Gróf nagyapponyi Apponyi Albert politikus, közoktatásügyi miniszter, belső titkos tanácsos, nagybirtokos, a Magyar Tudományos Akadémia igazgatósági tagja, 1921-től 1933-ig a Szent István Akadémia elnöke, Jászberény város aranymandátumos képviselője. 1920-ban a párizsi békekonferencián a magyar delegáció vezetője volt. Ötször jelölték Nobel-békedíjra, de nem kapta meg.
Apponyi Albert, gróf Apponyi György és nagymihályi Sztáray Júlia második gyermekeként született 1846. május 29-én. Amíg az akkori arisztokrata világrend értelmében a gyermekek csak később sajátították el a magyar nyelvet, addig a mélyen vallásos, konzervatív szellemű Apponyi családban a gyermekek magyar nyelven nőttek fel, és az anyanyelv mellett sajátítottak el több nyugat-európai nyelvet.
Az ifjú Albert az alsó-ausztriai jezsuiták intézetében nevelkedett Kalsburgban, majd Pesten és Bécsben jogot tanult. Két évet töltött külföldön, Németországban, Angliában és Franciaországban. A francia arisztokrácia tagjai közül kivált Charles de Montalembert gróf (1810-1870), francia publicista, politikus, az MTA kültagja volt rá nagy hatással. Az ő házában ismerkedett meg Pierre Guillaume Frédéric Le Play-vel (1806-1882), a konzervatív társadalomfilozófia atyjával, akinek munkái nagy befolyással voltak további szellemi fejlődésére. Olaszországban képzőművészeti tanulmányokat folytatott. 1869 őszén jelen volt a Szuezi-csatorna megnyitásánál.
Apponyi hatvan éven át volt a magyar közélet meghatározó alakja, akit már életében „a legnagyobb élő magyarként” tiszteltek. Néhány év kivételével mindvégig ellenzékiként harcolt a nemzet érdekében. Hatvanhárom éven át, 1870 és 1933 között tagja és egyik főszereplője volt a Magyar Országgyűlésnek.
Hosszú évtizedeken át különböző parlamenti pártok vezéralakjaként lépett fel, kiemelkedett szellemi és szónoki képességeivel. 1870-ben Ferenc József a főrendiház örökös tagjává nevezte ki, két évig a főrendiház jegyzőjeként is dolgozott. 1872 szeptemberétől Deák-párti programmal lett szentendrei képviselő, az országgyűlés megnyitása után a Parlament korjegyzője. 1875-ben nem választották meg képviselőnek, ezért 1877-ig a főrendiházban tevékenykedett. 1877-ben az Árva megyei bobrói kerület képviselőjeként jutott a Házba, 1878-tól haláláig, 55 éven át Jászberény „aranymandátumos” országgyűlési képviselője volt. 1895-től az Interparlamentáris Unió magyar csoportjának küldötteként, majd elnökeként tevékenykedett. Az 1895-ös brüsszeli tanácskozáson elérte, hogy a következő évi konferenciát Budapesten tartsák.
Szükségesnek látta a nemzeti jogok érvényesítését, támogatta a hadsereg magyar vezényleti nyelvének ügyét, az agráriusok gazdasági követelését és a védővámok bevezetését. 1892-ben pártját Nemzeti Párt névre keresztelte át. Ebben az évben egyik elindítója az egyházpolitikai reformnak, a kötelező polgári házasság kérdésével azonban nem értett egyet. 1899-ben egész pártjával csatlakozott a kormánypárthoz, a Szabadelvű Párthoz. 1901-től két évre a képviselőház elnöke lett. 1905 elején belépett, és egyik vezetője lett a Függetlenségi és 48-as Pártnak, amely a választásokon elsöprő győzelmet aratott. Az 1906-ban hatalomra kerülő Wekerle-kormányban Apponyi négy évig töltötte be a vallás- és közoktatásügyi miniszteri tárcát. Minisztersége kiemelkedő eredménye a néptanítók fizetésemelése, az állami és egyházi elemi iskolák jogviszonyának szabályozása, a népoktatás ingyenességéről szóló törvénycikke hitoktatási nyelvrendeletével tágabb teret engedett a magyar nyelvnek.
1909-ben a Függetlenségi és 48-as Párt kettészakadásakor Kossuth Ferencet követve 1910-től a Negyvennyolcas Függetlenségi Kossuth Pártnak is vezető személyisége, Kossuth halála után, 1914-től az Egyesült Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt elnöke. A háború első két évében Apponyi támogatta a háborút és a pártok közötti békét szorgalmazta, majd 1916-tól egy háromtagú ellenőrző bizottság tagjaként bírálta a kormányt a külpolitikai és katonai baklövések miatt, és a választójog bővítése mellett szállt síkra. 1917 júniusától 1918 májusáig Apponyi újra kultuszminiszteri tárcát vállalt az Esterházy- és a Wekerle-kormányban. Az 1918-19-es forradalmak idején a politikától teljesen visszavonult.
1919 decemberétől a magyar békedelegációt vezette a párizsi béketárgyalásokon. 1920. január 16-án, több nyelven elmondott beszédben érvelt a történeti Magyarország fenntartása mellett. A párizsi külügyminisztériumban a győztes antant nagyhatalmak tanácsa előtt mondta el híres védőbeszédét, melyben a magyar nemzet nevében tiltakozott a békefeltételek igazságtalansága ellen. Az antant azonban annyira elkötelezte magát kisebb fegyvertársainak, Magyarország szomszédjainak (Csehszlovákia, Jugoszlávia, Románia), hogy a legfőbb tanács e kötelezettségen nem tudta túltenni magát. Később Apponyi, amikor kiderült, hogy a legfőbb tanács nem volt hajlandó a szerződést módosítani, lemondott tisztéről.
Az elkövetkező tizenkét esztendőben a Nemzetek Szövetségében, mint fődelegátus, illetve az Interparlamentáris Unió kongresszusain a magyar csoport tagjaként szolgálta hazáját és nemzetét. 1920-tól a legitimista ellenzék vezérszónoka a Parlamentben, és haláláig pártonkívüli képviselő maradt, aki a detronizációs törvényjavaslat ellen emelt szót, de inkább a királyság elvének passzív megőrzését képviselte.
Bethlen István gróf miniszterelnök 1921-ben ügyes taktikával szorította háttérbe a belpolitikában a páratlan népszerűségű Apponyit, aki ekkor működési területét végleg a külpolitikára helyezte át: 1921 júniusától a Népszövetségi Társaságok Missziójának alelnöke, 1923-tól Magyarországot fődelegátusként képviselte a Népszövetségben, Genfben bekövetkezett haláláig. Apponyi politikai kvalitásait a külföldi politikai élet is elismerte és respektálta. A nemzetközi fórumokon, mint a „nemzet ügyvédje” lépett fel, s számtalan beszédben és írásban bírálta a trianoni békeszerződést, tudatosan törekedve arra, hogy a magyarság és a „magyar igazság” ügyének egyetemes érvényességet vívjon ki. A nemzetgyűlés 1922. évi feloszlatása napján az ellenzék az alkotmányvédő bizottság elnökévé választotta. Kétszer volt korelnök, először 1922 júniusában a nemzetgyűlés, illetve 1931 júliusában a képviselőház első ülésein.
1889-től 1933-ig a Magyar Földhitelintézet felügyelő bizottságának tagja, a Magyar Tudományos Akadémiának 1898-tól tiszteleti, 1908-tól haláláig igazgatótanácsi tagja volt. A Szent István Társulatnak 1884-től 1888-ig elnöki tisztét viselte, 1893-tól 1933-ig tagja a Kisfaludy Társaságnak, valamint 1893-tól 1906-ig az Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) választmányának. 1918-ig elnöke volt a Magyar Közművelődési Egyesületnek, a Budapesti Poliklinikai Egyesületnek (1904-1918), az 1910-es években az Országos Katholikus Kongruatanácsnak és a Magyar Védő Egyesületnek. Sokrétű tevékenységét jellemzi, hogy az 1920-as évek első felében Budapest törvényhatósági bizottsága rendes tagjának is megválasztották, 1919-től a Szent István Akadémia tiszteleti tagja, majd elnöke, 1920-tól a Magyar Külügyi Társaság elnöke, 1921-től a Magyar-Amerikai Társaság elnöke.
1901-től valóságos belső titkos tanácsos, 1921 júniusában IV. Károly Hertensteinben az Aranygyapjas-rend lovagjává nevezte ki, később megkapta a Lipót-rend nagykeresztjét is. 1929-ben, mint a nemzet ügyvédjét, beválasztották a Budapesti Ügyvédi Kamarába.
Gazdag életpálya után, 86 éves korában halt meg Genfben, 1933. február 7-én. Az Országház kupolatermében ravatalozták fel, a budai Mátyás templomban temették el, ahol közel tíz évig nyugodott.
Özvegye halálakor 1942-ben Apponyi Albert földi maradványait a családi mauzóleumban helyezték el, miután az első bécsi döntést követően a felvidéki Éberhard újra magyar fennhatóság alá került. Kívánsága szerint, a neogótikus stílusú, Szent Györgyről elnevezett Apponyi-kápolnában nyert végső nyughelyet a „nemzet ügyvédje”, korának nagyformátumú szónoka, felesége, szülei és a család más tagjaival együtt.
Herczeg Ferenc író, politikus, a Magyar Revíziós Liga elnöke Apponyi Albert halálakor írta az elhunyt politikusról: „Született vezér volt, vérbeli arisztokrata, talán korunk utolsó igazi mágnása, de osztályának fogyatkozásai nélkül, olyan nemes veretű, hogy magához vonzotta és meghódította a demokráciát is. Egész életét a nemzetének áldozta. Végül felajánlotta utolsó értékét is: aggkorának nyugalmát. Mikor télvíz idején, nyolcvanhat éves korában, nagy útra kelt az ország szolgálatában: úgy ment a fáradalmak és veszedelmek elé, mint a katona a tűzvonalba. Gyönyörű élete a kötelességtudásban telt el, a vége a hős halála volt.”
Éberhard község és a felvidéki magyar közösségek híven ápolják Apponyi Albert emlékét.
Forrás: Wikipédia, Országgyűlési Könyvtár
(Berényi Kornélia/Felvidék.ma)
