A 102. Magyar Örökség díjátadó ünnepség hagyományos helyszínén, a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében a szokások szerint ezúttal is hét kitüntetés átadására került sor. Ezzel hétszáztizennégyre növekedhetett a magyar szellem láthatatlan múzeumának szánt, de valóságos aranykönyvbe bejegyzett nevek és teljesítmények száma.
Mennyi értékünk van! – örülhetünk minden alkalomkor a Himnusszal kezdődő és a Szózat eléneklésével végződő ünnepségek után. Bár az értékek világszerte mutatkozó válságáról szólt beköszöntőjében Klinghammer István térképész professzor, a bírálóbizottság elnöke, ugyanakkor azt is hangsúlyozta, hogy az európai kultúra mindig az értékek tiszteletén alapult, erre nevelni a család, az iskola és az egyházak kötelessége, az értékek teremtésére pedig a tudomány és a művészet hivatott.
Az értéket alkotó ember megbecsülése viszont a társadalom, és az azt vezetők kötelessége – tesszük hozzá gondolatban, amikor bepillantást nyerünk KESZI KOVÁCS LÁSZLÓ néprajzi filmezés terén végzett munkásságába
az általa egykor készített filmek részleteiből és egy archív interjúból. A magas kort megért tudósról hajdani tanítványa: Andrásfalvy Bertalan írt méltatást, amit Gazda István tudománytörténész olvasott fel. Keszi Kovács László már fiatalon, a háború előtt kiterjedt kutatómunkát végzett, és finn példára megteremtette itthon a néprajzi filmezést. 1940-ben Teleki Pál az Erdélyi Tudományos Intézet néprajzi részlegének vezetőjévé és a kolozsvári egyetem tanárává nevezte ki. Bár itthon az 1950-es években katedrán nem adhatott elő, az egyetem néprajzi intézetében végezhette tudományos munkáját és szerkesztette az Ethnográphia folyóiratot. Több tanulmánya ma is alapmű. Ha meggondoljuk, hogy 2012-ben 105 éves korában hunyt el, talán lett volna alkalom, hogy még életében ítéljék meg számára a Magyar Örökség díjat.
A Csillagocska (Fotó: Cservenka Judit)
Nem késett viszont az elismerés a nagyváradi CSILLAGOCSKA ALAPÍTVÁNY hitre és magyar tudatra nevelő szolgálatáért, amit Béres Klára, a Béres Alapítvány elnöke méltatott.
Éppen húsz évvel ezelőtt egy fiatal lelkész: Pálfi József javaslatára hozta létre az alapítványt a Nagyvárad-réti Református Egyházközség, hogy egy magyar nyelvet és hagyományokat átadó zeneóvodát létesítsen. Az óvoda mellett gyermek-, majd ifjúsági táncház, később tánccsoportok, ének- és zenekar, férfikórus, asszonykórus, sőt: Csillagocska Pedagóguskórus is alakult: vagyis egy kis óvodából egy egész intézményrendszer, amelynek „bibliai lámpása” messze világít sok kiváló ember munkája eredményeként. Valamennyiük nevében vette át a Magyar Örökség díjat a kezdeményező dr. Pálfi József, ma már a Partiumi Keresztény Egyetem rektora. Természetesen a laudáció előtt és után a Csillagocska néptáncosainak és zenészeinek műsorából is kaptunk ízelítőt.
Közgazdaságtudományi Egyetem, Várbazár, Ludovika, Komáromi Csillagerőd, városligeti Róheim-villa – csupán néhány kiragadott példa MÁNYI ISTVÁN építőművészetéből,
amelynek célja Budapest és az ország számos jeles épületének helyreállítása a háború okozta és hosszú ideig maradandó lepusztultságból. Sára Ernő grafikusművész, akadémikus, a MMA rendes tagja méltatta Mányi István felkészültségét, biztos tudását, lelkiismeretességét, a kor igényét és az esztétikumot ötvöző képességét, amely által a rábízott épületek nemcsak eredeti szépségüket, de lelküket is visszanyerik. Azt a lelket, mely egy kor hangulatát sugallja, ha elhal, vákuum keletkezik a helyén és szomorúbb lesz a város. A laudáció elhangzása után a díszterem közönsége lett kissé szomorúbb, ugyanis a kitüntetett építész nem lehetett jelen: ő és négy gyereke közül három lett koronavírusos. Szerencsére egy fia nem betegedett meg, ő vette át édesapja helyett a Magyar Örökség-díjat.
