Vizes élőhelynek tekinthető többek között minden állandó vagy időszakos, sós vagy édesvízzel borított terület (pl. folyó, állóvíz, mocsár, láp), amely őshonos vagy veszélyeztetett fajoknak nyújt élőhelyet. Ugyancsak vizes élőhelynek számítanak azok is, amelyek legalább 20 ezer vízimadarat, vagy egy vízimadár (al)faj 1 százalékát tartják el rendszeresen. Vonatkozik ez nemcsak a természetesekre, hanem a mesterségesen kialakítottakra (pl. halastavak) is.
A vizes élőhelyek világszerte több mint százezer fajnak adnak otthont. Fontos szerepet játszanak a globális élelmiszer-termelésben is, ivóvízforrásként szolgálnak, és szerepük van az időjárási szélsőségek enyhítésében. A vizes élőhelyek világnapja idei témájául a vizes élőhelyek és az emberi egészség különböző aspektusainak kapcsolata szolgál.
„Működő vizes élőhelyek, egészséges folyók és természetes folyamatok nélkül elképzelhetetlen a klímaváltozás hatásait valóban enyhítő és az ahhoz való alkalmazkodást elősegítő intézkedéseket végrehajtani” – mondta Ján Gúgh, az SOS/BirdLife Slovakia munkatársa. Kiemelte, hogy a vizes élőhelyek védelme, megőrzése és helyreállítása az egyik fő prioritásuk.
Ezek revitalizálása és a vízvisszatartási intézkedések végrehajtása fontos eszköz, amellyel alkalmazkodni tudunk az éghajlatváltozás hatásaihoz és mérsékelni tudjuk azokat.
Vizes élőhelynek számít mások mellett például a dunai ártéri erdők tájvédelmi körzete, mely közép-európai viszonylatban is kivételes (a terület a nemzetközi jelentőségű vizenyős területek nyilvántartásában is jegyzett). A Duna Pozsony és Csallóközaranyos közötti szakasza mentén terül el mintegy 80 km hosszan, ahol aránylag kis területen egyaránt előfordulnak erdei, vízi, vizenyős talaji, réti és homokkedvelő növénytársulások.
De említhetjük a részben mesterségesen létrehozott Párizsi-mocsarakat is, a Garam menti dombháton fekvő nádtengert, amely sok ritka madárfajnak ad otthont, európai és világviszonylatban is jelentős mocsári élőhely. A Párizs-patakot a 19. században szabályozták, majd a múlt században ráépült egy mesterséges gát: a mocsár szélén töltést emeltek, és egy mellékcsatornát alakítottak ki, ami elvezeti a fölösleges vizet. Később egy újabb gátat emeltek, akkor már azért, hogy megtartsák a vizet, és a nyár folyamán se száradjon ki. Mindez jó példája az emberi beavatkozás következményeinek.
A múlt században számos vizes élőhely eltűnésének lehettünk tanúi az emberi beavatkozások következtében, melyek során igyekeztek a vizenyős területeket termőfölddé vagy más hasznosítható földterületté átalakítani.
Ugyanakkor bizonyos árvízvédelmi intézkedések folytán is tűntek el, csökkentek vizes területek. Ez egy nagyon kedvezőtlen tendencia, mivel ezek az élőhelyek bolygónk legproduktívabb ökoszisztémái közé tartoznak – részt vesznek a vegyi és szerves szennyeződések vízből történő eltávolításában, így pótolhatatlan vízforrásként funkcionálnak. Táplálékforrást is jelentenek, elősegítik a biológiai sokféleséget, védelmet nyújtanak az árvizek és a talajerózió ellen és megkötik a szén-dioxidot. Ugyanakkor üdülési és turisztikai jelentőséggel is bírnak.
Ezeket a tényeket az éghajlatváltozás hatásait tapasztalva kezdtük ténylegesen tudatosítani, melyek azt mutatják, hogy csak a változatos táj képes hatékonyan mérsékelni a klímaváltozás káros következményeit és az egyre gyakoribb időjárási ingadozásokat.
(NZS/Felvidék.ma)
