Megemlékezés a diktatúrák egyházhoz tartozó áldozatairól

A Rozsnyói Rákóczi Magyar Házban 2023. április 25-én „Szerzetesek és apácák a vádlottak padján” címmel a diktatúra egyházhoz tartozó áldozatairól tartottak megemlékezést.

A 73 évvel ezelőtti „R” és „K” titkosrendőrségi műveletekről, amely felszámolta az egykori Csehszlovákiában az apáca- és szerzetesrendeket, Lőrinčík Szilvia tartott előadást, ismertetve a szomorú történéseket. 1950-ben az „akció” forgatókönyve hasonló volt, mint a kitelepítéseknél. Az éjszaka leple alatt összegyűjtötték őket, s aki nem „vetkőzött” ki a rendből – azt kegyetlen körülmények között csehországi munkaszolgálatra kényszerítették. Az előadó rozsnyói kordokumentumokkal tette színesebbé és még értékesebbé a rendezvényt. Lőrinčík Szilvia rozsnyói születésű történész, levéltáros. A besztercebányai Bél Mátyás Egyetemem szerzett mesterfokozatot, mint muzeológus. Diplomamunkáját Andrássyak és a műgyűjtés címmel védte meg. Majd doktori fokozatot történészként a Pozsonyi Comenius Egyetemen, illetve a Szlovák Tudományos Akadémia Történeti Intézetében szerzett. Tudományos fokozatot az Andrássy család 18–19. századi ipari vállalkozása c. disszertációs munkájával nyerte el. 2019-től a Rozsnyói Püspöki Hivatal levéltárának és könyvtárának kezelőjeként dolgozik. Az utolsó évek szakmai munkássága városunk gazdag történetére, egyháztörténetére összpontosul. Számtalan szakmai és ismeretterjesztő tanulmány, előadás, kiállítások szerzője.

A rozsnyói Rákóczi Magyar Ház ezzel az előadással is folytatja azt a 2017-ben indított történelmi előadássorozatot, amely a 2. világháború utáni időszak jogfosztásaival foglalkozik – mondta, Palcsó Zsóka, a Rákóczi Magyar Ház elnöke.

Az előadás bevezetőjében elhangzott, hogy a történésekről, amelyek „barbár éjszaka“, valamint K és R akcióként íródtak be a történelembe, nagyon kevés anyag maradt fenn a levéltárban. Az egyházi rendek felszámolására történelmünkben három alkalommal került sor. Az első – a Jézus Társasága – jezsuita rend 1773-as ideiglenes felszámolása, a következő II. József császár rendeletéből adódóan 1782-ben valósult meg. Erről is azt mondhatjuk, hogy ideiglenes jellegű volt, mert pár évtized elteltével a rendek visszaállításáról lehet beszélni. Sorban az utolsó, 1950-es volt a legbrutálisabb. Szerzetesrendek a 17. századtól 1960-ig tevékenykedtek Rozsnyón, azaz 367 éven át formálták a várost. Legelsőként a Jézus Társasága – jezsuita rend telepedett le a városban 1656-ban.

„Anélkül, hogy közelebbről értékelnénk vagy megítélnénk a protestáns városunkban legnagyobb az ellenreformációval megbízott és legellentmondásosabb rendet, tudnunk kell, hogy óriási kulturális, építészeti emlékeket, valamint jelentős nevelési örökséget hagytak ránk. A felsorolt emlékek mintha elmosódtak volna azoknak az adatoknak a túlsúlyában, amelyek a rozsnyóiak és a jezsuita páterek több évtizedes együttélési nehézségeiről tanúskodnak… Elsősorban a volt rendház, amely kisebb és egyszerűbb formában a mai Püspöki rezidencia helyén működött… A jezsuiták kezdeményezéséből (mint több más helyen szerte a világban) épült fel a Kálvária, vagy a legkorábbi időkben a Fájdalmas, ill. Keresztút 7 kiskápolnája, a Hétfajdalmú Szűz Máriának szentelt templom, a Jézus szimbolikus sírja, a Golgota” – mondta a történész.

A jezsuita rend első megszüntetésére 1773-ban került sor. A városba már többé nem jöttek vissza. A volt páterek egyes plébániákra, vagy iskolai intézményekbe kerültek. 1778-ban, Révay Antal püspök hivatali ideje alatt a jászóvári premontreiek vették át a tanítást azokban az iskolákban, ahol jezsuita szerzetesek dolgoztak, akik egy többszintes épületet építettek tantermekkel. Miután II. József 1790-ben felszámolta a premontrei rendet, többnyire csak laikus tanári kar tanított az iskolában. A rendet csak 1802-ben állították helyre II. Ferenc határozatával. A vallási élet fontos – 217 éves történelmét a városban időrendben a második – Legszentebb Megváltó Ferencesek Kisebb Testvérek Rendjének szerzetesei – egyszerűen kifejezve a ferences szerzetesek töltötték be. 1733-ban érkeztek Rozsnyóra, akkor, amikor a jezsuita atyák már több mint 70 éve tevékenykedtek a városban…

Az első világháború és az azt követő események az egyházi intézmények életében a legszomorúbbak közé tartoznak. Ilyen esemény volt a harangok és orgonasípok katonai célú rekvirálása is, amelyeket 1917-ben leszereltek és elvittek a város összes templomtornyából. A háború befejezésével és a monarchia összeomlásával a város lakossága is új helyzettel szembesült. Rozsnyó, valamint több tucat más, a határ közelében fekvő város az új állami berendezkedéstől való félelemben élt, annak ellenére, hogy a város és a régió változásai viszonylag lassan valósultak meg.

