Követendő példa az előttünk járó generáció

Hahn Józsefné Duray Éva elsőként kapta meg a Femine Fortis – Erős Nők társulás Női Példakép Életműdíját, mellyel új kategóriát vezettek be.

Hogy érzi magát a díj birtokában?

Köszönöm az Erős Nők társulásának és azoknak is, akiknek eszébe jutottam. Nagyon meglepett az elismerés, nem számítottam rá. De ahogy utánanéztem, hogy kik vannak a kuratóriumban és kik a korábbi díjazottak, akkor nagy örömmel töltött el, hogy ilyen társaságba kerültem.

Sok ismerőst talált közöttük?

Ez nem is csoda, hiszen legalább 50 évig aktívan szerveztem, így sok olyan ismerősre tettem szert, akik hasonlóképpen dolgoznak és gondolkodnak, mint én. S nem vagyok egyedül, akinek sok mindenhez van ereje.

Ezentúl most már női példaképként mire a legbüszkébb ebből az időszakból?

Ahogyan a méltatásban is engem idézett Bauer Edit, a legeredményesebb munkám az 1960-as években az ifjúsági klubok megszervezése volt. Ez a tevékenység volt a leglátványosabb, mert ezerszámra össze tudtuk szedni a fiatalokat. S a járásban akkor 19 ifjúsági klub működött, s olyan dolgokat tudtunk velük véghez vinni, amit még nem is sejtettünk, hogy ilyen jelentős lesz. Három pedagógus, Farkas Veronika, Jakab Rózsa barátnőim és jómagam vállaltuk fel ezt a munkát. Utólag teljesen hihetetlennek tűnik, hogyan tudtunk annyi fiatalt megmozgatni.

A mai korban már eléggé elképzelhetetlen, hogy ennyi klub működjön, ugye?

Sajnos igen, mert azokban a falvakban már ifjúság sincs. Én mindig azt csináltam, amiről úgy éreztem, hogy meg kell tennem, s amire szükség van. Amikor az ifjúságot kellett szervezni, azt az öcsém, Miklós szervezte országosan, én pedig a járásban és otthon. S amikor 1990-ben a politikát kellett csinálni, akkor a járásban azokkal a fiatalokkal szerveztük meg, akikkel 1965-ben a klubot. Rájuk továbbra is lehetett számítani. Nagyon örülök, hogy pedagógusként is olyan diákokat neveltem, akik aktívan részt vesznek a közösségi munkában.

És azt el tudja még képzelni, hogy a színpadon bátran lengessük a magyar zászlót? A díj átvételekor mesélte el azt az 1953-as történetet, amikor édesanyja odahaza varrta a színpadi jelenthez a magyar zászlót, s ebből nagy botrány lett, a központi pártbizottság is foglalkozott vele.

Igen, ezt már most könnyen el tudom képzelni.

Hogyan emlékszik vissza erre a kedves történetre? Most először osztotta ezt meg nyilvánosan?

Azt hiszem, valóban először meséltem róla közönségnek. A Csemadok 75 éve kapcsán kértek fel, hogy idézzük fel a legjelentősebb eseményeket. Losoncon a Csemadok első időszakában 40 tagú énekkar volt, s rögtön megszerveződött a színjátszó csoport is. 1949-1954 között olyan színdarabokat, operetteket játszottak, mint a János vitéz, a Csárdáskirálynő. Akkor én tizenéves voltam, s ezeknek az összes dalát azóta is tudom.

Mély nyomot hagytak Önben ezek a rendezvények.

Igen, ez volt az első élményem a közszerepléssel kapcsolatban, amikor a losonci Vigadó színpadán lengett a magyar zászló és abból baj lett. A cikkek úgy szóltak, hogy felbukkantak a losonci helyi szervezetben a burzsoá-nacionalista elemek és ezektől meg kell szabadulni.

Gondolom, ez megviselte az akkori társaságot.

Tulajdonképpen nem lett következménye az esetnek, mert az alapszervezet vezetősége nem ijedt meg. De azért mégis egyes aktív tagok otthagyták a Csemadokot, mint az én édesapám, aki a színpadi berendező volt, vagy Böszörményi László, az akkori református lelkész, meg azok, akik a kultúrát akkor művelték.

Említette, hogy ekkor tanulta meg, hogy két igazság van, egy az utcán egy pedig odahaza. Ez ma is érvényes?

Ma másképpen érvényes, mint a szocializmusban. Ma inkább úgy érvényes, hogy mit lehet a médiának elhinni és mit nem. Nekem, gyereknek akkor otthon csak annyit mondtak, hogy az iskolában ne nagyon mondjam, hogy ezt mi varrtuk. Akkor valóban megtanultam, hogy két igazság van, nekem azt már tovább nem kellett magyarázni.

Mit tud tanácsolni a mai fiataloknak, hogy végezzék munkájukat?

