Ferenc pápa Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdítása 2013. november 24-én jelent meg. Szegeden tudományos konferencián emlékeztek meg az évfordulóról. Itt hangzott el Gájer László előadása A magyar egyház előtt álló út az Evangelii gaudium tükrében címmel, amelyet a Magyar Kurír teljes terjedelmében közölt. A főbb csomópontok: az emlékezet gyógyulása, a párbeszéd, az együttélés lehetősége, a tér birtoklásának elengedése és az ima. Az első három közvetlenül érinti a Charta XXI Megbékélési Mozgalom elméleti alapjait.
Gájer mondanivalója épp úgy szól a katolikusoknak, mint a többi kereszténynek, sőt minden jóakaratú embernek, hiszen minden sebzettséget gyógyítani kell.
Trianon óta mindannyian sebzettek vagyunk, még ha vannak, akik megfeledkeztek is erről. A szőnyeg alá söprés nem gyógyulás, ahogy a fájdalomcsillapítás sem az. Gájer az Evangelii gaudium 100. pontjából indul ki:
„Akik ősi megosztottságok sebeit hordozzák, azok nehezen fogadják el, hogy a megbocsátásra és a kiengesztelődésre buzdítjuk őket, mert úgy gondolják, hogy figyelmen kívül hagyjuk fájdalmukat, esetleg arra törekszünk, hogy eltöröljük az emlékezetüket és eszményeiket. De ha látják a hitelesen testvéries és kiengesztelődött közösség tanúságtételét, az mindig vonzó világosságot jelent.”
A pápa tehát tudatában van annak, hogy a megbocsátás és kiengesztelődés nem egyszerű folyamat. A Charta XXI hívei már egy évtizede elindultak ezen az úton, de nem büszkélkedhetnek azzal, hogy hiteles, kiengesztelődött közösségeket tudtak volna létrehozni, bár ígéretes kezdeményezések már vannak.
Magyarként súlyos emlékeket hordozunk, de még Trianon centenáriumára se született meg egy közös értékelés, és nem vázoltuk fel a gyógyulás útját.
Gájer nem lépi túl a maga illetékességét, nem tisztázza a közös múlt ellentétes megítélésének okait, nem szolgáltat igazságot, és nem ad politikai programot sem. Rámutat viszont azokra a kulcspontokra, amelyek alapján a történelem, mint szaktudomány és a nemzetpolitika – s hozzá teszem, az oktatás – elvégezheti a munka rájuk eső részét. A száz éve meghúzott határvonalak mindkét oldalán sebzettek élnek, de fel sem merül bennünk, hogy sebeinket nemcsak a másik okozta, magunknak is van szerepünk benne, azt meg végképp félresöpörjük, hogy mi is megsebeztük a másikat. Elmaradt az önvizsgálat és a szembenézés. Mentségünk van rá, hiszen négy évtizedig tiltott témáról van szó. Ám azóta, hogy szabad a szó, többet tehettünk volna.
Ez az évszázadnyi sehová sem vezető őrlődés a szerzőt Kertész Imre sorstalanságára emlékeztette, aki arra biztat, hogy folytassuk a folytathatatlan életünket, hiszen valahol ott leskelődik ránk a boldogság.
A megbékélés érdekében – nem számítva a kormányközi kapcsolatokat – eddig a legtöbbet az Egyház tette. Tizenhét éve a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia imaévet hirdetett a nemzet lelki megújulásáért. Érdemes ennyi idő után elolvasni a körlevelet, és vizsgálni, hogy az ott felvetett problémák közül megszabadultunk-e már valamelyiktől. A gond listában a Trianon szó nem szerepel, de a probléma igen. „Minden ember élete és az egyes nemzetek élete is igazi érték. … Történelmi tapasztalataik, az élet nehézségeit megoldani képes sajátos zsenialitásuk, kultúrájuk egyéni és megismételhetetlen gazdagsága értéket jelent az egész emberiség számára, és kedves a teremtő Isten előtt.” Ezt lelkesen valljuk saját magunkról, de ez kellene legyen a többi nemzet iránti tiszteletünk alapja is.
