1938. november 5-én a kormányzói hadparancs értelmében megindult a Magyar Királyi Honvédség, hogy a csonkahonhoz csatolja az első bécsi döntés révén visszakapott Felvidék déli és Kárpátalja délnyugati részét. Nyolcvanöt esztendővel ezelőtt „megindult a határ” és a magyar nemzet joggal érezhette: az Isteni Gondviselés nem feledkezett meg róla.
A varsói magyar nagykövet, terebesi Hory András ezen időszakról az alábbiakat őrizte meg emlékezetében:
„A müncheni konferencia Magyarországgal is mostohán bánt, de a magyar kormány alávetette magát az értekezlet határozatainak, és hajlandónak mutatkozott Csehszlovákiával szemben fennálló vitás kérdéseknek tárgyalások útján való rendezésére. A két kormányküldöttség Komáromban ült össze, de a tárgyalások nem vezettek eredményre.
Minthogy a müncheni konferencia úgy határozott, hogy ha közvetlen tárgyalások útján a magyar kisebbségek kérdése három hónapon belül nem nyerne kielégítő megoldást, a négy nagyhatalom fogja a problémát egy újabb értekezleten megvitatni, a magyar kormány elhatározta, hogy lépéseket tesz a konferencia összehívására.
Ez azonban, úgy látszik, nem felelt meg Hitler – az érdekelt országok jövendő sorsára vonatkozólag kidolgozott – programjának, mert amint a magyar kormány tervéről értesült, váratlanul német–olasz döntőbíróságot hívott össze november 2-ára Bécsbe, mely a Dunától északra fekvő színmagyar lakosságú területsávot, a Trianon előtti Felvidék egy kis részét Magyarországnak juttatta vissza.
Ez a megoldás sérelmes volt Csehszlovákiára nézve, és nem elégítette ki a magyar törekvéseket sem, amelyek a Szudéta-kérdés analógiájára egy gyökeres rendezésre irányultak. Ez nem is látszott teljesen elérhetetlennek, hiszen a szlovákok egy részének korábbi megnyilatkozásain kívül, alig két hónappal a müncheni konferencia előtt, Tiso bizalmas megbeszélések céljából Budapestre utazott. Kányánál [azaz kányai Kánya Kálmán külügyminiszternél] előadta, hogy a szlovákok hajlandók lennének – bizonyos feltételek mellett – Magyarországgal újra államjogi kapcsolatba lépni. E feltételek lényege a leendő legszélesebb körű autonómia biztosítása lett volna Szlovákia részére. Kánya – vagy mert nem volt meggyőződve, hogy Tiso valóban a mértékadó szlovák politikusok nevében jár-e el, vagy azért, mert nem bízott a diszkréciójában – csak nagy általánosságban tett nyilatkozatra szorítkozott, és nem mutatott hajlandóságot érdemi tárgyalásokra. Tiso – amint ezt utóbb gróf [galántai] Esterházy János, a szlovákiai magyarság politikai vezére velem közölte – dolgavégezetlenül és elégedetlenül távozott Budapestről. (…)
A bécsi döntést – amely Kárpátalja kérdését is függőben hagyta – felemás és szerencsétlen megoldásnak tartottam. Ezért nem engedtem meg, hogy annak örömére a varsói magyar követséget fellobogózzák. Egy nálam járt lengyel újságíró-küldöttség előtt pedig kijelentettem, hogy a követségre csak akkor fogom a nemzeti színű zászlót felhúzatni, amikor azt Vereckénél a Kárpátok ormaira tűzhetjük ki.
Ezért a kijelentésemért, amely az újságírók révén a németek tudomására jutott, Berlinben igen rossz osztályzatot kaptam. Német vidéki lapok még hetekkel később is szükségesnek tartották közölni, hogy a varsói magyar követ szembehelyezkedett a német–olasz döntőbíróság határozatával.”
A honvédség felvidéki országgyarapításáról Bo Osten Undén svéd parlamenti képviselő és volt külügyminiszter a következőkben számolt be: „Ahhoz bizonyára nem fér kétség, hogy az ottani lakosság lelkesedéssel üdvözölte az egyesülést. Erről nem csupán az az ünnepségek alatt és ezek alkalmából tettek tanúbizonyságot.” Nagy-Britannia és Franciaország elfogadta a német–olasz döntőbíráskodást és „a müncheni egyezmény szellemében [Arthur Neville] Chamberlain [brit miniszterelnök] csupán megelégedését fejezte ki azért, hogy a problémát békésen oldották meg, és a brit kormány részéről nem volt szükség cselekvésre.”
Makláry László főhadnagy a budapesti 1. gépvontatású tüzérosztály kötelékében vett részt az országgyarapítás első mozzanatában:
„(…) [a] felszerelt és hadiállományra mozgósított üteggel Somoskőújfalun, majd Gyöngyös térségében vártuk a felvidéki bevonulást. Teltek a napok, harc-, illetve menetkészültségben nem illett elkószálni, de a civil BMW-vel el-eljártunk a szomszédba udvarolni. (…)
Végre riadó, irány Bánréve, ott léptük át a trianoni határt. Csak lassan haladt a menetoszlopunk, mert a csehek elhúzták a területek, helységek átadását és mert elől ment a gyalogság, mi pedig harmonikázva lépésben utánuk. Minden községben ünnepélyesen fogadtak bennünket, a cigányok a mindszenti sírok virágait hajigálták ránk. Gice község bejáratánál előre mentem az ünnepélyes fogadtatásra és az ősz tiszteletes úrnak bemutatkoztam., Makláry László tüzér főhadnagy vagyok. Az öreg könnyes szemekkel szótlanul kézen fogott, felvezetett a templom melletti sírkertbe és megállt egy síremlék előtt. »Itt nyugszik tisztelendő tudós Makláry István Gice ref. lelkésze és szeretett felesége nemes Mándy Zsuzsanna, született 1771, meghalt 1841. Áldás poraira.« Megöleltem előbb a dédapám síremlékét, aztán könnyes szemmel az öreg lelkipásztort és megköszöntem, hogy ilyen élményhez juttatott. Ő büszke örömmel mondotta, hogy nem gondolta volna, hogy az ő elődjének a dédunokája fogja visszaadni Gicét az anyaországnak.”
1938. november 13-án a magyar törvényhozás az 1938. évi XXXIV. törvénycikk beiktatásával szentesítette a Felvidék déli részének visszatértét, amelynek preambuluma szerint: „A magyar törvényhozás mélységes áhítattal ad hálát az isteni Gondviselésnek, hogy az elszakított Felvidék egy része húsz évi távollét, szenvedés és az idegen uralommal szemben kifejtett hősies ellenállás után visszatér a Magyar Szent Korona testébe. A magyar haza bensőséges örömmel üdvözli és a szerető anya meleg gondoskodásával öleli keblére sokat szenvedett visszatérő véreit.”
Az országgyarapítás emlékét megörökítendő, 1939. április 21-én újabb rendelkezés született: „Ünnepélyes és hivatalos alkalmakkor a zenekarok a himnusz után közvetlen – szünet beiktatása nélkül – a Rákóczi induló első részét, mint a himnusz tartozékát, egészen a trióig ismétlések nélkül játsszák.”
A felvidéki bevonulás, valamint Kárpátalja 1939. március 15–18. és március 23–26. közötti fegyveres visszavétele emlékérem formájában is megjelent 1939 végén, amelynek viselésére azok voltak jogosultak, akik részt vettek ezen hadműveletekben. Az emlékérmek kiosztására a kormányzó neve napján, december 6-án került sor:
„A Felvidéki Emlékérem bronzból készült 35 mm. átmérőjű érem. Első oldalát II. Rákóczi Ferenc fejedelem balra néző domborművű képmása és a »Pro patria et libertate Rákóczi.« szöveg díszíti. Az érem másik oldalán hat vízszintes sorban az »A magyar Felvidék felszabadulásának emlékére« szöveg és az alapítás évszáma: »1938« van. (…) Az érmet háromszög alakban összehajtott – fele-fele szélességben balról piros, jobbról kék – szalagon a bal mellen kell viselni (…)”
(Babucs Zoltán hadtörténész)
