November 16-án a brüsszeli Európa Parlamentben nyilvános közmeghallgatásra került sor az 1946 telén Csehországba deportált felvidéki magyarok ügyében. A deportálás 1946. november 19-én kezdődött. Ez az ügy évtizedek óta nincs rendezve, habár a kassai székhelyű DÁLESZ (Deportálások Áldozatainak és Leszármazottainak Szövetsége) húsz éve szorgalmazza az erkölcsi és anyagi jóvátételt. Csehszlovák részről erre sohasem volt politikai akarat, holott emberjogi szempontból ez tarthatatlan állapot. Főleg, hogy a szlovák parlament megkövette a kárpáti németeket (1990. 12. 20.) és a szlovákiai zsidóságot (1991. 02. 12.) az őket ért sérelmekért.
Krivánszky Miklós Belgiumban élő kassai polgár, a DÁLESZ elnöke foglalkozik ennek a kérdésnek a kezelésével és igyekszik olyan megoldást találni, amely lezárná ezt a fájdalmas fejezetet. Többször fordult a szlovák, a cseh és magyar kormányhoz, hogy segítse elő az áldozatok és leszármazottaik kárpótlását. Eddig nem sok sikerrel. Vele beszélgettem erről a témakörről.
Két évtizede foglalkozol ezzel a kérdéssel. Mit sikerült eddig elérni?
Röviden szólva, semmit, de nagyon sokat is. A semmi a kárpótlás elmaradására vonatkozik. A „sok” pedig a húsz év alatt megtett erőfeszítések összessége, amelynek egyik példája a most megtartott negyedik nyilvános közmeghallgatás ebben az ügyben az Európai Parlamentben.
A DÁLESZ két síkon igyekezett politikai megoldást kieszközölni. A mindenkori hazai kormány felé sorozatosan benyújtott kárpótlási igények, míg nemzetközi viszonylatban az uniós döntéshozók tájékoztatása és mozgósítása révén. Magunkénak tudjuk be Jiří Paroubek volt cseh miniszterelnök azon döntését, amelynek értelmében nemcsak a Csehországban élő németek, hanem az ott élő cseh állampolgárságú magyarok megkövetése hivatalos nyilatkozat formáját öltötte, amit Sólyom László, Magyarország volt államfője hivatalos látogatása alkalmából meg is köszönt. Ezzel Vaclav Klaus elnök házigazdáját elmarasztaló kijelentésekre késztette.
Uniós térfélen a DÁLESZ-nak sikerült mintegy 40 európai parlamenti képviselőt az ügy mellé állítania. Ennek egyik bizonyítéka a katalán képviselők által négyszer megtartott nyilvános közmeghallgatás (2006, 2011, 2016, 2022) és a különböző pártcsaládokhoz tartozó képviselők személyes levelei az egymást követő szlovák és cseh miniszterelnökökhöz.
A szlovákiai magyar politikai képviselet máig érthetetlen módon alig foglalkozott az üggyel, dacára annak, hogy többször volt kormánytényező.
Ezt többször tapasztaltuk, de nem értjük az okát. Szerinted, mi ennek a háttere?
Vélhetőleg magasabb politikai érdekek döntötték el a stratégiát, amelynek keretében kívánták érvényesíteni a felvidéki magyarság érdekeit és a kormánytagság feltételei között szerepelt – többek között – a beneši dekrétumok kérdésének mellőzése, dacára annak, hogy a csehországi kényszermunkára deportált magyarok ügye nem tartozik a dekrétumok kérdéskörébe. Jogi szempontból, amikor a 88/1945-ös törvény alkalmazásával az áttelepítések kezdetét vették, a politikai meggondolás a csehszlovák hatóságok részéről nyomásgyakorlás kifejtése volt az akkori magyar kormányra, amely halogatta a lakosságcserét. A csehszlovák fél egy mindenkire vonatkozó, általános munkakötelezettséget alkalmazó törvény foganatosítása által hajtotta végre a deportálásokat. A törvény pontosan megszabja, hogy milyen feltételek mellett, kiket szabad közhasznú munkára mozgósítani. Ezeket a törvény által meghatározott feltételeket a csehszlovák hatóságok súlyosan megsértették. Például karhatalom alkalmazásával, a korhatárokat és humanitárius szempontokat is figyelmen kívül hagyva gyermekeket, időseket, rokkantakat, betegeket, várandós anyákat deportáltak.
A DÁLESZ erre a tényre alapozza az áldozatok kárpótlási igényét. Főleg azért, hogy eddig a szlovák parlament öt olyan törvényt szavazott meg, amely múltbéli sérelmeket anyagilag kárpótolt.
Jelenleg tehát hol tartunk ebben az ügyben?
A Dzurinda-kormány a kérdést annak idején az igazságügyi minisztérium hatáskörébe utalta, amely arra való hivatkozással, hogy nincs megfelelő törvény az ügy rendezésére, elzárkózott bármiféle további lépéstől. Ez a magatartás jellemezte az egymást követő szlovák kormányokat, amit fölöttébb álságosnak és embertelennek tartunk, mivel minden kormánynak megvan a jogi lehetősége, hogy törvényeket javasoljon, törvénymódosításokat kezdeményezzen. Tehát ez kirívó példája a magyarokkal szembeni elfogultságnak. A jelenlegi kormány hasonlóan jár el, dacára annak, hogy Gál Gábor volt igazságügyi miniszter áttörésnek számító hivatalos válaszában egyetértett azzal, hogy a kérdésről tárgyalni kell.
Tekintettel a jelenlegi kormány belső viszályaira, nem számíthatunk belátható időn belül előrelépésre, viszont ez semmi esetre sem jelenti azt, hogy elállunk jogos követeléseinktől.
Végül beszéljünk arról, mi hangzott el a meghallgatáson és sikeresnek tartod-e.
A házigazda Jordi Solé a kollektív bűnösség elvének elfogadhatatlanságát hangsúlyozta, ami ellentétes a fennen hirdetett emberi jogokkal. Az igazságosság ebben a vonatkozásban azt is jelenti, hogy a régi igazságtalanságok ne váljanak a közöny és a feledés martalékává.
Azt is szóvá tette, hogy bár Szlovákia állítja, hogy a beneši dekrétumok nem hozhatnak létre újabb jogviszonyokat, ez nem igaz, amit az Emberi Jogok Európai Bírósága 2020-as ítélete is elismer.
Dr. Vízi Balázs, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem docense kifejtette, a náci Németország kényszermunkát alkalmazott, ahogy a sztálini Szovjetunió is. Németország, mint a Harmadik Birodalom jogutódja 2000-ben törvényt fogadott el, amely kártérítést biztosít a kárvallottaknak, függetlenül attól, hogy visszamenő hatállyal nemzetközi jogi kötelezettségeket alkalmazni nem lehet. A cseh és szlovák politikai eliten múlik, hogy Csehszlovákia utódállamai a mai emberjogi felfogás és nemzetközileg vállalt értékrend alapján anyagi és erkölcsi felelősséget vállaljanak, mint az alapvető emberi jogokat tiszteletben tartó EU-tagállamok. Németország jó példa arra, hogy ez járható út.
A magyar EP-képviselők közül Gyöngyösi Márton vett részt a meghallgatáson, Gál Kinga pedig az egyik asszisztense által képviseltette magát.
Miroslav Radačovský EP-képviselő, s a Patriot elnöke pontatlanul ismerve a történelmet, a kárpótlás ügyét mások nyakába szeretné varrni. 1946-47-ben Prága irányította az országot, szerinte Potsdamban a nagyhatalmak döntöttek a németek és magyarok kiutasításáról (az utóbbi tévedés, a magyarok kitelepítésével a konferencia nem foglalkozott). Szerinte a magyarok később minden állampolgári jogukat visszakapták és önkéntes alapon vettek részt a lakosságcserében. Ez a két állítás is ellentmond a tényeknek! A pártelnök nehezményezte, hogy a rendezvény plakátján marhavagon szerepel. Nem akarja tudni, hogy bizony ezekben szállították a deportáltakat.
A plakát ezért nem tetszik neki, mert ezáltal az a benyomás alakulhat ki, „hogy a szlovákok kényszermunkára deportálták magyar barátainkat.”
Ezt nem hagyhatom szó nélkül! A képviselő úr jól tenné, ha elolvasná Vladimír Mináč író 1993-ban közzétett szavait: „Nekünk szintén van saját bűnünk. Emlékszem néhány magyarellenes gyűlölethullámra, főleg arra a háború utánira, amikor… a mi kis szlovák bosszúnkra összpontosítottunk, amikor hajlandók voltunk akár Benešsel is egyetérteni, ha megfelelő számú szlovákiai magyart telepít át a kiüresített Szudéta-vidékre, amikor a magyarokat mint olyanokat üldöztük, nem mint kollaboránsokat, hanem mint idegeneket és nemkívánatos személyeket, amikor általában gyűlöltük nemcsak a magyarokat, hanem a nyelvüket is. Alázatosan kell bocsánatot kérnünk minden tényleges szlovák bűnért, minden tényleges magyar szenvedésért.”
Sikeresnek tartom a rendezvényt – fejezte be beszámolóját Krivánszky –, mivel az ügy továbbra is napirenden van, főleg annak tükrében, hogy az Európai Parlament és az Európai Bizottság szeptemberben a kényszermunka minden formáját elítélte.
Magyar politikai támogatás hiányában, továbbra is számíthatunk azokra az európai politikusokra, külön kiemelve a katalánokat, akik eddig is szívügyüknek tartották a kárpótlás ügyét.
Azt mondhatjuk tehát: Hódolat Katalóniának?
Feltétlenül!
(Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
