Hetvenbe (hetvenötre) fordulva úgy gondolhatom végig életemet, mint eddig még soha. Németország „zöld” lelkiismerete, szellemi testvérem, Franz Alt ökológus szakíró, evangélikus teológus írja honlapján és könyveiben: az emberiség elérkezett a tiszta energia korszakába, a szoláris korba. Visszatekintve úgy látom: eddigi életem már szoláris korban telt el. Mielőtt bárki is félreértené, s azt gondolná magában, milyen szerencsés fickó, ez mindig a napos oldalon állt, sietek tudtára adni: egyáltalán nem így van!
Inkább az áll, amit a gyönyörű európai énekhagyományból, a 7. századi gregorián dallamkincsből Debrecen kálvinistái révén átvett énekünkben mind a mai napig éneklünk: „Krisztus, ki vagy nap és világ, Minket sötétségben ne hagyj! Igaz világosság te vagy, Kárhozatra mennünk ne hagyj!”. Igen, én a Krisztus-napnak, világosságnak az örök fényáradatába állhattam, amikor még meg sem születtem.
Őbenne indult el lét előtti létem szoláris korszaka. Nem az égitest fénye ragyogott csupán rám, fényesítette egzisztenciámat, s növelte körülöttem az árnyékvilágot, hanem a mennyei fény, melynek az a csodája, hogy nem vet árnyékot. Mintha állandóan a fejünk fölött ragyogna, legfeljebb mi önmagunk lehetünk önmagunk árnyékává.
70 éve ez a Mennyei Fény küldött erre a földre. Éppen ide és éppen ebben az időben. Csornán láttam meg a napvilágot, svájci–osztrák felmenőkkel anyai ágon, olyannyira, hogy nagyanyámnak meg kellett tanulnia magyarul beszélni. De ő csöpögtette esti imáiban lelkembe a német szó személyessé váló jó ízét is. S e szó ma is, sok ezer oldalnyi szövegfordítás után nagyanyám-ízű maradt. Apai részről pedig kőkemény kunok sorjáznak századokon át a lelkemben, templomszerető kun ősök, állandó protestálásra készen: mi magyar kálvinisták vagyunk! Apám kun fajtánk kollektív álma szerint mindig fehér falú templomot szeretett volna építeni, előbb a karcagi, majd a délvidéki termékeny, fekete földes pusztaságon.
Ebből annyi valósult meg, amennyit én megtehettem. Építhettem három templomot. Egy kis templomocskát Pesterzsébet-Szabótelep népével. A város peremén is a Fény centrumában. És két börtönkápolnát a pálhalmai börtönóriásban, ahová közel tíz évre kaptam megbízást a Krisztus-Naptól. (Bár voltak, akik büntetésnek szánták ezt is). Lám, milyen különös belső szálakon kapcsolódik össze sorsomban Csorna, a szülőváros, Zürich és Bécs környéke, Karcag és Bácskossutfalva, Dunaújváros, meg a főváros és Győr. Mindebben fények és árnyékok kontrasztos, olykor vakító, máskor megtorpanásra kényszerítő sötét foltjai váltogatták egymást. Mert hogy elrendelten érkeztem erre a földre, magyarnak, kálvinistának, lelki és szellemi alkotó embernek.
Népek kulturális-történelmi tágasságát és messzeségeit hordozva magamban. Már javában református teológiát tanultam Budapesten, az 1960–70-es években, mikor édes jó Anyám elmondta: szülés közben annyi vért veszített, hogy napokig kómába esett. Álmot látott: könnyítő, gyönyörű fény ragyogott fel előtte, vonzotta magához. Megszólalt egy hang: Fiad született, neveld fel! Ő is, én is kegyelmi időt kaptunk a fénylő Hangtól. Ő a nevelésemhez, én a pályámhoz. Azóta is ezt a Hangot keresem, szeretem, nyugalmat csak Nála lelek, s ezt úgy hívják: Isten Szava, Igéje.
A Mennyei Fény küldötteként jártam utamat gyermekkoromban Győrben, közben a kor sötét politikai árnyéka rá-ráhullott arcomra és gyermeki lelkemre. Ilyen volt az 1950-es évek elején a kitelepítés a Hanság kicsiny falujába, Tárnokrétibe. Amit a hatalom büntetésnek szánt, az lett számomra áldás. Mint annyiszor! Az evangélikus lelkészlakba vittek éjszakai transzporttal, ahonnan a tiszteleteséket máshová telepítették. De Isten-közelbe és egyszerű parasztemberek közelébe kerültem. Sok gyermekkori szép kaland szülőföldjére. A nagy 1955-ös árvízkor jártam először „külföldön”, Csehszlovákiában.
Vájt sózóteknőben csónakáztam át gyermeki csínyből oda, ahonnan kétéltű katonai mentőjármű „toloncolt” vissza. Győrben habzsolva olvastam a magyar és világirodalmat, Dosztojevszkij és Jókai lett a „szerelmem”, meg Goethe, Kant és mások. Kitűnő tanáraim voltak, akik 1956-ban is keményen odatették magukat a szabadság és igazság oldalára. Magyar Vilmos osztályfőnököm az édes anyanyelv tiszteletére és ápolására ösztönzött.
