Gyorsuló időben élünk. Nem csak azért, mert az életünk szinte mindenben felpörgött, korábban nem is gondolt fordulatszámra. Vajon az 1968-ban alapított Római Klub tudósai, jövőkutatói mit szólnának mindehhez, akik a növekedés határait próbálták kikutatni? Jó ötven év alatt következett be mindez. Felpörgünk, bepörgünk, s valahol ki is pörgünk sok mindenből, kihullunk értékes kapcsolatokból, célokból, szakmai és vállalkozói társulásokból, álmokból, meghitt pillanatokból. Emberi és Isten-hálókból, kötelékekből. Olykor önmagunkból is.
Sok oka van ennek. Vasárnapi elmélkedésünkben nem szociológiai és pszichológiai, még csak nem is teológiai magyarázatokat keresünk. A szellemi és a lelki kultúra zöld szigetére vágyódunk, ahol ez a gyilkos tempó még kicsit lefékezhető. Amikor önként lépünk túl rajta pár órára. Amint Isten védőernyője alá állunk. És az Ő halk hangján megszólaló üzenetre figyelünk, kozmikus üzenetrezgések visszhangos mérhetetlenségében, hogy ki ne pörögjünk a böjti időszakból úgy, mintha ez már nem is lenne.
Miként ezt napjaink botrányos közbeszéde próbálja ellopni tőlünk, amnéziás hangzavart keltve, amikor az igazságot, a valódi tényeket abszolút nem ismerő emberek, toll- és lélekforgató írástudók prófétai elhívás nélkül, mégis önhitt lendülettel osztják az észt.
Közben elszántan vagy csak úgy tájékozatlanságból, egyházellenes, sőt istenellenes kampányba lendülnek. Aztán a verbális csatamező adok-kapokjában ismét eljön a felpörgés, a bepörgés forgatókönyvének ki nem „dilitezhető” fázisa. És tapodtat sem lehet előbbre jutni a homokpörgetésnél, a hiábavalóságok porviharainál.
MINTHA NEM IS BÖJTIDŐBEN LENNÉNK
Valóban, a verbális csatazaj vagy a süvítő szóbombák szakadatlan szőnyegbombázása közben alig vesszük észre a minősített idő és alkalmak szótlanul csendes kínálatát és idejét, a nagyböjt kegyelmi napjait. Ilyenkor mindig az jut eszembe, mekkora szabadsága van az embernek arra, hogy eltékozolja idejét, alkalmait, életét, és másokét is, mert az így a hiábavalóságnak átengedett idő soha, de soha nem jön vissza. Ezért a Judika vasárnapján megszólaló Igék a valóban pótolhatatlan kegyelmi időre utalnak. A visszahozhatatlanra. És Isten jóságos kínálataira.
Erről Pál írt az efezusiaknak: „Semmiféle bomlasztó beszéd ne hagyja el a szátokat!” (Ef 4,29). Az eredeti szó jelentése: sermo malus – rossz beszéd – logosz szaprosz – ami a beszéd ürességére, gyűlöletkeltő sajátosságára, s a duzzogó mormogásra utal. Meg se hallják sokan ezt a böjti időre is alkalmazható intést. Miként a Judika vasárnap eredeti, a reformáció előttről származó liturgiai rendjében már szereplő fohászát a zsoltárosnak sem, aki a megvádolt, rágalmazott, alaptalanul besározott helyzetében azt kéri Istentől, hogy „szolgáltass nekem igazságot, Istenem, és pereld peremet a hűtlen néppel szemben!” (Zsolt 43,1).
Ilyen „judikás lelkülettel” tanította az ifjúságot Bonhoeffer mártír teológus, az Igazság vértanúja, aki imádságos gondolkodással, azaz teljes önmegüresítéssel, Istenre figyelve fogalmazta meg a fentiekben már idézett efézusi Ige alapján: „Ahol a nyelv, a beszéd tisztán tartását gyakorolják, ott mindenki nagy felfedezéseket fog tenni. Saját magán. Hiszen az erre törekvő ember felhagy a másik ember szüntelen megfigyelésével, megítélésével, sőt az elítélésével is. Meg azzal, hogy a másikat olyan helyzetbe hozza, és abban hosszasan benne tartsa, ami lehetővé teszi számára az uralkodást felebarátja felett, s az erőszak gyakorlását vele szemben”.
A megítélés, elítélés pestise vagy Covid-vírusa villámgyorsan terjed.
Felpörög, ránkpörög, kipörget valódi valónkból. Ezért veszélyes. És ezért kegyelmes dolog, hogy Istenünk Judika vasárnapon, meg minden alkalommal a nyelv tüze által lángba borított városokból, sőt városokban a lecsendesedés, kijózanodás zöld szigeteire terelgeti lelkünket, szép, hűs vizekre, ahogyan Dávid fogalmaz a 42. zsoltárban. Vagy ahogyan a 26. zsoltárban a hűséges szív reménységével énekelték 500 év óta genfi református és alföldi eleink: Légy ítélőm, Uram… A 9. versben pedig eképpen: „Ostorodat, Uram, fordítsd el énrólam, Ne büntess a bűnösökkel! Vélük ne verd lelkemet, Ne vedd el életemet A vérontó emberekkel!”.
Micsoda fogalmazás: vannak esetek, amikor az Úristen bűnösökkel veri a megigazítottak lelkét. Lélekverő emberek – de hányan és milyen módon mesterkednek így ma is! A vérontókkal szemben az Istenhez fohászkodás a menekülés, a helyreállítás, a megküzdés etikus, hitbeli módja: „ostorodat fordítsd el rólam”. Ez a Judika vasárnapi evangélium, a méltó fohász, a böjti önvizsgálat igazi értelme.
AZ EGYHÁZ ZÖLD SZIGETÉN MÁSOK A TÖRVÉNYEK
Mit lehet és kell ebből a remény zöld szigetére meghívottaknak, Isten megpróbált, de nem reménytelenségre ítélt gyermekeinek megtanulniuk? Ma és a ránk következő „böjttelen böjtben” Jézus Krisztus Lelke elvezet minket a helyes útra. A vérontóknak, a létezésükkel, tetteikkel, szavaikkal mások életét verőknek pedig csak annyit mondhatunk: imádkozunk értetek a zsoltáros gondolatával és szavával: „Szolgáltass nekem igazságot, Istenem, és pereld peremet a hűtlen néppel szemben”. Mert fel kell ismernünk, hogy más törvények uralkodnak az egyház zöld szigetén, és más törvények a fövenyre építkezők birodalmában.
A zöld szigeten az evangélium a „törvény”. A Ne ítélj, hogy ne ítéltessél a „törvény”. A megbocsátás, a bűnvallás, a kegyelemből való újrakezdés a szabály. Amint Péterrel beszélgetve, Jézus ránk hagyta: „Uram, ha testvérem vétkezik ellenem, hányszor kell megbocsátanom neki? Talán hétszer?” Jézus így felelt: „Nem mondom, hogy hétszer, hanem hetvenszer hétszer!” (Máté 18,21). Pilinszky sokszor félt „a kerttől, aminek nincs égboltja”. Az egyház, s tegyük hozzá: a teremtett világ zöld szigetének van égboltja. Ez pedig Isten személyesen megérezhető végtelen jelenléte.
Ezt jó mindig szem előtt tartanunk, biztos spirituális iránytűként! Jelenlétének égboltja alá jöjjetek, megfáradtak, nyugalma néktek is nyugalmat ad!
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
