Még hogy szürkék és fárasztóak a télközép napjai, órái? Szó sincs erről! Szentháromságos Istenünk végtelen gyengédséggel, kitartó és szédítő fantáziával teszi derűssé az egyhangú idő múlását. Őáltala nemcsak peregnek lefele a percek és órák a nemlét vaksötétjébe (Hölderlin), hanem beteljesednek, megtelnek a pillanatok Isten-jelenléttel.
Ez a csodálatos fordított transzformáció, földirányú transz-szubsztanciáció az a titokzatos átváltozás, aminek révén Isten Igéje és Szentlelke beleemeli, felrangosítja napjainkat, szívünket az Ő fenséges és érzékelhető jelenlétébe, immanens transzcendenciájába. Ő ad, kölcsönöz rangot, méltóságot, különös isteni ragyogást, szépséget minden földi másodpercnek, még ha azt háborús jajok és félelmek, betegségek, szélsőséges élethelyzetek örvényében éljük is meg. Ez az önmagát földi sorsunkba spirituálisan „beleföldiesítő” isteni jelenlét emeli meg ezt a vasárnapunkat is, a protestáns világban az epifánia utáni 3. Úr napját, ami a római katolikus világban az Isten Igéjének vasárnapja (Domenica della Parola di Dio).
Miről is szól tehát Isten-illatú, Isten-fényű vasárnapunk és következő hetünk?
Égi-földi dimenziók szent körtáncáról érettünk, életünkért. A Nemzetközi Allianz Imahét után, ami ezen a vasárnapon zárul le, jön az Ökumenikus Imahét testvéri találkozásokkal, felekezetek híveinek évenkénti összeölelkezésével, bizonyára sok örömmel, üzenettel, mennyei áldással. Úgy, ahogyan a Losung, a herrnhuti bibliaolvasó kalauz 294 éve Isten protestáns népének napjait kíséri Igével, imaajánlással. Kiváltképpen ezen a vasárnapon ezzel: „Akkor eljönnek napkeletről és napnyugatról, északról és délről, és asztalhoz telepednek az Isten országában” (Lukács 13,29).
Minden irányból megindulnak a testvérek ezen az imahéten is, hogy Isten terített asztalához telepedjenek. Az Ő nagy vendéglátásának asztalához. A türelem és a kegyelmi idő asztalához. Tudatosítva, hogy földi létezésünk értékét éppen ez adja meg: egy életen át az Ő vendégei lehetünk. Erre az élethossziglani ajándékra mi hogyan válaszolunk? Mit viszünk magunkkal a nagy asztalhoz?
Ne feledjük, annál az asztalnál sokan lesznek, akikre nem is gondoltunk, mert nagyobb Isten szeretete és kegyelme a mi kisszerű és személyválogató szívünknél.
Nagy meglepetéssel tapasztalni fogjuk azt is, hogy akikről hittük, azok pedig nem lesznek ott. Ezen a földi asztaltársaságnál, s majd a mennyein. Vigyük tehát a találkozásainkra a bizodalmas, alázatos reményt, s azt az örömet, ami Isten ó-, és újszövetségi népét jellemzi, kellene jellemezze.
Schalom Ben Chorin író ezt így fejezte ki a lopakodó, majd a nyíltan elszabaduló pokol napjaiban 1942-ben: „Öröm, hogy újra fakadnak a rügyek a mandulafán. Édes ujjmutatás ez arra a szeretetre, ami soha el nem fogy. Üzenet arról, hogy az élet nem ölhető meg, még ha annyi vér kiált is az égre. Ne felejtkezzetek meg erről a borzalom óráiban sem. A mandulaágak újra nyílnak, rügyet fakaszt az ág”. (ford. dr. Békefy L.)
Micsoda káprázatos mennyei szinkronizálás, földi szemeket kerekítő csodaüzenet erre az imahétre az is, amit a szerdai spirituális kincsestárban vehetünk szemügyre, a zsoltáros és az evangéliumi Igékkel: föld és ég elmúlnak, „de te megmaradsz…te ugyanaz maradsz, éveidnek soha sincs vége” (Zsoltárok 102,27-28). 1968. december 10-én Bázelben hunyt el az Ige teológusa, Barth Károly. Isten-szerelemben, Jézus-csodálatban és Szentlélek-vonzásban betelt napjainak minden földi hajnalán az igeolvasás mellett ébredés előtt Mozart muzsikáját hallgatta lemezekről. Azon a hajnalon is, amikor az általa külön könyvben is elemzett mozarti muzsika akkordjaira indult el nem földi utakon. Micsoda gyönyörű vég, ami örök kezdet is, s amit Isten készít az őt szeretőknek! Előző este, élete utolsó estéjén még ezt jegyezhette le: „Igen, a világ sötét. De nehogy bezáruljanak füleink, s elvesszen hallásunk! Soha meg ne essen ez velünk! Mert odafentről, a mennyekből Ő uralkodni fog, nemcsak Moszkvában, Washingtonban vagy Pekingben, hanem mindenben és mindenek felett!”. 1968 karácsonya előtt így prófétált máig 100%-osan érvényes helyzetképpel az élő Ige teológusa, szolgája. Így látnak azok a modern és mai látnokok is, akiknek szemét a Szentlélek nyitotta meg – örökre. Amiként Ady is megkapta ezt a látást: „…őt, a fényest, nagyszerűt,/Mindörökre látom” (Az Úr érkezése). Vagy ahogyan Sütő András, az erdélyi református író, aki Csillag a máglyán színművének a végén fogalmaz: „Az Új Jeruzsálem kövei között nyitott szemmel aludjatok, jó emberek. Mint a viaszbabák. Mint a játékbabák…”.
Nemsokára nagy művészettörténeti esemény tanúja lesz a magyar főváros. Február elejétől a holland református, imádkozó lelkészgyermek, Vincent van Gogh reprezentatív kiállítása lesz a Szépművészeti Múzeumban.
Halhatatlan sárgái, a dél-francia táj színei életörömöt sugárzó hátterében megjelennek majd imádkozó bányász- és parasztfigurái is. A hittel és festői érzékenységű kék szemével meglátott és meglátogatott egyszerű emberek. Akiknek valójában egyetlen, halálukig megmaradó szent örökségük az összetett kéz féltve őrzött kincse volt: az ima, az egyedüli reményem csak Te vagy bizonyossága.
Tavaly a reformáció havára készülve róla írtam cikkemet a Felvidék.ma olvasóinak (Reformáció hónapja elé: Vincent van Gogh, a festőecset evangélistája, a megélt irgalmasság művésze). A látások festőjét idéztem, most heti útravalóul újra idézem őt. Testvérének, Theónak így írt: „Tetszik, amit Victor Hugo mondott: a vallások elmúlnak, de Isten megmarad. És Gavarni is mondott egy szépet: a lényeg, hogy megragadjuk azt, ami nem múlik el az összes elmúló dolog között. Ami nem múlik el, az az istenhit, még akkor is, ha minden megváltozik körülöttünk”.
Legyen az imahét 2024 a nyitott szemek hete. Alkalom minden felekezet Krisztushoz vágyódó hívője számára mindenütt, ahol csak magyarul felzeng a zsoltár, a zsolozsma imája, a közös, szentháromságos Istenünket magasztaló ének, zene, hogy lelki hódolással láthatóan is kifejezzük: Hála és dicsőség mindenért a mindenség Istenének!
(Dr. Békefy Lajos)
