Karácsonyi magyar bástya

Karácsony! Ez a mongol-török eredetű szó zenél az emberben, amikor az év vége közeleg és zsong a fejem a sok emléktől! S ha még egy kis hó is társul hozzá, gyermekkori ünnepek, emberek – hóemberek is – jutnak eszembe, amikor a közeli Árpád-parkban Besztercebányán – mely „természetesen” Lenin nevét viselte gyermekkoromban -, jókat lehetett hógolyózni, futkározni. Az aktuális elnevezés természetesen semmire sem kötelezett, nem vettünk tudomást róla.

Advent viszont az egyházi év kezdete. Természetesen, hiszen a Megváltó születésének emlékét idézzük föl. Ez a világtörténelmi esemény nyilván nem télre esett, mert akkor Palesztinában sem őrizték volna nyájaikat a pásztorok a szabad ég alatt. Üdvtörténeti szempontból ennek nincs jelentősége, csak a jogosan kíváncsi történészek oldalát fúrhatja, mikor is történhetett ez a világraszóló esemény, amelyet ma igyekeznek leértékelni. Ám biztosat senki sem tud. Életünkben is előfordul. Egy-egy eseményre élénken emlékszünk, de hogy mikor történt, már fogalmunk sincs.

Sohasem gondoltam volna, hogy amit egykor keletről próbáltak ránk erőszakolni Télapó formájában, az majd nyugat felől settenkedik felénk még vérfagyasztóbb, vagy inkább „melegebb” formában. Hiába a föld kerek és az emberi butaság körbeéri! Erre döbbentett rá Rákos Péter, prágai egyetemi tanár megjegyzése, aki fiatal korában tőlem nem messze lakott, Kassán született. Ugyanis elmondta, a szélsőbal a jobbhoz közel áll, mert a Föld kerek! Húsz éve távozott körünkből. Sajnálatos, hogy erről idén méltó módon nem emlékeztünk meg!

Utolsó levelére nem válaszoltam. Adósa maradtam, mert igazából nem találtam hozzá méltó szavakat. Ezért inkább hallgattam. Nem messze lakott a háztól, ahol ma Márai emlékmúzeuma található. Róla akkor is írt, amikor ez nem volt „divat”. Ennek dokumentuma a Slovník spisovatelů – Maďarsko (Írók szótára – Magyarország, Odeon, Prága 1971), ahol Márai is tisztességes helyet kapott. Ezt 1990-ben dedikáltattam vele. Azt írta róla, hogy az 1948-as politikai változásokkal nem értett egyet és nem tett engedményeket. Ehhez azért bátorság kellett! Érdekes, ezt akkor nem vettem észre. Igaz, a prágai tavasz utózöngéi még érvényesülhettek. Rákos valamelyik levelében azt írta nekem, konok szelídségű buddhista szerzetesként fogalmazza sorait. Ez ellen minden „szőrszálam” tiltakozott, de nem voltam felvértezve, hogy ellentmondjak. Miért nem írt keresztény szerzetest!?

Ha elmegyek e ház előtt, gyakran eszembe jut. Nem akarta, hogy 2000-ben lefényképezzem ott. – Minek az neked? – kérdezte. A kérdés váratlanul ért, zavarba ejtett, mert azt találtam volna hirtelen mondani, egyszer majd távozol a körünkből, s ez nekem kedves emlék lesz. Ezt így „nyersen” kimondani egy kicsit morbidnak tűnt akkor és hirtelenjében nem tudtam jobb érvet találni. Hallgattam s a felvétel nem készült el. Kár. A Bibliáról is leveleztünk. Elő kellene venni a sorait, mert 2025-ben lesz születésének centenáriuma. 1983. április 15-én Illyés Gyula meghalt. Aznap éppen egy Csemadok-rendezvényen voltam Királyhelmecen. Belon Gellért, „Magyarország püspöke” végezte a költő temetési szertartását. Megrendítő beszédet tartott, mely sajtónyilvánosságot kapott.

