A történeti Magyarországon 1869–1910 között ötször, Trianon óta, 1920–2022 között pedig az ideivel együtt 11 alkalommal rendeztek népszámlálást. A szomszédos országok közül Ukrajnában, Ausztriában, Romániában és Szlovákiában már befejeződtek a munkálatok és fokozatosan elérhetővé válnak az első eredmények. Milyen demográfiai változásokat rögzítettek a népszámlálások az elmúlt évtizedekben Közép-Európában? Mennyire általános a népfogyatkozás régiónkban? És mivel magyarázható, hogy Szlovákiában csak az utóbbi években kezdett lassulni a lakosság számának növekedése?
Ezekre a kérdésekre kereste a választ Kapitány Balázs – a KSH Népességtudományi Kutatóintézet tudományos főmunkatársa és Sebők László történeti statisztikus, kisebbségkutató, valamint a beszélgetést vezető Szarka László – a Rubicon Intézet tudományos főmunkatársa.
Szarka László azzal a drámai adattal kezdte, hogy
a számítások szerint 2022. november 15-én jön világra a Föld 8 milliárdodik lakója.
A teremben ülők többségének első tankönyveiben még a 3 milliárdos adatok szerepeltek. E döbbenetes növekedés és a nemzethalállal kapcsolatos jóslatok miatt is fontos ez a téma, amit a most folyó magyarországi népszámlálás tesz aktuálissá. Egyébként a következő adatfelvétel már mindenütt elektronikus lesz, mint jelenleg Ausztriában és Szlovéniában.
Sebők László, akinek munkásságából etnikai térképét és „Magyar neve?” című határokon túli helységnévszótárát emelte ki a vitavezető, emlékeztetett az első, az 1869-es népszámlálás korszerűségére, amelyben már szerepelt – a maihoz hasonlóan – lakásfelmérés és iskolai végzettség is, köszönhetően Kőrösy Józsefnek, a kor jeles statisztikusának.
Kapitány Balázs, az utóbbi 30 év termékenységi folyamatainak legfőbb kutatója viszont arra a kevésbé pozitív jövőbeli változásra hívta fel a figyelmet, hogy
a mostani népszámlálás méri fel utoljára az etnikai viszonyokat, mert az elektronikusban nem lesz erre vonatkozó kérdés.
Kiindulópontnak a jelenleg ismert adatokat vitatták meg. Magyarország lakossága most megy 9 millió 700 ezer alá, és ebben benne vannak a több éve tartósan külföldön élők is. Nyilván pontosabbak lesznek az adatok a jelenleg folyó népszámlálás feldolgozása után.
Sebők László drámaibbnak mondta a romániai eredményt: ott 23 millióról 19-re csökkent a lélekszám, viszont – még nincs teljesen feldolgozva – ebből egymilliónál több az erdélyi magyaroké, akik közül jóval kisebb az országot tartósan vagy végleg (ez nem derül ki a statisztikákból) elhagyók száma. Kapitány Balázs tapasztalata az, hogy minden ország alulméri a kivándorlók számát. A népességszám jövőbeni alakulását felbecsülni könnyű az utóbbi évtizedek tendenciájából, kivéve az etnikai változásokat, hiszen nem mindenki nyilatkozik hovatartozásáról. A felekezetire sem válaszol 30–40%.
Jobban csökkenne a magyarországi lélekszám, ha nem lett volna az utolsó összeírás óta mintegy 600 ezres bevándorlási többlet, főként külhoni magyarokból.
A fogyás oka a rövidebb életkor (például a csehországihoz képest) és az alacsony születésszám. Itthon a termékenység jelentősen növekedett ugyan: 25%-kal, de azért nem látványos az eredmény, mert az anyák népesebb nemzedéke kiment már a szülőképes korból.
Szarka László ezután a magyar közösségek fogyásának okairól kérdezte a szakértőket. Sebők László a szlovákiai adatokat ismertette, ahol 422 ezer magyar vallotta magát elsődlegesen, 34 ezren másodlagosan magyarnak.
A fogyás oka az asszimiláció, a vegyes házasságok magas száma.
Az erdélyi magyarság két és fél évtized alatt úgy fogyott negyedmillióval, hogy egy jelentős részük Magyarországra jött, tehát az itteni adatokban jelentkezik nyereségként. Egyébként megfordult a folyamat, és egyre többen költöznek vissza szülőföldjükre. Tartósnak bizonyul a Vajdaságban a fogyatkozás, amely 1969-től folyamatos, és hasonlóan tartós az elvándorlás Kárpátaljáról, főként Magyarországra, az ottmaradók 80%-a a határ menti sávban él, északabbra szinte eltűntek.
Kapitány Balázs a regionális különbségeket vizsgálva arra hívta fel a figyelmet, hogy ahol évente 1% vész el, ott már kritikus a helyzet.
Az asszimiláció, a szórványosodás és a kivándorlás mellett a belső elvándorlás is veszélyt jelent.
A fiatalok elköltözésével a városokba nem várható szaporulat a falvakban. Példa rá az elöregedő Székelyföld, míg pozitív ellenpélda Marosvásárhelyen a fiatalabb korfa és a magyar etnikai arány növekedése. Érdekes jelenségként említette Pozsony és agglomerációjának Magyarországra nyúló korfáját.
A határok két oldalán kialakult régiók szerepének fontosságára mutatott rá Szarka László, szerinte nincsenek eléggé kihasználva a hosszú közös határokban rejlő lehetőségek. Sebők László a működő régiók pozitívumát abban is látja, hogy szerinte ezekben alig van nyoma etnikai feszültségeknek, sőt: egy magyar ha anyanyelvén és az államnyelven kívül még egy idegen nyelvet is tud, akkor előnyt élvez a munkaerőpiacon. Ezt látja a Nagyváradtól Szatmárig nyúló régióban. Ezért fontos a magyar iskolák színvonalának emelése, amely egyik eszköze lehet az asszimiláció megállításának, Temesvárt állítva példának Kapitány Balázs. Az ott működő két igen jó hírű magyar iskola a magyar népesség alacsony aránya miatt új lehetőséggel próbálkozott: bevonta az oktatáson kívüli kulturális tevékenységébe a vegyes családokat, sőt románokat is, és a kialakult együttműködés, közös programok sikere a próbálkozást igazolja.
A pozitív és negatív példák említésének az est kötött ideje szabott határt, de feltételezhető, hogy a hazai népszámlálás eredményének ismerete után a téma még sokszor visszatér a különböző fórumokon.
Cservenka Judit/Felvidék.ma
