A tavasz illata lengte körül a sétát, talán ez volt az inspiráció. Eszembe jutott életemnek az a tavasza, amikor Pozsonyban az Edl (most Podjavorinská), majd átköltözése után a Torna (most Zoch) utcai magyar tanítási nyelvű iskola oly sokat adott nekem, nekünk útravalóul.
Csodálatos iskola volt az, bár több negatívum kísérte: benne voltunk nyakig a sztálinizmus szocialista internacionalizmusában, a Beneš-dekrétumok minden lépésünket kísérő hatásában, a szerteszórt tanulókat és tanítókat pedig az iskola alapításakor úgy kellett összehalászni azokból, akik a beneši „jótétemények” után még megmaradtak.
Azért volt az a társaság olyan tarka. Mert akadt ott tényleg mindenféle. Ha ma jönnének össze ugyanazok, ki tudja, megalakul-e az iskola. De ott volt például Huszák Laci bácsi, akit akkor tanító elvtársnak kellett szólítani, az a nagyszerű ember, aki kétkezi munkásból lett újra tanító – és sorolhatnám. A tanulók is a legkülönbözőbb tájakról toborzódtak, volt köztük értelmiségi és cigány családból származó gyerek, tényleg nagyon különbözőfélék. De nem ez volt a lényeg, nem zavart ez senkit, nem érdekelt a származás. Magyarok voltunk mind – ez volt a döntő.
És visszaemlékeztem arra is, mi mindent kaptunk attól az iskolától. Fontos, egyéniség- és világszemlélet-formáló batyu volt az!
Második osztályfőnököm Havasné volt – bizonyára vannak még, akik emlékeznek erre a született pedagógusra, akinek szigorúságában nem igen volt ideje mosolyogni, de megmozgatott az érdekünkben eget és földet, belehajszolt szinte mindenbe: szavaltunk, versenyszámoltunk, színházat játszottunk, még arra a bolond spartakiádra is elvitt Prágába. Na meg magyarországi cserekirándulást is szervezett nekünk. S ha később szétszéledtünk ugyan, végig tartottuk a kapcsolatot, sok osztálytársunkkal jó barátságban maradtunk.
Mert ez történt: ez az iskola összetartott, összekovácsolt minket, egy nagy család voltunk. Ott tényleg otthon voltunk. Egy – zárt? – közösség voltunk.
Bár ez a kérdőjel talán nem is való oda: minket magyarokat ebben a Csehszlovákiának nevezett tákolmányban mindig kinéztek – ez forrasztott össze. Sajátos, hogy a szocialista internacionalizmusnak nevezett nemzetiségi elnyomás volt az, ami eggyé tett minket. Nem az volt a fontos, ki honnan származott, ki hogyan értelmezi a demokráciát vagy a szabadságot (ezt úgyis az elvtársak tudatták velünk), hanem az, hogy magyarok vagyunk, s úgy örülünk az életnek, ha összetartunk.
Amikor aztán már arról is értekezhettünk, mi az a szabadság, és hogyan függ az össze Benešsel és a kommunistákkal, valahogy másképp kezdtünk gondolkodni. Értsd: nem az volt már a lényeg és létünk legfontosabbja, hogy magyarok vagyunk, hanem…
És persze fogyni kezdtünk, egyre erőteljesebben. És egyre halkabbak lettünk, azért kevésbé is hallanak minket.
Úgy tűnik, már akkor is kussolunk, ráadásul önkéntesen, ha kérdeznek. Ha szavazni mehetünk, s elmondhatnánk: vagyunk. Ha érthetően tudomására hozhatnánk a világnak, hogy itt vagyunk. Itt!
(Aich Péter/Felvidék.ma)