„Első szavunk a megkövetésé és a bocsánatkérésé. Keresztelésed szent pillanatától, amely örökre eljegyzett Téged az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel, messze sodort a keresés útja, és bejártad a kutató szellem szinte minden ösvényét. És ebben a keresésében nem tudtunk úgy tanúságot tenni Istenünkről, hogy áldott valóságát egyértelműen, fenntartás és kételkedés nélkül elfogadd.”

Erről az üldözött segédpüspökről akkor mit sem tudtam, de szavai megérintettek.

A beszédet elküldtem Péternek, amit megköszönt, mivel nem ismerte azt. Arról is vallott ezzel kapcsolatosan, hogy a Károlyi-féle Biblia egyik legkedvesebb olvasmánya, de hitre nem jutott. Ezzel meg nem tudtam mit kezdeni, mert nem éreztem magamat felvértezve olyan tudással/felhatalmazással, mely meggyőzhette volna. Nem tudom, mit válaszoltam, de talán egyszer ez a levél is előkerül.

Kuczy Lajos református lelkész mondta el hosszú évtizedek után, hogy a 70-es évek elején végiglátogatta a prágai magyar diákokat. Egyedül voltam, akinek a szobájában Bibliát talált. A felelősségem tehát nagy volt, de annak súlyát nem éreztem. Ötszázan tanulhattunk ott. Nagyon rossz arány!

Gyermekkoromban természetesen vártuk a nagy eseményt: a karácsonyestét, amikor ajándékokat kaptunk az „angyaloktól”. Kerékpárt, szánkót, korcsolyát… Míg szüleink angyalkodtak, addig türelmetlenül vártuk, mikor nyílik az ajtó. Az előszobában ücsörögtünk. Régi képeslapokat rakosgattam egymás mellé, amelyek tán ma is megvannak. Telt az idő, nőtt a feszültség és végre valahára kitárult az ajtó. A szikrázó karácsonyfa alatt csillogtak az ajándékok!

Apám nem valami sokat kereshetett. Anyám velünk eleinte otthon volt. Később zongora-, majd nyelvtanár lett a gimnáziumban. Kellett a keresete, de persze erről fogalmunk sem volt. Ha valamit meg akartak beszélni, ami nem tartozott ránk, franciául társalogtak. Nyilván anyagi gondjaikat sem kötötték az orrunkra. Nekem az volt a fontos, hogy anyám otthon legyen és naponta ebédet főzzön. Hogy miből? Ez a kérdés nem létezett a számomra. Ma elmerengek azon, hogy mikor tudatosítottam, hogy pénz is létezik a világon! Nem tudom a választ!

Sajnos, anyám nyelvérzékét nem örököltem. Ha Svédországban járt anyja barátnőjénél, visszajövet mindjárt a svéd, a német és az angol közötti különbségeket rendszerezte. Ezt nem tudtam követni. Ez valamikor az 1960-as években történhetett. Az akkor már lazuló nyugati erkölcsöket is regisztrálta, amit a maga szelíd módján szóvá is tett. Nyilván, minden hatás nélkül. Mi meg nem tudatosítottuk, mi lesz ebből!

Apám valamit hozott a konyhára, mert itt-ott rövid cikkeket írt a szlovák lapokba. Azokat sem vásárolta meg, hanem másnap ment az újságárushoz és a megmaradt példányokból vágta ki a cikkecskéket, hogy dokumentálni tudja az írásait, de ne költsön. Hozzá volt szokva a szegénységhez, mert amikor az apja fiatalkorában meghalt, kölcsön kellett egy  öltönyt kérnie, hogy elmehessen a temetésére. Anyám apja is fiatalon távozott. Ezt nem tette szóvá, de éreztük minden alkalommal szomorúságát. Kimondatlanul is hiányzott neki. Érdekes, apai nagyapám körmöcbányai sírjához sohasem látogattunk el. Pedig apám kedves emlékeket őrzött róla. Megvan-e még!? – Nyilall belém most a kérdés. Sokszor megfordultam ott, mégsem kerestem.

Apám cikkeit mindmáig őrzöm. Vele tartottam sokszor az újságárushoz, de hogy miről is van szó, fogalmam sem volt. Néha egy-egy könyvét adták ki, ezzel segített a családi költségvetésen. Munkáit támadták, hogy csak magyar forrásokat használ. Védekezése lehengerlő volt: szlovák források nincsenek! Erre azután csönd lett… Egyik könyvének honoráriumából sikerült bevezetni a házunkba a központi fűtést.

Ezzel kapcsolatosan meg kell emlékeznem a Ries családról. Megfélemlített dobsinaiak voltak. A gyilkosságokról beszélni nem mertek. Akkor erről fogalmam sem volt. Szüleimnek sem. Kálváriájukról csak a rendszerváltás után szereztem tudomást. Hozzánk jártak „magyarkodni”. A férfi hegedült, én zongoráztam. Magyar operettslágereket játszottunk. Jaj cica…, Emlékszel még… Gyermekeiknek sohasem merték bevallani származásukat! Fiuk, Kamo nálunk dolgozott, amikor a házunkba bevezették a központi fűtést. A mester egyszer felkérte, mérje meg bottal, mennyi víz van a karbidon. Sötét volt, így gyufát gyújtott! Robbant az egész. A legsötétebb néger sem tudott volna vele konkurálni! Nem sok híja volt, hogy bőrátültetést hajtsanak végre rajta. Azon nevettünk, hogy a popója bőrét kellett volna az arcára átültetni. Ha majd ez bekövetkezik, akkor a szerelmes kislány nem az arcát, hanem a hátsója bőrét fogja csókolgatni. De erre nem került sor. Gyógyultan távozhatott. Kamo fiatalon halt meg. Nagy szlovák nacionalista lett a leánytestvérével együtt. Sírjuk mellett a besztercebányai katolikus temetőben gyakorta elsétálok, ha Petrogalli Oszkár felújított sírjához megyek, s ott jut mindez akaratom ellenére eszembe. Közel található a „tátrai pacsirta”, vagy „tátrai Schubert”, azaz Móry János zeneszerző nyughelye. Anyám sípartnere volt Cikker Jánossal együtt. Ki tud róla!? Cikker János? Igen! „Szlovák” zeneszerző! Rokona volt a kassai szobrász, Pásztor János feleségének. Érdekes módon, ezt anyám számon tartotta és igazolódott is. Cikker a húgommal és Kovács Lajos kassai operaénekessel mindig magyarul beszélt.

Karácsonykor azonban a szüleim kitettek magukért. Minden csillogott és sok ajándékot kaptunk. A fa illata az egész szobát bejárta. Ekkor néha a fa alatt gondtalanul bóbiskoltam délutánonként. Ünnepi illat vett körül. Valódi gyertyák égtek a fán, nem holmi ócska, giccses pótlékok, amiből néha baj származott. Egy alkalommal éppen Discantinieknél jártunk látogatóban, amikor kigyúlt a karácsonyfa. Egy kis riadalom után azért sikerült eloltani a lángokat. Ez a látogatás azért is maradt emlékezetes, mert egy nagy csoda történt ebben a családban. Karácsonykor, vagy máskor esett meg, nem tudom már. A nagymamának szokása volt, hogy délutánonként ledőlt szunyókálni a kanapéjára. Hogy miért, örök rejtély marad, de egyik délután a szokásától eltérően nem feküdt le. És a mennyezet éppen akkor szakadt le az ágyára! Olyan méterszer fél méteres darab él az emlékezetemben. Ha lefekszik, biztos nem élte volna túl. És ilyenkor még egy csoda jut eszembe.

Ilonka néni, aki abban az utcában lakott, amelyet a nemrég elhunyt Kubičkáné Kucsera Klára mutatott büszkén Makovecz Imrének, mint a város neves magyar építészeinek tárházát, mesélte, fiatal korában rendelkezett egy nagyon érdekes és hasznos adottsággal. Baráti társaságban sokszor került sor arra, hogy egy-egy kifejezés, vagy fogalom, netán esemény kapcsán vita alakult ki. Ilyenkor őt kérték föl, hogy nézze meg a lexikonokban, mik a tényleges adatok. Ő ugyanis egyből azt az oldalt ütötte föl, ahol a kívánt adatokat megtalálta! Emlékszem, szép nagy szobában élt, ahol egy érdekes óra ketyegett, melyet évente csak egyszer kellett felhúzni. Ez felkeltette az érdeklődésemet. Mit meg nem tennék, ha vissza tudnék térni az időben és el tudnánk beszélgetni! De akkor még a magnóról is alig tudtunk és hogy egyszer belőlem újságíró lehet, fel sem merülhetett. Akkoriban az került szóba inkább, hogy énekes legyek, mert jó hangom volt. (Ez sokszor téma volt, de nem lett belőle semmi.)

Az újságírás nyilvánvalóan legmerészebb fantáziámat is meghaladta. Igaz, akkoriban úgy képzeltem, világutazó leszek. Hogy ennek anyagi vonzata is van, arról fogalmam sem volt! Akkor újságírónak lenni azt is jelentette volna, hogy megtagadom Krisztust. Erre nem lett volna merszem! Kommunista bértollnokok voltak mindenütt. Tőlem meg mi sem állt távolabb, mint annak a rendszernek a kiszolgálása. Ezeket a kedves idős magyar embereket semmibe sem vették. Nem vették őket emberszámba, voltaképpen nem léteztek! Ezzel szembesülni nagyon nehéz volt. Amikor mégis újságíró lettem a rendszerváltás táján, apám sokáig szorongott, nehogy szókimondásom miatt bajba keveredjek. Nem keveredtem.

Elkanyarodtam a karácsonyi hangulattól. Sok olyan dolog jut eszembe, ami más, soha föl nem dolgozott emlékhez láncol. Pedig december vége felé „Kiki babát” vártam. Egykori játszótársamat, Kittyt, akivel azután évtizedek múltán váratlanul találkoztam, mint az egyik besztercei étterem tulajdonosával. Még az édesanyjával is tudtam beszélni néhány éve.

Gyermekkoromban kemény telek jártak. Egy alkalommal másfél méteres hó esett. Szinte a fantázia világának tűnik, hogy látom: két oldalt ki se látszunk a hóból, amikor elindultunk otthonról és alagutakat ástunk. Valóság? Álom? Túlzás?

Karácsony estét az előszobában vártuk. Családi házban éltünk, de a nappaliban csak vasárnap fűtöttük be. A mindennapi élet az előszobában zajlott. Ez nyílott a lépcsőházból. Mellette volt a konyha, ahol természetesen szintén mindig meleg volt. A hálószobát sohasem fűtöttük. Ez bizony hasznos lett. Megedződtem egy életre! Azóta is mindig fűtetlen szobában alszom.

Házunk Besztercebányán egyfajta magyar bástyaként él bennem. A „magyar” Verne Gyulán és May Károlyon okosodva, csakis ilyen romantikus elképzeléseim lehettek. Senki nem tartott minket számon. A felvidéki magyarok sem. Csak a református egyház. A nemrég elhunyt Böszörményi Pista édesapja Losoncról járt istentiszteleteket tartani, majd Vaszily János Romaszombatból. Lévy Miklós tartott bibliaórákat, aki azután Kassán fejezte be életét. Fiait nem íratta magyar iskolába, amikor Homonnáról ide került. Ha igaz, Ausztráliában élnek.

Róka Ica 1968-ban megkérdezte tőlem, tudok-e magyarul írni, ha szlovák iskolába járok? Lemerevedtem! Dr. Kenessey Adalbert tudna neki válaszolni. Neki ma már Balassagyarmaton szobra áll és a kórházat is róla nevezték el. Nyaranta többször üdültünk náluk, mint rokonoknál. Hónapokkal ezelőtt került kezembe egy levele, ahol anyámnak elismeréssel nyugtázza, a nekik írt levélben egy nyelvtani hibát sem találtak.

Egyszer valaki becsöngetett hozzánk, mert a húgomat gordonkázni hallotta és ez a ritka hangszer felkeltette az érdeklődését. Azt mondta magáról, ő az utolsó magyar drótostót! Megkönnyezem ma is az emlékét.

Magyar bástya? Így látom most, akkor nem tudatosítva az összefüggéseket. Asztalunknál ült Farkas Ferenc zeneszerző, Jánosy István költő, Zolnay László művészettörténész, régész, Radvánszky báró a fiával, aki már csak franciául tudott. Ez nem okozott gondot, de megdöbbentett, mert szüleim, ha valamit meg akartak vitatni úgy, hogy ne értsük, franciául társalogtak. Ebből egy alkalommal groteszk helyzet kerekedett. A második világégés után, hogy szüleim ne tegyék ki magukat soviniszta támadásoknak, a Besztercebánya–Breznó vasútvonalon nem magyarul, hanem franciául társalogtak. Valaki az utasok közül mégis megjegyezte: „Rettenetes, ismét magyarosítanak!” S ez a megjegyzés sok mindenről lerántja a leplet. Elsősorban az ezeréves magyarosítás hamis meséjéről.

Családi házunk nem messze állt az Árpád-parktól, amelyet keresztanyám apósa, mint a város polgármestere létesített. Csesznak Gyulának hívták. Számon tartja valaki? Az azt keretező aszfaltútra sokszor rajzoltam le színes krétákkal a világtérképet, feltüntetve a fővárosokat is. Ma már erre képtelen lennék. A házunk előtt egyszer három hatalmas hógolyót egymásra rakva – majd beleszakadtunk húgommal és apámmal – egy hómedvét alkottunk. Sikeres volt. Egy fiúcska a kerítésen keresztül órákig bámulta. Ma nyilall belém, hogy be kellett volna engednem és játszhattunk volna. De akkor ez nem jutott az eszembe. A pillanat elszállt és helyrehozni nem lehet. Eszembe jut néha, vajon milyen sors jutott osztályrészéül. Ebben a pillanatban meg Varga Robi, gyermekkori játszótársam kéredzkedik előtérbe. Apja egy kicsit bicegett. Pincéjükben sok rejtélyes szerszám és alkatrész halmozódott föl. A nővére, Izu, Prágában járt egyetemre. Szőke hajkoronáját nem feledhetem. Családi házuk ablakában ülve tanult… Majd Robi két évtizede váratlanul felhívott Pőstyénből. Magyar nyelve kicsit megkopott – tehát nem használta –, de hibátlanul fogalmazta meg gondolatait. Zavar és meghatottság keveredett érzelmeimbe, hogy elfelejtettem elkérni telefonszámát. Többször nem keresett… Gyászolom, pedig, lehet, hogy még él. Csak számomra olyan, mintha meghalt volna.

Érdekes, az 1950-es, 1960-as években Gyed Maróz érkezett hozzánk Kamcsatkáról szánon. Ma látom ezeket a felvételeket a neten. Ám akkor ez semmilyen emléket nem idézett föl. Hozzám Mikulás jött. Valami rémlik az ezzel kapcsolatos iskolai ünnepségekről. De semmi több! Az ablakban otthon ajándékok sorakoztak december 6-án. Rendszerint édességek. Pedig nem is tettük ki kitisztított cipőinket.

Anyám mézes süteményt készített az ünnepekre, mely kőkemény volt minden igyekezete ellenére, de néhány nap múlva azért megpuhult. Talán egy hetet is várni kellett erre. Addig szopogattuk, ropogtattuk. Azután meg egészen omlós lett. Máig látom a sötétbarna színét és őrzöm/érzem ízét. Receptjét sajnos nem tudom. Eszembe sem jutott elkérni.

De ahogy a mindenkori alkoholista az üveghegyen túl lakik, úgy ezek az emlékek is a messze távolból köszöntenek vissza. Szinte érzelmi kötődéseimen túlról integetnek. Valóság? Belemagyarázás? Fantázia? Már lassan én sem tudom, milyen robbanékony keverékről van szó. De tudhatom!?

Természetesen jött a többi karácsony is, de azok már nem hatottak, nem hagytak mély nyomot. Azoknak nincs visszhangjuk bennem. Mi történt? Keresem a választ, de nem találom. Azért inkább csendben maradok. Hátha a gyógyító csöndben választ kapok kérdéseimre.

Áldott karácsonyt minden Tisztelt Olvasómnak!

(Balassa Zoltán)