A ferencrendi krónika 1919-es lapjain ezt olvassuk: A rozsnyói kolostor is nagyon érzi a megszálló csehek durvaságát – négy szobát lefoglaltak az emeleten, nálunk vagy 25-en vannak elhelyezve! Január 25-én foglalták el a házat. A lárma, ajtócsapkodás, piszok, bűz… elképzelhetetlen, mivé lett a mi tiszta, csendes, kis kolostorunk!

A püspökség élén abban az időben Sipeky Balás Lajos állt, akit a Magyar Tanácsköztársasággal és a kommunistákkal való együttműködéssel gyanúsítottak és vádoltak meg, amiért 1919 nyarától többször is lakáskutatást végeztek nála. Majd megverték, aminek következtében olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy 1920. szeptember 18-án, 66 éves korában, püspöki szolgálatának tizenötödik évében elhunyt. Hasonló sors érte Bubnics Mihály püspököt is. 1945. január 9-én partizánok támadták meg a rozsnyói püspöki rezidenciáját. Szintén megkínozták, sérüléseiből nem tudott felépülni, meghalt azon év februárjában.

A városban, természetesen női szerzetesrendek és rendházak is működtek, sorrendben az elsők a Páli Szent Vincéről nevezett Szatmári Irgalmas Nővérek voltak, akiket Kollarcsik István püspök rendelt Rozsnyóra 1866-ban. Tartományi székházuk a Bányászok terén állott, az udvarban emeleti körfolyosóval. Ez az épület otthont adott a noviciátusnak, a professzori, tanári karnak, leányinternátusnak és az iskoláknak. A következő női szerzetesrend az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek Kongregációja, amely a Rozsnyói Kósa–Schopper Kórház működéséhez fűződik.

Az 1950 áprilisában és augusztusában bekövetkezett események előzményeként, már 1949 januárjában elrendelték néhány nagyobb kolostor ellenőrzését és leltározását. A Rozsnyói Püspöki Hivatalba ilyen követelmény 1950 januárjában érkezett. 1949 nyarán a kommunisták a megosztó Katolikus Akcióval próbálták megbontani a katolikus egyház egységét. Idővel azonban bebizonyosodott, hogy ez a terv nem éri el célját, ezért úgy döntöttek, hogy a haladás érdekében megtörik és megszüntetik a szerzetesrendek befolyását a vallási és társadalmi életre.

Így 1949. augusztus 9-én a Povereníctvo školstva, vied a umení tudományos és művészeti oktatási bizottság az összes vallási ház képviselőit Pozsonyba rendelte, ahol a rendek tervezett átszervezését terjesztették elő, melynek keretében minden kisebb rendet meg kellett szüntetni és 1949 szeptemberétől új jelöltek felvételét betiltották. A szerzetesrendek felszámolásának terve 1950 elején született meg. Ezen akcióért elsősorban a Csehszlovák Kormány Egyházi Hivatalának akkori vezetője, dr. Gustáv Husák volt felelős. A szerzetesek deportálásának a K1 akció keretében szigorúan titokban kellett volna 1950. április 13. és 14. között megtörténnie, és az akcióban résztvevők is csak néhány órával korábban értesültek a beavatkozások idejéről és helyszínéről. 1950. április 13-án, csütörtökön 23 óra körül a rendőrség lezárta a kolostorokhoz vezető utakat. Körülbelül 50 kolostor ajtaja előtt álltak meg a buszok és a teherautók a rendőrség és más biztonsági erők tagjaival. 2–3 óra körül a kora reggeli órákban 70 buszt megtöltöttek mintegy 850 szerzetessel, akiket öt internálótáborba vittek: Sasvár – Morvaőrbe, Garamszentbenedekre, Podolinba, Jászóra és Bazinba. Az egész eseményt a biztonsági erők mintegy 3000 fegyveres tagja biztosította és felügyelte. A kiürült kolostorokban csak civil tisztviselők, valamint a nemzetbiztonsági erők és a milícia számos tagja maradt, hogy megvédjék az ingó berendezést, de főképpen azért, hogy szükség esetén csillapítsák a lakosok lázadásait. Az akció során néhány helyen több incidens is történt, amelyeket a lakosság történtek miatti felháborodása okozott, például Savnikban és Belábanyán, ahol az internálást el kellett halasztani. Az 1950-es év elején a férfikolostorokban és a rendházakban tartózkodó személyek számát 1438-ra becsülték, összesen 1043 személy került táborokba. A K1 akció az egyetlen rozsnyói férfi rendházat csak minimálisan érintette. A városban ebben az időben már csak néhány ferences szerzetes tartózkodott.