Egy gyakorlati javaslat is van a körlevélben: szervezzünk közös zarándoklatokat hazánk és a szomszédos országok kegyhelyeihez.
Az imaév programjának kiemelt eseménye volt, hogy a kezdeményező Magyar Katolikus Püspöki Konferencia és a Szlovák Püspöki Konferencia képviselői ünnepélyes szentmise keretében kölcsönösen bocsánatot kértek, és megbocsátottak egymásnak a közös történelmünk során egymás ellen elkövetett bűnökért. Ez a gesztus azonban nem járta át a magyar társadalmat, s azóta sajnos sokakban feledésbe is ment, a fiatalok körében pedig szinte ismeretlen. Nem követte a kezdeményezést a többi szomszédunkkal való hasonló kölcsönös kiengesztelődés sem. Az imaév során lezajlott zarándoklatok, közös imádságok, szentmisék csak egyszeri események maradtak, nem lett belőlük az egész magyar katolikusságra kiterjedő szokás.
Érseki, püspöki szinten elismerésre méltó, szinte folyamatos a kapcsolat. A mai média-zajban ennek híreire csak kevesek figyelnek fel. Pedig évtizedekkel ezelőtt elképzelhetetlen volt, ami most Erzsébet nap táján történt, hogy Fábry Kornél püspök meghívást kapott Szlovákiába. Nem figyeltek fel az emberek arra sem, hogy augusztusban egy magyar delegáció szlovákokkal együtt megkoszorúzta a vezekényi csatatéren lévő emlékművet és az ott elesett négy Esterházy sírját. Orosch érsek úr nemcsak szentmisére hívta őket, amelyen szlovákul és magyarul is prédikált, hanem még váratlanul ebédet is adott a zarándokoknak.
A kibontakozáshoz az efféle gesztusok okvetlenül szükségesek, de meg kellene jelenjenek plébániai, sőt civil társadalmi szinten is.
Egy megbékélés témájú konferenciánkon Kolozsvárt elhangzott, hogy románok és magyarok között jó esetben egymás mellett élés van, együttélés nincs. A cél pedig épp az együttélés lenne, egy olyan Közép-Európa, amelyben mindenki a maga kultúráját művelné, a másikét tisztelné, és abból gazdagodna is.
Hiszen így éltünk évszázadokon át. Másképp nem történhetett volna meg például, hogy népdalkincsünk jelentős része közös a szlovákokéval, ők is vettek át tőlünk dallamokat, mi is tőlük, s ez így volt jó. A múlt kicsit talán patriarchális világát nem tudjuk visszahozni, de az együttélés új formáit ki lehet, és ki kell alakítani. Ehhez pedig párbeszéd kell. A párbeszéd az arra való képesség, hogy szembenézzünk a másikban meglévő különbözőséggel, hogy megpróbáljunk vele sokrétű viszonyt, kapcsolatok egész rendszerét létrehozni, felfogni a másik érdekeit és irányultságát. Gájer László itt Andrea Riccardi Együttélés című könyvét idézi, majd hozzá teszi: A párbeszéd, a találkozás, a közösség mindig kockázatot jelent. E nélkül a kockázat nélkül azonban marad a hideg magány, a merő szembenállás.
A párbeszéd kérdésében ismét a Evangelii gaudium a támpont: „A konfliktust nem lehet figyelmen kívül hagyni vagy eltitkolni. El kell fogadni.” (226. pont).
A párbeszéd tehát nem azonos a mosolydiplomáciával, a problémák elkenésével, a magát megalázó elvtelen hajbókolással. Nem. A konfliktust nem kell keresni, de a meglévőt partnerünkkel meg kell beszélni, tisztázandó, hogy mi az, ami félreértésen, tévedésen alapszik, és hol kell az egyik vagy a másik félnek engednie. Ahogy annak idején Esterházy Lujza beszélt a kölcsönös kompromisszumokról, mint az egyetlen lehetséges megoldásról.