Követendő példa az előttük járó generáció. Én szeretem a fiatalokat, csak az utóbbi időben elkeserít a hozzáállásuk egy-egy akcióhoz. Még az aktívakkal is az a tapasztalatom, hogy felületesek, nem átgondoltan szerveznek. Lehet, hogy mi is ilyenek voltunk fiatal korunkban.

Mi az, amire kifejezetten oda kellene figyelni?

Körültekintőbbnek kellene lenni. Egyszerű dolgokra gondolok, hogy egy-egy helyszín méltó legyen pl. az alkalomhoz.

Elárulta, hogy még tervei között szerepel az emlékeinek a megírása. Mit lehet erről tudni?

Most már nem nagyon tudok szervezni és mozogni, bár még szívesen tenném. Úgy gondoltam, a velem történteket megörökítem. Írásba fogtam, hogy lássák, hogy mit és hogyan lehet. Az első volt Losonc kultúrtörténete, amit most már talán befejezek, de ez csak a fióknak készült. Megírtam a klubtörténetet is, azt kiadtuk. Az emlékiratok megírása nem egyszerű, ahhoz kell egy előkészület, hogy elhatározzam, mit és hogyan akarok leírni. Ebből már a háborús gyerekkori évek megvannak.

Kívánunk ehhez is jó erőt és egészséget, és szívből gratulálunk a most kapott díjhoz.

Köszönöm szépen.

***

Hahn Józsefné Duray Éva nyugalmazott gimnáziumi tanárt, kultúraszervezőt, aki ma is losonci magyarság egyik ikonikus alakja, Bauer Edit, a Femine Fortis elnökségi tagja méltatta.

Duray Éva Losoncon született, s egész élete Losonchoz kötődik, példát mutatott mind szakmai téren, mind emberileg. Losoncon kezdett iskolába járni, majd középiskolai tanulmányait a füleki magyar tannyelvű gimnáziumban végezte, később a pozsonyi Komenský Egyetemen szerzett magyar–szlovák szakon diplomát. 1962-től nyugdíjazásáig, 1995-ig a Füleki Gimnáziumban tanított.

Az iskolában és a Csemadok belül tánccsoportot, irodalmi színpadot szervezett, segítette a színjátszók munkáját.

Sok diákot indított el 1965-től a pedagógusi pályára és készített fel a közéleti szerepvállalásra. Az intézményekben nemcsak tudást adott át, hanem a kultúra szeretetére, az emberi tartásra nevelt.

Alapító tagja az 1966-ban indult Korunk ifjúsági csoportnak Losoncon, mely mellett a járás területén is 19 járási klubot szerveztek, több mint 1100 taggal. Segítette a Magyar Ifjúsági Szövetség megalakulását. Ez volt az oka annak, hogy az 1970-es évek politikai tisztogatásai idején eltanácsolták a Csemadok munkájától.

Az 1980-as évek elejétől újra bekapcsolódott a Csemadok járási bizottsága mellett működő néprajzi szakbizottság munkájába, ennek utóbb elnöke is lett. Néprajzi gyűjtéseinek és publikációinak témája a kender feldolgozása, fonása, szövés, a szőttesek, a viseletek és a népi táplálkozás volt.

Számos regionális és országos néprajzi kiállítás, hagyományőrző műsor rendezésében vett részt. Munkáját publikációk, kiadványok őrzik, de gyűjtötte a szőtteseket, kerámiákat is.

1983-tól a Csemadok losonci alapszervezete vezetőségi tagjaként, 1995-től 2014-ig elnökeként végzett pótolhatatlan tevékenységet. 1989 után a közéletet szervezte, mert ekkor leginkább arra volt szükség. 1998-ban aktívan közreműködött a losonci Magyar Kulturális Központ létrehozásában, melynek a megnyitásakor vezetője és mindenese lett. Ebben az időben nélküle semmi se történt meg. 2000-ben megalapította a Serly kamarakórust, amely máig működik. A Kármán Napok rendezvénysorozat, a Zengjen a dal énekkari találkozó, különféle helytörténeti előadások, író-olvasó találkozók és közösségi rendezvények elindítója és szervezője.

2013-tól hét éven át önkéntesen segítette a Szövetség a Közös Célokért losonci irodájában a környék magyarjait a Magyarigazolvány megszerzésében.

Több elismerést és kitüntetést kapott. A losonci magyar kultúra szervezéséért és néprajzi tevékenységéért 2006-ban megkapta a Nógrád Közművelődéséért díjat. 2010-ben a Magyar Kultúra Lovagja címmel tüntették ki Budapesten, 2018-ban Csemadok-életműdíjban, 2020-ban Magyar Arany érdemkereszttel díjazták a Losoncon élő magyar közösség megmaradásáért végzett munkájáért.

(Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma)