Magyar kálvinista szívvel és ésszel, Jézus Krisztus követőjeként fenntartás nélkül mondtam igent és áment arra, amit Ferenc pápa a szegények világnapján (is) mondott és tett. Az olasz RAI1 tv adás jóvoltából sok százmillió nézővel együtt magam is láthattam, hallhattam, ahogyan a római katolikus egyházfő az általa 2017-ben bevezetett szegények világnapján szolgált. Mi több, a Szent Péter bazilikában bemutatott misén szegény családok, magányos hajléktalanok, menhelyek lakói vettek részt, majd az audienciateremben a pápával közös ebéden vettek részt.
Ragyogó pillanatai voltak a közös ebédnek, amikor szegény családok gyermekei kötetlenül, minden protokoll nélkül odafutottak a pápához, s megölelték, vállára vagy szíve fölé hajtották fejüket. Látvány-show? Egyszeri alkalom? Ennek mond ellent, hogy ezen a napon a Vatikán csak Rómában 5000 családnak adott élelmiszercsomagot, segített a leginkább rászorulóknak, hogy gáz-, és villanyszámlájukat kifizethessék. Itáliában 2021-ben 5,6 millió volt a szegénységben élők száma. A milánói ferencesek szegénykonyháin 2022 január eleje óta 79%-kal emelkedett a napi kenyéradagot igénylők száma. Ferenc pápa a tények keménységéhez mérten keményen fogalmazott:
meg kell törni „a bennünk lévő süketséget, amely megakadályozza, hogy meghalljuk a leggyengébbek elfojtott fájdalomkiáltását”.
Ennél a mondatnál lépett be a képbe nálam Kálvin, aki a reformáció korabeli Genfben történelmi mintát és példát adott a Szentlélek és az Ige vezetésével a szegénység, s annak enyhítése érdekében.
Kálvin és Ferenc pápa együtt a szegénység elleni küzdelemben
Hogy ha csak néhány sajátosan kálvini, reformátori megfogalmazást idézzek fel a genfi egyházi rendtartásból, Kálvin leveleiből, prédikációiból, a Keresztyén Vallás Rendszere bibliás hitlogikai eszmeépítményéből, mindenki számára azonnal nyilvánvaló a kapcsolódás közel 500 év tér- és időbeli távolság ellenére. Ahol a Szentlélek teszi ugyanis fogékonnyá a lelkeket a szegények, a leggyengébbek elfojtott fájdalomkiáltására, ott olyan mondatok fogalmazódnak meg, mint Kálvin szájában és tolla hegyén:
A koldulás szégyen, a munkanélküliség kártékony! – Ha valakitől elveszik a munkáját, ezzel semmibe veszik az életét. – A szegényektől nem szedhető kamat! – A kamat nem lehet több 6,2%-nál! – A hitellel nem szabad a szegényt lenézni! – Nem feltétlenül kell mindig, mindenütt, mindent mindenkitől elvenni! – A pénzzel kapcsolatosan nem a kamatszokások, nem a világ meggyengült igazságérzete a döntő, hanem Isten Igéje és igazságossága. – Az egyéni haszont a közhaszonnal egyensúlyba kell hozni, mert a vagyonnak és a vagyonosoknak szociális kötelezettségük is van.
A kálvini teológiának, pénz- és bankszemléletnek, szegénységteológiának olyan sarkalatos megfogalmazásai ezek, amelyekkel csak az önzésükben vagy intellektuális gőgjükben elfogultak nem tudnak egyetérteni. Ferenc pápa biztosan egyetértene Kálvinnal ebben.
Amikor a genfi bankár ír levelet a reformátornak – Kálvin hét szabálya
Fehér holló volt a maga korában, s lenne ma is Claude de Sachinus bankár, aki 1545. november 7-én levelet írt Kálvinnak, bankárként hittestvérének nevezve őt. Arra kérte, fejtse ki bibliai nézeteit a kamatszedésről. (Milyen jó és hasznos lenne, ha például ma is működne egy közgazdász-bankár-teológus vegyesbizottság Magyarországon, mondjuk a kormány mellett tanácsadó fórumként).
A Calvinus Opera Omnia, Kálvin összes műveit egybefoglaló kötetek 10. és 12. részében olvasható levélváltást, illetve Kálvinnak a kamatszedés hét szabályát tartalmazó tanítását még 1545-ben nyilvánosságra is hozták, hadd lássa mindenki a genfi fair playt, református bankügyi tanítást. Ebben alapvetően helytelenítette a pénzügyleteket, mindazonáltal a jó rend érdekében, a szükséges rossz szabályozása céljából tartja fontosnak a szabályozást. Ebben iránymutató számára Isten Lelke és az igazságosság normája. Határozottan fogalmaz minden nyereségszerző törekvéssel szemben:
„Nem támogatom, ha valaki azzal áll elő, hogy szakmát csinál a pénzkölcsönzésből és a nyereség gazdálkodásból”.
