Polcz Alaine magyar pszichológus, író, a tanatológia, a halál és a gyászkutatás magyarországi úttörője, a Magyar Hospice Mozgalom és alapítvány életre hívója, Mészöly Miklós, Kossuth-díjas író felesége, Kolozsvárott született 1922. október 7-én. Életszeretete és a haldoklás megszelídítése olyan példa, melyből a mai napig táplálkozhatunk könyvei tanulmányozásával.
Tizenkilenc évesen ment férjhez, de a második világháborúban megsebesült, a klinikai halál állapotába került, miután borzalmas szenvedéseken ment keresztül, aminek következtében a házassága is felbomlott. A háborúban átélt szenvedések egész életére kihatottak.
1949-ben végzett az ELTE Bölcsészettudományi Karán, pszichológia szakon. Ugyanebben az évben másodszor is férjhez ment, Mészöly Miklós íróhoz, akivel házassága 2001-ig, férje haláláig tartott. Pályája kezdetén elmebetegekkel folytatott művészeti terápiát, később játékdiagnosztikával foglalkozott. 1970-től a Tűzoltó utcai II. számú Gyermekklinikán dolgozott, ahol a nagyon súlyos beteg és haldokló gyermekek és hozzátartozóik pszichológusa volt. 1976-ban Magyarországon elsőként hozott létre klinikai osztályon játszószobát, illetve külön szobát a szülők számára. 1991-ben hozta létre a Magyar Hospice Alapítványt.
Számos könyve foglalkozik a halál problémakörével, pszichológiával, életvezetési kérdésekkel, a hozzá közel állókkal, az esszétől a regényig terjedő műfajban.
Ma, a pszichológusok széles köre alkalmazza Polcz Alaine játékdiagnosztikai módszereit, mellyel a Világjáték szceno bábteszt alapjait fektette le.
Alaine életének kettősségét mutatja, hogy míg a halál pszichológiájáról ismeri őt a szakma, addig a gyermekpszichológia területén éppen olyan jelentős a munkássága. Élete egyik utolsó gyermekpszichológiai alkotása a Világjáték „folytatása”, tökéletesítése – egy szceno bábteszt, amely megfelel a gyermek vizuális beállítottságának, tehát képszerű, dramatikus, jelképes, biztosítja az érzelmek kivetítését és lereagálását. Funkciójában hasonlít a Báb-, illetve Világjátékhoz, hiszen segíti a gyermek világának megismerését, megfigyelőképességét, találékonyságát.
Fejleszti alkalmazkodó képességét, amikor a játékot segítő felnőttel együtt játszik, segíti a gátoltság, félénkség feloldását. A játékfigurákkal a gyermek azonosul, egy-egy figura tág lehetőséget ad az identifikációra, az azonosulásra.
Ő volt a halál egyik legértőbb filozófusa, írója és pszichológusa egy személyben, akinek nevéhez úgy hozzátapadt a „thanatológus” szó, mintha második keresztneve lenne. Saját halálára tudatosan készült, az utolsó percig szembe akart nézni azzal, amellyel évtizedek óta foglalkozott, és amelyről azt tartotta: „az élet nem a halállal végződik”.
Polcz Alaine azt tartotta, az utolsó percek meghatározzák az öröklétet. Számos könyvében foglalkozik a haldoklás folyamatával, a halálra készülés fontosságával, a gyászmunkával, a nyílt kommunikáció erejével, a haldoklók és gyászolók álmaival, a rítusokkal.
Mádl Ferenc köztársasági elnök 2001. augusztus 20-án a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje kitüntetést adományozta neki „a gyermekek pszichés és idegrendszeri betegségeinek gyógyítását szolgáló új diagnosztikai módszerek kidolgozásáért, a Magyar Hospice Alapítvány létrehozása érdekében végzett munkásságáért, írásaiban is tükröződő, mély humánumtól vezérelt segítő tevékenységéért.”
Íróként is több elismerésben részesült: Asszony a fronton című dokumentumregénye 1991-ben az év könyve lett, 1992-ben pedig Déry Tibor-díjat kapott.
Polcz Alaine azt tartotta, az utolsó percek meghatározzák az öröklétet. „Már az Utolsó mérföld című, Bitó Lászlóval együtt írt könyv szövegeiben is érezhető volt, hogy készült a halálra” – mondta Csordás Gábor, az írónő köteteit gondozó Jelenkor Kiadó igazgatója. „Végig akarta csinálni, az utolsó percig szembe akart nézni ezzel a folyamattal.” Vajon ő, a thanatológus, milyen gondolatok közepette lépte át a küszöböt?
2007. szeptember 20-án, reggel hét óra öt perckor, 85. életévében adta vissza lelkét a Teremtőnek. Nem volt egyedül. Budapesti otthonában, hosszú betegség után, szerettei körében halkan elszenderedett.
Zsoltáridézettel búcsúzott a világtól:
„Mint az szép híves patakra a szarvas kívánkozik, lelkem úgy óhajt, Uram!”
(Berényi Kornélia/Felvidék.ma)
