Szeptember 26-án és 27-én került sor a kassai MaJel Rovás Központban a VII. Radványi Géza Emléknapokra a Kassai Polgári Klub (KPK) rendezésében. A rendezvény hagyományosan Radványi emléktáblájánál kezdődött.
Szaszák György újságíró mondott beszédet. Áttekintette a világhírű rendező életpályáját, felelevenítve a legendákat, melyeket ő is táplált. Idézte Bacsó Péter rendezőt, aki szerint Radványi hallatlanul szuggesztív ember volt, s ha a testvére nem lett volna íróvá, akkor ő lett volna azzá.
A koszorúzás után átmentünk a MaJel Rovás Központba. Palenčárné Csáji Ildikó, a KPK elnöke üdvözlő szavai után Muszatics Péter filmtörténész Kicsoda ön Radványi Géza? c. alkotását tekintettük meg. A Kicsoda ön…? egy sorozat, melynek már vagy negyven darabja készült el a Filmarchívum jóvoltából. Magyar és magyar származású alkotók életútját követi nyomon, összetett filmes örökséget hozva létre.
Radványiról elmondta, Kassa határozta meg a gondolkodását, ahogy világhírű író testvérének látásmódját is. A két testvér életműve között sok hasonlóságot találhatunk.
Gyorsan vált sikeressé. Először forgatókönyveket írt, majd rendező lett. Merész alkotó volt, aki egy hollywoodi filmgyárat épített föl Budapesten, majd egy óceánjárót az Európa nem válaszol (1941) c. filmhez. A Beszélő köntössel filmtörténetet írt, mert ez volt az első magyar színes film, bár csak néhány jelenete volt színes. A nemzetközi szakma is felfigyelt rá.
A háború után felkérték, tanítson filmkészítést. Azt vallotta, filmet nem lehet tanítani, azt csinálni kell. Ő és Balázs Béla tette le ennek az alapjait a világháború után.
A Valahol Európában lett a leghíresebb filmje. A legtöbb felvétel a szabadban készült, csak a várbeli jelenetek a stúdióban. Az UNESCO védnökséget vállalt a film fölött, otthon mégis betiltották.
Következő híres filmje a Talpalatnyi föld (1948) volt.
Ezt követően külföldön dolgozott. 1950 és 1966 között 17 filmet forgatott; olyan hírességekkel, mint Michel Simon (1895-1975), akivel – egy kritikus szerint –, a legfranciább filmet készítette el (Monsieur Bard különös óhaja, 1954). Az óriáskerékben (1961) egy bécsi család története elevenedik meg a Monarchia összeomlásától a második világháború utáni évekig. A nagyszabású Tamás bátya kunyhója (1965) utalt a Kennedy-gyilkosságra is (1963).
1978-ban költözött vissza Magyarországra. Elkészítette még utolsó filmjét, a Circus Maximust (1980), majd 1986-ban Budapesten elhunyt. Sírfeliratán a neve és a két időpont alatt annyi áll: „Kassa – Valahol Európában – Kassa”.
A külföldön készült filmjeit nem nagyon tartottuk számon, ezen változtatni kell. Ezért mutatták be most Kassán a Das Mädchen in Uniformen (Lányok egyenruhában, 1958) címűt, mely életművének legfontosabb darabja – mondta Muszatics Péter.
A film alapjául szolgáló regényt Christa Winsloe (1888–1944) német író és szobrász írta, aki báró Hatvani Lajos felesége volt. Az életrajzi elemeket felhasználó novella címe: Das Mädchen Manuela (A kislány Manuela, 1933). Egy szigorú potsdami bentlakásos leányiskolába nyerünk betekintést. A cselekmény 1910-ben játszódik. Ebben a városban nevelkedett Winsloe is. A két főszereplő világsztár. Lilli Palmer (1914–1986) egy tanárnőt alakít, a diáklányt, Manuelát pedig Romy Schneider (1938-1982). Érdekes, hogy az előbbi is Poroszországban született. A poroszos szigor, fegyelem és ridegség, mely egy nőben csak olyan embert lát, akinek katonákat kell szülnie, összeütközésbe kerül a szeretetre vágyó bakfissal, ami majdnem tragédiához vezet.
Ein-zwei-ein-zwei… (egy-kettő-egy-kettő…) masíroznak a lányok a film elején. Ezen még mosolyoghatunk is, vidám induló harsan fel, de fokozatosan a néző arcára fagy a mosoly…
Másnap, szeptember 27-én, Buglya Sándor Balázs Béla-díjas filmrendezővel, operatőrrel beszélgetett Szekfü András filmtörténész, médiaszociológus a 100 magyar dokumentumfilm 1936–2013 (MMA Kiadó, Bp. 2022) c. munkáról, melyet ő állított össze.
