Úgy emlékszem, hogy az ősz fényei, ha csak egy pillanatra is, de mindig megállásra és ámulatra késztettek. Valahogy már a kezdetektől fogva úgy tűnt, hogy nem csupán evilági forrásból táplálkoznak a nyár végének olykor álomszerű árnyalatai.
Így szeptember végén az egyre vastagabb levéltakaró ráncait egyengetem sepregetve a járda kövein. Persze, az elmúlás… Erről pedig eszembe jut a ma hajnali különös emlékezés. Még inkább emlékeztetés. Az a szívdobbanásszerű és szinte érthetetlenül bennem landoló rád gondolás. Vajon meddig lehetsz még köztünk?
Alkonyattájt pedig megérkezik a hír is. Az egy ideje már erősebben elképzelt, valahol várható, de nem akart, és mára megszülető sorok utolsó szavait olvashatom: „Csendesen elhunyt.”
Hát Te is elmentél, drága Tanár úr.
Aki ismert téged, az mind érezheti: kimozdult a világ egyensúlya egy táguló pillanatra. Mint mikor a révész kilép a csónakból és az megbillen, annak régi és mégis mindig új partot érő léptei előtt.
Hát így összetartoztunk volna? Hogy közvetlen indulásod előtt, kaphattam én is egy belső, szelíd jelzést? Egy inkább hívogató, mint búcsúintegetést az ébredésem pirkadó idején?
Kinézek a lassan estbe merülő udvarra. A lehulló lombkorona összegyűjtött, egyenként légies volta, úgy tűnik, most súlyos halomként emelkedik és mutat az ég felé.
Úgy sejtem, hogy azokhoz tartozom, akik tanítványaid közül talán a legkevesebb időt tölthették veled földi életedben. A hír után pedig most, hogy olvashatom és láthatom színgazdagságát is a csak egyszer nyíló nekrológok virágfüzérének, egyre inkább megrendülök. Annyi fontosat és megfontolandót, igazat és reményre hívót írnak és festenek meg rólad. Annyi mindent nem tudtam. Elég mindezt most csendben befogadni és hálásnak maradni.
Elég?
Tudom, hogy nem vagyok se méltó, se kellő tapasztalattal bíró, hogy a rád – és most már a veled – való emlékezésem ereje láthatóvá legyen a téged ismerő sokak emlékfolyamának medrében.
Mégis pár szóval szeretném én is beleadni, belekapcsolni hálám leheletét az elemelkedő lélegzeted utolsó nyomából tovagyűrűző közös emlékezet hullámaiba.
Hogy még a halálon át is kezet nyújtsak feléd, a mostantól végleg megkezdett örökkévalóságodba.
Emlékszem, milyen izgatottan vártam a veled való első személyes találkozást. A főiskola első évében valósult meg, egy szintén szeptemberi napon. Ez is csendesen történt meg. Biblikum óra előtt álltunk. Olyannyira csendesen érkeztél, hogy nem mindenki vette észre a jelenléted. Engem is csak a téged már évekkel megelőző jó híred, a tőled olvasottak és így a titkodból valamit már megtapasztaltak tartottak éberebben. Egyfajta előre hálás figyelemben voltam, így tekintetemmel szinte végigkísérhettem megérkezésed első mozdulatait. A kissé hajlott hátú, mégis benső jegyeiben egyenes tartású, határozott léptű járásodat. Jelentéssel bírt már az is, ahogy a kisebb-nagyobb könyvekkel a kezedben eljutottál az ajtótól a katedráig. Megérkeztél közénk, és már ezzel is tanítottál nekünk valami lényegeset.
Vártam azt is, hogy hallhassalak. Valahogy másképp és más pozícióból beszéltél a mélységekről és magasságokról, mint általában szokás. Mintha részükként, belőlük szóltál volna és nem csupán tudva róluk. Ismertem ezt a hangzást már. Akár te, a lelkiatyám is szerzetes volt, bár nem tudós, mégis őt ismertem fel és éreztem meg jelenlétedben. Akkor, ott megsejtettem, hogy nemcsak jó lesz veled lenni, és együtt időt tölteni, hanem otthon is lehetek nálad. Az az otthonosság, amit kifejeztél és Krisztushoz való hűséged által is nyújtottál a közeledben lévőknek, valóban tágassá tudta tenni a látszólag „ólnál is szűkösebb teremtést.” Mert szavaidtól egy idő után olyan kút nyílt meg és engedte, hívta magába a hallgató pillantását, amely a magasban van. Ha beletekintettem, az égiekről nyerhettem tapasztalatot.
Az első tanulmányi időszakot lezáró vizsgák alkalmával tapasztalhattam meg azt is, hogy a kicsit rekedtes, egy-egy gondolatmenet végére szinte elfogyó, bölcsen visszafogott, de akár erősen dobbanni is kész hangod hallatásánál csak a hallgatásod az, ami beszédesebb.
„Hát így…” A hallgatásod is tanító volt és csendből faragott szava biztos pecsétet nyomott képlékeny és elrendezésre váró gondolataim sorai közé. Olyan gazdagon tele volt csönded a személyes figyelemmel, hogy abban tisztábban megláthattam magam. Akára felkészültségem hiányát, a készületre való bátorítást, vagy azt is, amire egyedül nem lehet felkészülni. Talán ezért van az, hogy nem annyira a prédikációidra, szavaidra emlékszem, mint inkább arra, amikor a szentmise után, letéve a liturgikus öltözet egyszerű díszét, még egy kis időre csendben visszaültél a főiskola kápolnájába és volt, hogy ott, velünk együtt hallgattál.
De azt hiszem, a kezed emléke az, ami leginkább „fölfénylő” módon maradt meg bennem. Már akkor feltűnt a kézformád különleges mivolta, mikor még nem került sor köztünk a kézfogásra. Szintén az otthonomra és a lelkiatyámra emlékeztetett, aki paraszti származású, a földet szerető és azt művelni is tudó ember volt, és a szerzetesek kitelepítése után még a komlói szénbányákban is éveken át dolgozott. Igen, az, ahogy kezeiddel bántál, ahogy azok rejtett „parlando”-ja kísérte mondandód ütemét, egészen megragadott. Az alatt a néhány év alatt, amíg találkozhattunk, én sokat változtam. De a te kézfogásod semmit nem változott. Mindig ott volt benne valami olyan állandó, valami olyan kezdeti, amitől még zuhanás közben is megnyugodtam. Erős volt, biztos, de mégis éltetően és altatóan puha, betakaró érintésű. De jó volt melengetve továbbvinni nyomát tenyeremben akár egy gyónást, vagy beszélgetést követően, hazafelé tartva a város hűvös zajában!
Nem értettem, hogy lehetnek ilyen erős, munkás kezei egy tudós, és fiatal kora óta a könyvek lapjait szántó piarista papnak. Talán ezt is – ahogy szavaid szerint mindent – a szüleidnek, különösképpen édesapádnak köszönhetted.
Mint apámnak köszönöm meg neked én is azt a keveset, amit tőled kaphattam, és ami minden lett nekem. Ez mindenre elég.
Ahogy barátod és barátunk Pilinszky János, kilépve a „pillanat nyomása alól” szinte „ronggyá” tudott hallgatni egy-egy lemezt, úgy hallgatom most én is emléked ragyogó karcolatait, újra és újra megindítva őket szívem gramofonján. Hagyom, hogy most a te emlékezetedre cselekvésben egészen elvesszen időérzékem és így hozzád, hozzátok közelebb mehessek. Oda, ahol hazatalálnak az évszakok is, ahol a jövőnek nem hurkot dob, inkább bakot tart a múlt, a végtelen mába, hol a „tapéták nem vérzenek” már, hanem fénylő izzásuk belülről gyújt lángra. Ahol a szinte elfogadhatatlan egészen elfogad és elfoglal magának, örökre.
Tanár úr, erős kezeiddel kérlek, segíts helyet készíteni számunkra is ott, ahová, mint fel-felhulló falevél, te már megérkeztél.
(Szilvási Zalán/Felvidék.ma)