Mács József özvegye és lánya
MÁCS JÓZSEF életművét, a felvidéki magyarság sorsát megjelenítő irodalmi munkásságát, nehéz magyar örökségnek nevezte méltatója: Mihályi Molnár László felvidéki tanár, költő, publicista.
Nem akart próféta lenni, de hitte és vallotta, hogy az igazság felmutatása mentőöv lehet a hazugság tengerében fuldokló hajótöröttek számára. Ám amikor a gömöri palócok sajátos elbeszélő képességével építkező újságíró az igazmondás területére merészkedett, a hatalmi gépezet lecsapott rá, s példát statuálva a magyar forradalommal szimpatizálók számára, 1957 elején elbocsátották az Új Szótól. Szépíróként a ’68 utáni visszarendeződéskor hallgattatták el. Egy évtizednyi szilencium után jelenhettek meg újra írásai a megtűrtek kategóriájában. A diktatúra összeomlott ugyan, de őt elfelejtették rehabilitálni. Az arcát vesztő pozsonyi közegből visszavonult Páskaházára, apósáék házába, hogy nyugodtan írhasson.
Sorra jelentek meg regényei: a Magasság és mélység, a Trianon harangjai és a Bolondok hajóján. Öröködbe, Uram… tetralógiájának címe azt a bibliai zsoltárt idézi, amit még szülőfalúja, Pátka református lelkipásztorától kapott útravalóul. A Püski Kiadónál 2004-ben megjelent könyv budapesti bemutatóján Orbán Viktor így méltatta: „A vérzivataros, viszontagságos 20. század története, dédapáink, nagyapáink és apáink regénye… …kíméletlen őszinteséggel elénk tárják mindazt a tanulságot, bölcsességet, ami segít nekünk és utódainknak tovább írni a történetet, mindannyiunk történetét.” 2014-ben jelent meg utolsó regénye, Az elcsatolt vagon, amely címével is a felvidéki magyarság elmúlt egy évszázadának útvesztőire utal, de azzal a reménységgel is, hogy lélekben segített helyretolni a kibillent időt. 2017-ben, Pozsonyban halt meg, temetése Bátkában volt, ahol 86 esztendővel korábban megszületett. A Magyar Örökség-díjat özvegye és lányai vették át.
A művészettörténet, mint szakma, sokat veszített népszerűségéből azóta, hogy külön van, aki műveli, s, külön aki „kommunikálja”, intézi ügyeit, de PROKOPP MÁRIA jószerivel minden munkát maga végez, igaz, hogy közben önkéntes segítők sokasága csatlakozik hozzá itthonról és külföldről
– kezdte laudációját dr. Keserü Katalin Széchenyi-díjas művészettörténész, az ELTE professor emeritusa, a MMA tagja.
Prokopp Mária átveszi a díjat (Fotó: Cservenka Judit)
Prokopp Mária életművének egy jelentős része Esztergomhoz, szülővárosához kötődik, ahol ma is abban a házban él, ahol felmenői a 19. század eleje óta. Esztergom, a középkori országközpont, ma is katolikus egyházi központ. Prokopp Mária 60 éve dolgozik azon, hogy művészettörténeti értékeit az európai műveltség ismert otthonaként is bemutassa. Az ELTE-n, ahol 1970-től tanít, szorgalmazza az egyetemi hallgatók külföldi tanulmányútjait. Az Európával való kapcsolat saját kutatásainak is mindig része volt: tudományos publikációi és könyvei bemutatják az Árpád-házi szentek európai kultuszát és képzőművészeti emlékeit, példaképe a nápolyi Santa Maria Donna Regina templomban nyugvó Magyarországi Mária királyné hazaszeretete. Vitéz János érsek esztergomi studiolójának reneszánsz freskói is egy külön fejezetet képeznek a Széchenyi-díjas művészettörténész munkásságában, amely egészében és részleteiben és méltó arra, hogy a Magyar Örökség része legyen.
Selmeczi György Kossuth- és Erkel-díjas zeneszerző, operarendező a huszonnegyedik óra utáni pillanatnak nevezte méltató beszédében, hogy a KOLOZSVÁRI MAGYAR OPERA előtt elismeréssel adózzon a magyar kulturális élet.
Hazám, hazám – énekli az ünnepségen Pataki Adorján, a Kolozsvári Opera művésze (Fotó: Cservenka Judit)
A 230 éve született társulat e hosszú idő és számos megpróbáltatás során a magyar szó és a magyar zenei karakter egységét képviselte, továbbá szoros kapcsolódást Európa művészetéhez, és annak felismerését, hogy a klasszikus művek mellett az operett és a népszínmű is felbecsülhetetlen szolgálatot tett az anyanyelv ápolásában. Szerencsére minden időben akadt egy-egy Bánffy Miklós, Janovics Jenő, Szép Gyula, aki képes volt a történelmi fordulatok válságait kezelni és a társulatot megőrizni. Manapság a korábbinál is sokrétűbb a Kolozsvári Opera hivatása: műsoron tartani a nagy repertoárt mind a nagy operák, mind a klasszikus operettek tekintetében, figyelni a kor törekvéseire, elvinni bemutatóit a külhoni és az itthoni közönség elé, és művészeti centrumként befogadni népzenét, musicalt, konferenciát, kutatásokat, táncszínházi produkciókat. Létük, munkájuk bizonyítéka, hogy a magyar kulturális-művészeti tér egyetlen és egységes.
A Trianon-téma száz éve fáj minden magyarnak, de csak az elmúlt másfél évtizedben került vissza a nemzeti emlékezetbe – kezdte méltatását a TRIANONI SZEMLE és az Archimédesz Szidiropulosz vezette szerkesztőség történelmi feltáró munkájáról Vári Fábián László
kárpátaljai magyar költő, kritikus, etnográfus, az MMA tagja. 2009-ben indította el néhány elhivatott ember ismeretterjesztő negyedéves folyóiratként a Trianoni Szemlét. Céljuk a magyarság legmegrázóbb, máig ható tragédiájának őszinte, tisztességes, „harag és részrehajlás” nélküli feldolgozása és az összefüggések megértetése volt, s a források feltárásával nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Trianon ne legyen többé tabu Magyarországon.
Szidiropulosz Archimédesz megköszöni a közönség ünneplését (Fotó: Cservenka Judit)
A kutatók rendszeresen foglalkoznak az elszakított nemzetrészek sorsának alakulásával és érdeklődő figyelemmel követik, hogyan formálódik és változik a világ gondolkodóinak véleménye a magyarokra erőltetett békediktátumról. E felelősségteljes, széles ismereteket igénylő munkát szervezi és irányítja Szidiropulosz Archimédesz tanár, szociológus, történész – a görög. Négyévesen, árva gyerekként került a polgárháború dúlta hazájából Magyarországra. Gyermekotthonokban nevelkedve a budapesti Eötvös József Gimnáziumba jutott, majd az ELTE-re. Itt ismerte meg Kolczonay Katalint, későbbi feleségét és kezdettől fogva munkatársát. Szidiropulosz Archimédesz – noha történészi figyelméből szülőhazája sorsa sem hullott ki, a 90-es évektől munkája Trianonra irányul: 2007-ben alapította a Trianon Kutatóintézetet, 2009-ben a Trianoni Szemlét, de tiszteletbeli tagja a felvidéki Palóc Társaságnak is. Pályája, elhivatott munkássága bizonyítéka annak, hogy a magyarság nem születés, hanem vállalás kérdése. Méltó a Magyar Örökség díjra.
(Cservenka Judit/Felvidék.ma)
