Mizsér Nagy Csilla irodalomtörténész, a kassai Šafárik Egyetem vendégoktatója a Kassai Polgári Klub és a Rovás Polgári Társulás keretében „Mintha a nagy, nehéz világot tartanám…” címmel tartott előadást Petőfi Sándor Felhők ciklusáról a MaJel Rovás Központban. Szándékosan olyan témát választott, mely nem annyira megszokott. Az idők folyamán a kérdések változnak és az irodalmi múlt átértékelése is zajlik.
A költő életében három korszak különböztethető meg. A hagyományos értékelés szerint az elsőben a népiességet követi. Habár új témákat és ezáltal új műfajokat hoz a magyar irodalomba, egy idő után ez már nem elégíti ki és eljön a válság korszaka, mely művészetét és magánéletét is érinti (1845–46). Ekkor születik a Felhők ciklusa (1846 áprilisában jelent meg), mely 66 rövid, aforizmaszerű versből áll.
Az előadó tagadta, hogy ez válságkorszak lett volna, inkább az útkeresés időszakaként jellemezte. Amikor A helyiség kalapácsa 1844-ben megjelenik, egy éven belül 4 kötetet ad ki, ami ma igen nehezen elképzelhető. A János vitéz (1845 eleje) és a Szerelem gyöngyei (1845 ősz) c. versciklus is ekkor lát napvilágot. A közgondolkodásban azonban a népies költő él. Ebbe a skatulyába szorították be, így verseinek összetettebb üzenete fölött rendszerint a közvélemény elsiklik.
Petőfi Sándor költészete összefügg az életrajzával és 1848-49-cel. Azt hagyományosan az életúttal vetik össze, milyen a történelem és életmű összefüggése. Ritkán fordul elő, hogy egy megközelítés leválik erről.
Pedig a társadalomtörténeti megközelítés helyett irodalomtörténeti kérdésfelvetésre van szükség! Kevesen vizsgálják, milyen újszerű gondolatokat fogalmazott meg. Viszonylag rövid életművet hagyott hátra, de abban töréspontokat találunk. Bizonyos műveit ismét felfedezzük és újraértelmezzük. Ez azzal jár, hogy egy új, árnyaltabb Petőfi-kép alakul ki.
A 18. és 19. század fordulóján alakul ki a költői szerep. A költő nem azonos az alkalmi rímfaragóval, akit Csokonai Vitéz Mihály örökített meg Múzsai és Csikorgó figurájában (1793). Viszont az meg tud ebből élni. Kármán József A nemzet csinosodása (1794) c. tanulmányában tesz különbséget a kettő között. „Lehet verset írni poézis nélkül, és poéta lehetsz verselés nélkül.” A romantikus költőt Kölcsey Ferenc úgy határozza meg, hogy „ha azon tárgy, melyre figyelmességét függeszti, vagy azon tárgy, mely véletlenül elméjébe ötlik, őt elevenen megihleti, felébreszti a képzelőerőt, s ezáltal tűzbe s egy magánkívül való állapotba hozza. Ilyenkor a maga képzeteit úgy látja, mint a körülte fekvő dolgokat…” Ez vezet a katarzishoz.
Az 1830-as években alakul ki a modern irodalom norma- és intézményrendszere. A romantika erkölcsi alapon a nép felé fordul. Megjelenik a népdalt utánzó népköltő. Majd a nemzeti költő, aki a korszerű kihívásokkal foglalkozik (Erdélyi János, 1842).
Eötvös József mondja: Petőfi népszerű, mert magyar! A nép érdekeit valakinek vállalnia kell. Előtte lehettek volna olyan költők, akik ezt a szerepet vállalhatták volna, de egyik sem olyan tehetséggel, mint ami Petőfit jellemezte. Népszerűségét annak köszönhette, hogy egy ilyen hang megjelent. Magyar témákat visz be a költészetbe. A nagy versek visszaigazolják.
A szemléletváltás 1844–46 közötti költészetében jelenik meg. Ő az első nemzeti költő, aki életében világirodalmi jelentőségre tesz szert. Német, angol és cseh nyelvre fordították. Ő az első, aki meg tud élni az írásból. Hatalmas munkabírással, szoros határidők szorításában dolgozik, ám időt szán rá, hogy folyamatosan képezze magát. Négy világnyelven beszél, jól tud latinul is. S ami nem utolsó előny, nagyon jó emlékezőtehetséggel rendelkezik. Vándorszínész is volt. Fordította Schillert, Heinét, Shakespeare-t, Byront, Thomas Moore-t, Shelleyt, Berangert. Ezek a költők jelentős hatást gyakoroltak költészetére.
Mik ennek a szemléletváltásnak a jellemzői? A korábbi lírai alakzatok részleges lebontása, sőt ironizálása, átértelmezése. Az idő múlása, mely magában hordozza a végleges változásnak való kiszolgáltatottságot. Az események és azok ellentéte együttes lehetőségként való láttatása. Az emberi cselekvés és a világmindenség kettőssége. Az emberi szereplehetőségek viszonylagos volta. S az ezzel járó kísérletezés, a költői szerepek, az én és a világ viszonyának elkerülhetetlen változása, amire a látomás költői nyelve rányomja bélyegét.
Egyik jellemzője ennek a romantikus tájlíra, a háborítatlan természet, a gomolygó felhők képe és a korabeli életválság. A felhők változatosságot, de bizonytalanságot is jelentenek, mivel nem tudjuk, mikor jön a vihar, vagy mikor süt ki a nap.
Felhők szemlélésével a beszélő a világra tekint, arról akar valami fontosat elmondani. Kísérletezik. A látomás és a költői nyelv viszonyát vizsgálja. A tájversekben nem a népies magyar líra jelenik már meg, hanem a romantikus éjszakakultusz kettőssége: „Fönséges éj!/ Az ifjú mostan megy szeretője [értsd: szerelme] után…/ S most megy gyilkolni a zsivány.”
Petőfi új beszédmóddal jelenik meg az amerikai és angol költészet hatására (Byron, Shelley). Divatot teremt azzal, hogy azt az illúziót kelti, mintha az olvasó az alkotómunka részese lenne. Hatalmas újítás a szabadversek írása.
Ami újszerű és József Attila felé mutat, hogy olyan tájat mutat be, amelynek már része a civilizáció, az emberi tevékenység befolyásolja azt. A szerelmi lírában is változás áll be, már az sem ellentmondás nélküli világ. Kozmikus képek sokszorozzák meg a szerelem megfogalmazható dimenzióit, hiszen az imádott leány másik kezére ránehezedik a világmindenség. „Mintha a nagy, nehéz világot tartanám,/Leányka, hogy az ne szakadjon rám,/Ugy reszketek,/Ha megfogom könnyű, kis kezedet.” Itt már jóval összetettebb a szerelem fogalma, mint korábban.
Sajátos helyzet, hogy a jelenségek mennyire maradnak meg, ha megszűnik, ami kiváltotta őket, s mi vész el? „Hová lesz a kacaj, Hová lesz a sohaj, Ha hangja elenyész?”
Az átokvers olyan formában jelenik meg, hogy a kedvest kivonja az élők sorából. „Dacos leány! (…) Száraz derekad/ Majd senki meg nem öleli,/ Csak koporsónak deszkája,” Már 20. századi gondolatokat fogalmaz meg.
A szabadság és költőszerep sem egyértelműen meghatározható fogalmak. A társadalom, a közösség esendő, ezért korlátozza az egyént. A saját szabadság állapota így csak a társadalmon kívül képzelhető el. Az Én kivonul a közösségből. A romantikus egyén feladata, hogy a világgal kapcsolatosan határozza meg magát. A lángoszlop, a prófétikus költő vezeti a „népet Kánaán felé”, de a világ felett áll, s ezért magányos (A XIX. század költői). Bár a nép nevében szólal fel, de némi gyűlölettel és megvetéssel fordul felé. A nagyság és kicsiség nézőpont kérdése, mely torzít. „Hiszen a tölgy, a bérceken/ Kisebbnek tetszik, mint a fűzfa idelenn.” A madár egyre kisebb, ahogy távolodik tőlünk, mégis repül.
Gyakorta minőséggel, viszonyokkal ellenkezik. Egymástól távol eső dolgokat jelöl ki. Érdekli a magány kategóriája, hogyan tud illeszkedni. Etikai kérdés lesz a helyzetváltoztatásból. Megjelennek az emberiséget kritizáló tulajdonságok.
Nép és társadalom tehát kritikában részesül Petőfi részéről. Fontos, de nem beszélnek róla. Az interperszonális kapcsolatok kettőssége a nyelvi formában is megjelenik. Önanalízis jellemzi, a belső konfliktus nyelvi kettősségben nyilvánul meg, ami modernizációs jelenség. Nem beszél a nemzeti értékekről, a nép felemelkedéséről sem. A lázadás nála romantikus gesztus.
Jókai Mór észrevette, hogy „egy egész új irodalmi iskolát teremtett maga körül, amit a magyar romantika iskolának szeretett” a költő nevezni.
A korabeli kritika értetlenül állt az új versek előtt. Idegenszerűnek, költőietlennek, sőt keveset érőnek hirdette Petőfi tudatos újító törekvéseit. Nem vette észre értékeit. Okkal írhatta a költő:
„Nem ért engem a világ!/ Nem fér a fejébe,/ Egy embernek éneke/ Hogy lehet kétféle?/ Hogy dalolhat az jelenleg/ Szívrepesztő bánatot,/ Ki elébb egy pillanattal/ Úgy örült, úgy vigadott?” (Nem ért engem a világ) Társadalomkritikája az emberiség jövőjének kérdésével kapcsolódik össze. Ez jelenik meg Madáchnál is. „Mivé lesz a föld?… megfagy-e, elég-e?/ És ugy hiszem, hogy meg fog fagyni végre,/ Megfagyasztják a jéghideg szívek,/ Amelyek benne s bele fekszenek.”
Az előadó számos példán keresztül érzékeltette azt a szemléletváltást, mellyel a költő kapcsolódott az európai romantikához.
A Felhők ciklus – melyből az idézetek zöme származik – a kortárs líra felől szemlélve felértékelődik. A Petőfi-képet mindig az újraolvasás alakítja – szögezte le tanulságként az előadó.
Az előadás után az egyik nyugalmazott tanárnő azt mondta, egész életében a magyar irodalmat oktatta. Szégyelli magát, hogy Petőfi költészetének ezt a megváltozott, gazdagabb szemléletét nem érzékelte, ahogy a korabeli kritika sem tudott vele mit kezdeni.
(Balassa Zoltán/Felvidék.ma)