„Elindultak a nővérek az ismeretlen világba, akárcsak a törött szárnyú madarak…” (Varga Terézia M. Ladiszla domonkos nővér). Az áprilisi események után várható volt, hogy a szerzetes nővéreket is érintheti egy hasonló beavatkozás. 18 héttel később, 1950. augusztus 29–31-e között 137 kolostorból és otthonból 16 gyűjtőkolostorba helyezték át az apácákat. A nővérek számáról több forrás eltérő adatokat közöl, ami a nővérek pontos számát illeti, Husák 1950 februárjában benyújtott jelentésében 24 szerzetesrendet, 167 kolostort és 4253 nővért említ, míg 1950 októberi jelentésben 3272 volt, vagyis háromszor több, mint a „K“ akciót illető férfiszerzetesek esetében. Több mint felük, mintegy 1400 fő az egészségügyben, az oktatásban pedig 348 nővér dolgozott. Mivel 1950-ben ápoló- és tanárhiány volt, a rezsim kénytelen volt a szolgálatban megtartani az ápolónőket, igaz, szigorúbb feltételek mellett. Ennek ellenére is 1950. június 30-án 330 ápolónő elbocsátására került sor. 1951-ben az egészségügyben 2000 szerzetes nővér és 741 civil ápolónő dolgozott. A szerzetes nővérek kiváló és magasan kvalifikált munkaerőknek számítottak.

A rozsnyói 1950-es augusztusi eseményekről ismét a Szatmári Irgalmas Nővérek krónikájának autentikus soraiból meríthetünk. Rendházuk koncentrációs – gyűjtőkolostornak minősült, ahová a feloszlatott kolostorok nővéreit internálták. A Rozsnyóra internált nővérek tervezett száma 97 volt, de valójában 87 apáca érkezett ide, akik az eddigi világukat, maroknyi ingóságaikat egy kis batyuba zárták és ismeretlen helyre hozták. A koncentrációs kolostorokban az apácák kormánybiztosnők felügyelete alatt voltak, akik gyakran nagyon alacsony oktatási és intellektuális szinten voltak. Feladatuk a nővérek ideológiai iskoláztatásán (ill. arra irányuló próbálkozáson), vagy a levelezés cenzúrázásán alapult. Engedélyük nélkül a nővérek nem hagyhatták el a kolostort, továbbá a nővérek haladó munkáját biztosították. A szlovákiai gyárakban a nővérek nem tudtak elhelyezkedni, mivel a szerzetesek nagyobb kollektívába való befogadását ideológiai szempontból veszélyesnek tartották. Csehországban viszont 400-600 nővér részére biztosítottak munkát, elsősorban textilgyárakban. A rozsnyói internált nővéreket 1951. október 12-én 79 fős számban kitelepítették Csehországba és kolostorukat a rozsnyói ércbányák szükségleteire osztották ki. További 8 nővért a nyitraivánkai szeretetotthonba helyeztek át. Végül 1953-ban ez a sors érte azt a 11 nővért is, akik a helynök jolsvai háztartásának vezetésével, valamint a rozsnyói templomokat gondozásával voltak megbízva.

1960. július 21-én, késő este, rendőrök segítségével – tehát, azt lehet mondani, hogy az „R“ akció folytatásaként a rozsnyói nővéreket Znió-váraljára, két nővért pedig a csízi karitászházba szállítottak.

Az 1948-as egyházi és más javak államosítása a laikusok életében is nagy gondokat okozott. Az egyházi kórházakban civil személyek is dolgoztak, akik annak ellenére, hogy odaadóan, lelkiismeretesen orvosi, főorvosi, sőt igazgatói állásban voltak, de a szerzetes nővérekhez hasonlóan új rendszer szemszögéből nemkívánatos személyeknek minősültek.

Kiürültek a kolostorok és a rendházak… hová lett a berendezésük – milyen sors érte a több tízezernyi kötetű könyvtárakat, kéziratokat, festményeket, bútorokat? Az említett akciókkal párhuzamosan létesített Szlovák Vallási Alap a jelentősebb kolostorokba a műtárgyak összpontosítására szolgáló helyeket jelölt ki. A városunkhoz legközelebbi jászói kolostorból ezeket a hivatalos szlovák műemlékvédelmi intézet fokozatosan állami múzeumi gyűjteményekbe olvasztotta be. Szerencsére, a szakértők ma már meg tudják állapítani a műtárgyak identitását, melyeket egyházi kiállításokon és hasonló kötetek által igyekeznek bemutatni.

Lőrinčík Szilvia az előadása zárásaként olyan kérdésekre kereste a választ, hogy vajon 1656 és 2023 között mennyi minden maradt ki a szerzetesrendek rozsnyói történetéből? Kik azok, akik titokban, saját életüket veszélyeztetve naponta bejártak az internálókolostorokba, akik biztatták és mindvégig kiálltak a szenvedők mellett? Valóban szabadabbak voltunk?

Fotók az előadás vetített anyagából.

(Máté Gyöngyi)