Ez egy különleges kötet, amit a kezemben tartok – kezdte Szekfü. – A Magyar Művészeti Akadémia Film- és Fotóművészeti tagozata összeállított egy száz dokumentumfilmből álló sorozatot és azt az Uránia Nemzeti Filmszínházban, illetve a Kultcafé mozitermében vetítették 2016–17 között.
Eddig soha, senki nem tekintette át a magyar dokumentumfilm történetét. Nincs egy olyan könyv, amelynek ez lenne a témája. De a dokumentumfilmek jelentős része is jobb esetben a filmarchívumban porosodik, rosszabb esetben az alkotóknál található, a legrosszabb esetben az alkotó is elveszítette.
Ezek a filmek nem jutnak el a nézőkhöz többé-kevésbé természetes módon, mint a játékfilmek.
Sándor, neked mennyire volt áttekintésed ezekről a filmekről, mielőtt ezt a sorozatot elindítottátok? – tette fel a kérdést Buglya Sándornak Szekfü.
BS: Nem volt. 55 éve készítek dokumentumfilmeket, nagyon sokat, a kollégákét is láttam. Utóbbi időben filmfesztiválok sincsenek, így nem ismerhetjük a teljes keresztmetszetet. A filmklubokban beszélgettünk a vetítés előtt és után. Egészen más az olyan vetítés, ahol beszélgetnek a filmekről, a körülményekről, a politikáról és a korról, vagy bármiről, vagy csak levetítik. Nem láttam az összes filmet, de azért a kilencven százalékát azért igen. Ez a könyv hiánypótlónak tekinthető. Remélhetőleg a filmklubok fogják ezt használni.
SZA: Ebből tudják a tudásukat felfrissíteni, kiegészíteni. Ezek a filmek mennyire élőek a számodra és remélhetőleg a közönség számára? Van köztük, ami már nézhetetlenné avult?
BS: Az az érdekes, hogy félévszázados tapasztalatom szerint a dokumentumfilmek egyre érdekesebbek lesznek. Sőt, nagyon sok játékfilm, amely – mondjuk – a két világháború között készült, bár megöregszik, de a dokumentumértéke nagy. Például az Erzsébet-híd a felrobbantása előtti állapotában szerepel az egyik filmben, vagy a korabeli épületek és öltözetek láthatók. Ezt akartam hangsúlyozni a bevezetőmmel. Később, ha ezeket vetítik, a nézők szembesülnek vele, hányan haltak meg már azok közül, akik egykor szerepeltek. A mi korosztályunk sokat mulasztott. A mi öregjeinket nem beszéltettük és most már ez lehetetlen. De ha akár egy gyönge dokumentumfilm lenne róluk, értékes lenne.
SZA: Amikor valamit a kamera fölvesz, és az úgy van ott, hogy nem szól bele senki, nem rendezik meg, nem módosítják, hanem minden úgy történik, mintha a kamera ott sem lenne, ez az ideális eset. Ilyen azért nagyon ritkán adódik. Ebből az anyagból többfajta kész terméket lehet készíteni. Az egyik a filmdokumentáció. Példának okáért nézzük Sisi és Andrássy Gyula kapcsolatát. Bármiféle felvételt felhasználunk hozzá, ami rendelkezésre áll, de korabeli képet nem, hiszen a filmet 1895-ben találták fel. Filmdokumentációt mégiscsak lehet csinálni, mert vannak tárgyi emlékek, szakértőket lehet megszólaltatni, el lehet menni különböző helyszínekre.
Vagy nézzük az első világháborút. Erről már vannak felvételeink. Ezek között vannak megrendezettek, propagandafelvételek, meg egyebek, amelyek szintén érdekesek, de vannak tényleges dokumentumfelvételek. Dokumentációt lehet csinálni belőlük, de a filmdokumentumoknak van egy másik fajta hasznosításuk, amikor emberek, vagy embercsoportok életéről, ezeknek az életeknek a drámájáról szól a film. Dokumentumfelvételeket látunk, de attól kapják az igazi súlyukat, jelentőségüket, hogy – mondjuk – egy falunak a drámája rajzolódik ki benne, melynek van egy lefelé szálló ága és van egy ezzel szembemenő.
Tehát nem minden dokumentum, amit filmdokumentumokból megszerkesztenek. Mert amin nem emberek, embercsoportok drámáját örökíti meg, az csak egy filmdokumentáció.
Mit vársz ettől a könyvtől? Lesz-e tőle okosabb, érzékenyebb valaki?