Hét szabályozó elve közül néhány. Sok ezer hitsorsosa, akik a franciaországi protestánsüldözés elől menekültek el, legtöbbjük magasan képzett szakember, építésztől a nyomdászon át a legkülönfélébb szakmák mesterei. Ők Genfben egzisztencia teremtő életkezdő támogatáshoz juthattak. Ez a bankároknak nagy lehetőséget és kísértést is jelentett. Ezért az egyik szabály: a szegényektől nem szedhető kamat, és senkit sem szabad kamatteljesítésre kényszeríteni, ha szükséghelyzetben van. A kölcsönadó vagy hitelező erkölcsi felelőssége pedig abban is áll, hogy nem gondolkodhat csak nyereségben, s távol álljon minden nagy és kis bankártól, hogy hitelezéssel szegény testvéreit lenézze. A mohóság, a kapzsiság visszaszorítása érdekében idézi Ezékiel könyve 18. fejezetét.
A kamatszedésnek Kálvinnál szociáletikai normatívája alakult ki. Eszerint nem elég a történelmi kamatszokások diktátuma, a gazdasági, politikai, opportunista rafinéria. Az egész bank, – és pénzügyi rendszer logikáját, célját, eszközeit komoly revízió alá venné Kálvin, ha ma errefelé járna, érvényesítve az Igét: Istennek kell inkább engedelmeskedni, mint az embereknek” (Csel 5,29). A helyi törvényeknek kamatügyben és hitelezési kérdésekben az igazságosság mértékének kell megfelelniük, amellyel meghatározzák, mi az, ami túl sok vagy túl kevés.
A koldulás tilalma Genfben – új szegénygondozási modell
1561-ben genfi reformátorunk kiadta az egyházi rendtartást, melyben ez áll: „Azért, hogy a koldulást megakadályozzuk, ami minden jó rendnek ellene mond, szükséges, hogy a magisztrátus, a tanács küldjön ki néhány hivatalnokot a templomok bejáratához, hogy azokat elutasítsák, akik koldulni akarnak”. Hiszen a koldulás és a munkanélküliség ellent mond Isten parancsának (Prédikáció 5Mózes 24,1-6 alapján – Op. Calv. 28.). Ez persze nem puszta tilalmat jelentett, hanem a szociális állam, város, egyház első lépéseit is megteremtette. A szegénygondozás nem adományok adásából működött Genfben, s a református közösségekben és országokban (Svájc, Hollandia, Németország, USA, Skócia…).
A szegénygondozás genfi reformja ez: a szegényeket szegényházakban foglalkoztatták, gyermekeiket ingyenes oktatásban részesítették, megadva nekik a felemelkedés emberi méltóságát és lehetőségét.
Kálvin a munkaalapú és bibliai értékkövető reformok és társadalom híve és megvalósítója volt. De a szociális tapintatot, kiegyensúlyozottságot és minden ember emberi méltóságának a védelmét tartotta a legfontosabbnak. Ezért hozta létre ispotályait, szegényházakat, iskolákat, akadémiát és 25 éven át hirdette Genf népének, írta Európa uralkodóinak szociális felelősségről szóló tanait. A városi hivatalnokokat arra biztatta: gondoskodjanak arról, hogy „az emberek között álljon fönn az emberiesség” (Inst IV 20,3). Figyelmeztetése sok tekintetben ma is nagyon időszerű, iránymutató. Például a gazdagság 22-es csapdájáról:
„Az emberek mindent igyekszenek magukhoz ragadni. Arra törekszenek, hogy amit megragadtak, meg is tartsák maguknak. Így aztán soha nem lesznek elégedettek. Minél többet birtokolnak, annál jobban vágynak arra, hogy még többjük legyen, s olyanok, mint a fuldokló, aki kapkodásában még több vizet nyel le”.
Utcakép 1986, Minszk: az ortodox metropolita palotájának és templomának lépcsőjén rongyos koldusok nyújtották kezüket egy kopejkáért. Utcakép 1993, Vilniusz/Litvánia: a vasútállomás várótermében koldusok tucatjai, piszkukban heverve. Utcakép 2022, Budapest: az egyik kuka fölött nem éppen szakadt öltözékben középkorú férfi turkál, majd a csülökcsontról rágja le a maradék húscafatokat.
A luxus botrány, a nyomor bűn (Kálvin) – „Nem lehet igazságos és Istennek tetsző, ha valaki egyetlen emberi élet alatt oly sok és oly királyi javakat hord össze egy rakásra” (Luther).
Kálvin és Ferenc pápa együtt üzenik: Halljuk meg a leggyengébbek elfojtott fájdalomkiáltásait és tegyük meg enyhítéséért a tőlünk telhetőt!
Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma
