A kép illusztráció (Forrás: Pixabay.com)

Egy alkalommal a diákjaimmal vetélkedőn járva az ottani kolléga megjegyezte, hogy ismeri az egyik csapattagot, egy faluból vannak, nagyon rendes emberek, de a gyerek anyja bigott vallásos. Kérdem, hogy szerinte az mit jelent. S a válasz: Minden vasárnap jár templomba. Hűha! – mondom – akkor én is az vagyok!

Megjegyzem, ez már bőven a rendszerváltás után történt. Pedig ezt a kollégát is jó tanárnak, jó embernek nevezték. Csak hát az ötvenes évek kuláklistái, munkatáborai megtették a hatásukat. No meg a karrierépítés marxista-leninista feltételei. Lecserélhették ugyan 89-ben az ország cégtábláját, de az összes tanítót nem lehetett kicserélni, és várható, hogy még azok tanítványai közül is jó páran fogják ugyanazt, ugyanúgy tanítani. Vagy váltanak, de belső kapacitás nélkül legfeljebb annyira, hogy nem a szovjet rendszer államainak adatait, hanem az EU statisztikáit magoltatják (tök feleslegesen) a diákokkal az európaiság emberi alapértékeinek megismerése helyett. S végül a ló másik oldalára esve azt gondolják (s gondoltatják), hogy ezek az alapértékek az elfajzott és kiferdült, a beteges és bűnös hajlamok kiélésének tolerálásában kell megmutatkozzanak. Csöbörből vödörbe, csömörből gödörbe!

S jöhetnek is a sírásók, akik ezt már jó előre borítékolták. Mert a rendszerváltás sem volt ám spontán felindulás eredménye.

Akik eltervezték, azok meg is szervezték, hogy mely országot miként fognak felvásárolni, kirabolni, kamatrabszolgaságba és függőségbe dönteni. Ezt nevezték demokratizálásnak, majd Európai Uniónak. Először adunk valamit, rászoktatunk a csalira, s ha már megszerettétek, akkor feltételekhez kötjük. És a rabszolga ne pofázzon! Teljesítsen feltétel nélkül. Aki mégis ellentmond, azt móresre tanítják. Amit a kommunisták annak idején erőszakkal vettek el, azokról a dolgokról most némi előnyök fejében önként kell lemondanunk. Van az a pénz, rang, hírnév, karrier, munkalehetőség, de olykor némi alamizsna is megteszi.

És van az a viszonylagos jólét, ami miatt egy jó kis lázadásnak, forradalomnak már esélye sincs. Tömött sorokban menetelünk a vágóhíd felé.

A progresszív haszonlesők fölözik a tejfölt, veszik fel a támogatásokat, villognak a kamerák előtt. Mi pedig, maradi nemzetiek, bigott keresztények, „független tartalomvizsgálók” által többszörösen letiltott és visszaeső humanisták, emberi alapértékeket védelmező rendbontók csak várjuk a végítéletet, hogy szakadna le az ég a davosi kuplerájban vagy a szakadt kőművesek fesztiválján. Csak hát, mondaná Mikszáth ma is: elsüllyeszthetjük-e a hajót, amelyiken a mi búzánk is rajta van.

S a kör bezárul.

(Mihályi Molnár László)