albánok éppen olyan játékszerek ezeknek a sátáni hatalmaknak a kezében, mint az ukránok – az Oroszország elleni nyomásgyakorláshoz tökéletesen megteszik. Ha kell, akár ágyútölteléknek is. Lelkiismeret hiányában ez semmilyen válságot nem fog okozni – mármint lelkiismeretit. Másfélét annál inkább.
Cinizmus ez a javából. Az ukrajnai konfliktus „kezelésében” tökéletes kudarcot vallott, sőt önmagát lényegében kivégző európai politikai elit számára egy ilyen újabb konfliktus úgy kell, mint éhezőnek a falat kenyér, ne legyenek tehát illúzióink, hogy a háttérben nem fogják még jobban felszítani a tüzet.
Szándékosan a végére hagytuk: miről is volt szó? Tulajdonképpen, mondhatnánk, bagatell ügyről: a pristinai kormányzat kötelezővé tette volna a koszovói személyi igazolványt valamint a rendszámtáblákat az ott élő szerbek számára is, mégpedig már augusztus elsejei hatállyal. A szerb papírokkal utazóknak pedig tiltsák meg a belépést vagy adjanak ideiglenes okmányokat – ez lett volna a kulturált, barátságos, nyugati hallgatás mentén megvalósuló koszovói megoldás az ott élő szerbek irányában. Erre a szerbek tiltakozással válaszoltak, két határátkelőt is lezártak, fegyverek is eldördültek. Egyelőre figyelmeztetésként.
De nincsenek illúzióink a helyzet eszkalálódását illetően. És ez számunkra azért is nagyon kényes, mert Kajári Ferenc vezérőrnagy személyében a törékeny békét fenntartani hivatott Kosovo Force (KFOR) NATO-missziónak magyar vezetője van.
A kontinens jövőjéről már nem is beszélve…
Szűcs Dániel/Felvidék.ma