BS: Szegény Guttenberget sajnálom, hogy az emberek kezéből a könyv kiesik. Ennek a könyvnek a célközönsége a közösségi vetítés, azért van létjogosultsága. Ha olyan ember veszi a kezébe, aki szeretne magyar dokumentumfilmeket bemutatni, útmutatást kap, hogyan lehet egy filmről beszélni, mit lehet esetleg kiválasztani a száz közül. Magyarországon könyvtármozi-mozgalom indult néhány éve. Egy cím alapján nem tudnak választani. Még háromsoros bevezető után sem. Sok vetítésen vettem részt és még egy közepes film után is hosszan beszélgettünk. Az emberek nem akartak hazamenni. Szerintem az a jó film, mely úgy szólítja meg a nézőt, hogy fölismerik benne a saját családjukat, saját gondjaikat, saját elképzelésüket, ami nagyon jól működik.
A dokumentumfilm nem annyira ízlés kérdése, mint a játékfilm. Át tudom-e élni azt a történetet, amit elém vetítenek. A jó dokumentumfilm az, amely nem filmnek mutatja magát, hanem olyan, mintha ott lennénk. A jó dokumentarista letapogatja a valóságot, nem barkácsolja össze. A kreatív dokumentumfilmtől idegbajos leszek.
Van hogy manipulálok. Helyzetet teremtek. Azért provokálok, hogy megmutassam, például egy falu hogyan él. Ezt nagy empátiával kell megközelítenem. Elvben tehát nem én vagyok a rendező, hanem a helyzet. Amikor összeáll a film, akkor jön a második manipuláció. Ablakot vágok a világra, de azon kívül vannak hangok, melyek tovább viszik a történetet.
SZA: Az egyes filmekről szóló tanulmányokat meg beszélgetéseket kiegészítettétek. Te írtál egy bevezető tanulmányt s a végén található még három másik. Miért volt erre szükség?
BS: Legyen áttekintésük az embereknek, hogy mi mihez mértük ezeket a filmeket. Hosszú fejtörést okozott, hogyan lehet száz dokumentumfilmet rendezni. Végül a könyvet 13 tematikus csoportba osztottuk. A fejezetek alapján is lehet válogatni.
SZA: Mi volt a fő üzeneted a bevezetővel?
BS: Az operatőrnek, aki nagyon sokszor a rendező is, kis stábbal kell dolgoznia, mert a nagy stáb mindent felforgat. Egyfajta alázattal készülő filmekről van szó. Az alany iránt, a téma és a filmezési módszer iránt is. Ezt akartam hangsúlyozni a bevezetőmmel. A kamera nem fegyver, ahogy sokszor a tévések használják.
A dokumentumfilm mostohagyereke a filmművészetnek. Nem nagyon forgalmazzák, moziban már rég nem vetítenek ilyen filmeket. Nem is készülnek olyan formában, hogy moziba kerüljenek. Ha televízióba kerül, akkor éjfél után vetítik. Ha le is mennek, nincs hozzájuk felvezető és levezető műsor, nincs beszélgetés a témáról. Tehát nagyon mostoha helyzetben vannak.
SZA: Ezzel szemben, minden évben 50, vagy 100 dokumentumfilmet készítenek.
BS: Sokkal szomorúbb helyzetben van, mint más műfajok. A támogatás szempontjából is. Aki arra adta a fejét, nem fogja feladni. Mindenkinek van kamerája, a drónokat fölengedjük és van légi felvétel, nem mintha szükség lenne rá. Olyan kameramozgató eszközök léteznek, amelyekkel csodákat lehet művelni. Ez használ technikailag a filmnek, de a dokumentumfilm nem abból áll. Tájékozódási lehetőséget ad az olvasónak. Igaz, a végére tettem a tanulmányokat. Ezek nélkül ez csak egy katalógus lenne. Egyébként nincs erről más irodalom.
Tegyük hozzá, a kötet nagyjából kétszáz alkotásból válogatott.
Végezetül megnéztük a Buglya Sándor által készített Zsákfalu – avagy amíg a temető eléri a postát (2006) c. dokumentumfilmjét, melyről a beszélgetés folyamán alkotója sok érdekes műhelytitkot árult el.
„A zsákfalu Perőcsény, a Börzsönyben búvik meg. (…) A történet végtelenül egyszerű. Egy kis házban egyedül éldegél az idős férfi. Ereje fogytán, ezért szeretné eladni maradék két tehenét. De nem megy. Nem kell senkinek. Ennyi. Erről szól a film. Azaz, dehogy ennyiről. Sokkal többről. A faluról. Sőt még többről. Van még egy főszereplője. De ő láthatatlan.” (Hardi Péter) A rendező operatőr.
A film eredetileg 90 perces volt. Hogy a tévében vetíthessék, 52 percre kellett volna zsugorítani, de csak 72 percre sikerült, mert különben fontos jelenetek maradtak volna ki. Ezért Buglya további csonkítást nem vállalt.
(Balassa Zoltán)