A párbeszéd egyik nehézsége a nyelvtudás hiánya. Trianon előtt a vegyes lakosságú vidékeken a kétnyelvűség általános volt, ma nem az. Magyarország gyakorlatilag egynyelvű, és a szomszéd nyelvek iskolai és egyetemi szintű tanítása visszaszorult, ami, ha a kormányzat nem változtat, rövidesen még a diplomácia szolgálatban is gondot fog okozni. A határon túl élők sem törekednek a többség nyelvének megfelelő szintű elsajátítására, ami hátrányba hozza őket a munkaerőpiacon, s végső soron hozzájárul a kivándorláshoz. Nincs elég fordítással foglalkozó írónk sem, ami egyfajta kulturális vasfüggönyt eredményez.
Alig ismerjük szomszédaink irodalmát, képzőművészetét, zenéjét, márpedig amit/akit nem ismerünk, azt nem is szerethetjük.
A közeledés kulcs szavai viszont: megismerni és megszeretni. Így azután marad az öröklött tudatlanság, vagy ami még talán rosszabb, az öröklött előítéletek alapján a szomszédok elutasítása. A közép-európai nemzetek történelmét is alig ismerjük, a sajátunkét is többnyire rosszul, hacsak szüleinktől nem kaptunk hiteles ismereteket, vagy nem volt kivételes képeségű tanárunk a középiskolában.
Gájer László a magyar egyház útjáról, azaz feladatairól szólva elsőként épp a sebek gyógyítását említette. Ez azonban nem hárítható át egyedül a keresztényekre. Nemzedékek hiányos tudását kell pótolni, ehhez jó könyvekre, hiteles és magával ragadó filmekre van szükség, meg persze tankönyvekre. Ez utóbbi esetben azonban számolni kell a tanárok egymástól eltérő történelemfelfogásával is. Nagy szükség van olyan könyvekre, mint a tavaly Ausztriában kiadott Így lettünk magyarok, továbbá ennek még megírandó középiskolai szintű változatára is, amire építve lehetne például a Kárpát-medencei fiatalok számára televíziós vetélkedőket rendezni a XX. század hiteles történelméről. Az egyházaktól mindez nem várható, de tőlük kaphatja meg a továbblépéshez szükséges eszméket, mint megbocsátás, kiengesztelődés, ellenségszeretet, aki ezekre nyitott.
Egy ilyen program számos nehézséggel jár, s a mai Magyarország különösen is hátrányos helyzetben van. Egységesnek kellene lennünk, s ettől igencsak távol vagyunk, ahogy Gájer is céloz rá:
a megosztottság mindennapi tapasztalatunk, s már a családok és közösségek ünnepi alkalmait is mételyezi.
A belső megosztottság bénítja a szomszédainkkal való együttélési törekvéseket, feloldása pedig még nehezebb feladat, mint a szlovák-magyar vagy a román-magyar megbékélés. Nem új jelenség sajnos. Deák Ferenc a vallás ügyében elmondott parlamenti felszólásában ez hangzott el: „Sok kincsekkel áldotta meg a természet hazánkat; de az irigy sors megtagadta tőlünk legszebb áldását, a közértelmet és egyetértést.” A himnuszunk is pirulásra késztet: „Hányszor támadt tenfiad / Szép hazám kebledre, / S lettél magzatod miatt / Magzatod hamvvedre!”
A belső megosztottság megszűnése jelenleg reménytelenebb, mint a trianoni sebek gyógyulása. Így tehát tartsuk magunkat Bethlen Gábor bölcsességéhez:
„Nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet.”
Annál is inkább, mert a Kárpát-medencei kiengesztelődés minden itt élő nemzet érdeke, és a határon túl élő magyarok megmaradásának záloga.
Hálásak lehetünk Gájer Lászlónak, hogy ráirányította a figyelmet a megbékélési folyamat eddigi lépéseire és a folytatás fontosságára.
Surján László/Felvidék.ma