Aztán a bencések, akik között a szlavisztika tudós tanára, Danczi Villebald József soknyelvűsége életre szóló ösztönzést adott a nyelvek tanulásához. És 1956, a szabadság elementáris élményével, amikor a börtönkapu előtt éltem át a rabszabadítás izgalmát, meg a terror hangjait. Ott hallottam először sötétzöld Csepel teherautók tetejéről géppuskatűz ropogását. Akkor vágódott belém szinte robbanásszerűen a drámai mondat: magyar öli a magyart! Ez a gyermekélményben fogant súlyos mondat máig kínzó felismerésként él bennem. Azóta is hányféle átiratban, letétben tért vissza, mind a mai napig! Jaj, jaj: a magyar önsorsrontás véres-könnyes testamentuma ez. Pályámra igazító meghatározó élményem is a Fénnyel függ össze. 1964-ben Apám barátai révén kijutottam Svédországba. Az új világra csodálkozva, egyik vasárnap a baráti család elvitt egy malmői katolikus templomba. Olyan volt fehér falaival, a templomtérbe felülről belógó, elfektetett hajóárbócával, mint egy lebegő mennyei bárka. Nem tudom, hogyan, csak azt, hogy miért: térdre roskadtam, eltűnt a tér és az idő, valami fantasztikus belső ragyogást éltem át.
Később világossá vált: Anyám álmát álmodtam ott újra, magamévá álmodtam, az jutott bennem célhoz, teljesült be. Azzal keltem föl hosszas térdeplésemből, hogy teológiát akarok tanulni, ez az én utam, Isten szolgálatába szeretnék szegődni. Érettségi előtt álltam. Úgy is lett. Ekkor léptem be tudatosan szoláris életkorszakomba. Ami ezután jött, mind az isteni Fény és a Luciferben, e világ Fejedelmében hordozott mesterséges fény küzdelme volt bennem, körülöttem. Amikor első ösztöndíjas tanulmányutamról hazatértem Wittenbergből, s a diabolikus manipulációk hatására abban a kórteremben kötöttem ki, ahol Latinovits Zoltán színészkirályt „kezelték”, s három hónapon át kórteremtársak lehettünk, ezek a különös napok egzisztenciális közelségbe hozták számomra a Fény és az Árnyék élet-halál küzdelmét.
Az is a Fény megbízása volt, hogy végtelen belső szomjúság támadt bennem a teológia, később a filozófia, a szociológia, szociáletika kutatására. Hogy Heidelbergben három éven át a rendszerváltás után belém áradt a tudomány fénye, aztán az alkotás izgalma és késztetése, az is onnan felülről jött. Lapalapításokkal (Hit és Jövő, Reformpress, Presbiter, melynek már 26 éve vagyok felelős szerkesztője, több száz cikkel), hat éven át a Magyar Rádió Református félórájában, genfi és határon túli közvetítések megvalósításának lehetőségeivel és küzdelmeivel. Fénykorszaki pillanatok voltak a doktorálás órái, évtizedeken át a Doktorok Kollégiumában a tudományos munka, a kanadai, hollandiai, svájci, némethoni, osztrák, baltikumi gyülekezeti szolgálatok. Találkozásom Helmut Kohllal, még rostocki otthonában a „nehéz napokban” Joachim Gauckkal, s másokkal, később az NDK-menekültek közötti tábori lelkészség Csillebércen 1989-ben. S az árnyékok kudarchozó súlyos pillanatai is a szoláris létezésből fakadtak: a folyamatos másodrendűség, a támogat-tűr-tilt diszkriminatív triászból a tűr-tilt szinte állandó „élvezete”, olykor az első szerény megtapasztalásával. Az egyházon belüli és kívüli diszkriminációk az elgáncsolt szép kísérletekben is árnyékfelhőket hoztak, a baltikumi német-magyar misszióra, Oberwart, Lisszabon, Köningsberg, Edmonton és Tallinn lelkészi állásainak megpályázására, lehetetlenné tételére. De a Fény újra és újra győzött. És ragyog.
Forrását szánalmas emberi ügyeskedések nem takarhatják el. Hogy Kolozsvár szellemi befogadó otthonom lett az agnusradio.ro közel ezernyi blogbejegyzésével, tíz könyvem megjelentetése, honi és külhoni publikációk százai, s hogy szívesen vagyok Kárpát-medencei vándorprédikátor és vándorelőadó, és keresztyén-demokrata politikai közszereplésem számos, másoknak is ízes gyümölcsével szolgálhattam, meg hogy ezernyi nyomás között és ellenére itthon vagyok, ezen a földön maradtam oly’ sok csábítás ellenére, és megleltem az igazi hazát az olykor mostoha „anya”-országban, mert a HAZA nekem kultúra, vers, dal, zsoltár, ima, templom, magyarság-történelem, sorskötődés, édes ízek és tájak, vizek és a bájos Pannónia marasztaló hona és ezek ezernyi módon a hazához kötő csodaszőttes láncolatok lelkemen – mindez a Fény győzelme életemben. Szoláris korban születtem e magyar földre – szoláris korban térek majd Haza az elbocsátó Fényhez. De amíg itt vagyok, fákat ültetek, ökoünnepeket szervezek a környezettudatos életvédelemre nevelés céljából a mennyei fényt tükröző, rabul ejtő bakonybéli Szent-kút mellett. Mindezt nagyon jó tenni, hinni, remélni, így is megköszönni földi sorsomat. Íme, egy hetvenes sorstörténetébe sűrítve – a Napút. Csoda. Csoda! Mert „az emberek olyanok, mint a templomablakok. Ha a nap süt, minden színben pompáznak, de ha az éjszaka jön, csak a belül lévő fény tudja ember mivoltukat érvényre juttatni”. Elisabeth Kübler-Rossnak igaza van…
Jelen írás a jeles hetvenesek sorozatban, a Napút 2018. évi 1. számában jelent meg. Ebben 80 jeles magyar hetvenest köszöntöttek. Közöttük nagy megtiszteltetésként ott lehetett vallomásom is.
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
