Fekete István író így fogalmazta meg azt a napot, amikor elhunyt szeretteinkre emlékezünk. Ez a nap a Mindenszentek ünnepe és a Halottak napja.
„Van egy nap, amikor kimegy a falu a temetőbe virággal és fénnyel, mi elmúlik, és békével, szeretettel, ami nem múlik el. Nincs már ezen a napon fájdalom, csak enyhe távoli szomorúság úszik a táj felett, mint maga az ősz bánatos, ködös álomra készülő ragyogása.”
A magyar néphitben és a keresztény hagyományban összekapcsolódik ez a két nap.
Sok esetben egyetlen ünnepként jelenik meg, ezért a két ünnepre való készülődés legtöbb esetben már napokkal előbb elkezdődik, amikor a halottaink nyugvóhelye, a temető kerül a középpontba.
Ilyenkor megtisztítják és feldíszítik a sírokat a közelebbi és a távolabbról érkezett hozzátartozók.
Majd november első két napján, a Mindenszentek ünnepén és a Halottak napján, ünneplőbe öltözve látogatnak el újra szeretteik sírjához, ahol virágokkal, gyertyafénnyel és imával emlékeznek az elhunyt családtagokra, barátokra, ismerősökre.
Fra Angelico: Mindenszentek (Fotó:Wikipédia)
A Mindenszentek ünnepén, november 1-jén az egyház az összes szentet ünnepli, vagyis valamennyi megdicsőült lelket, akikről sokaságuk miatt a kalendárium külön, név szerint nem emlékezhet meg. Ez az ünnep a kötelező egyházi ünnepek közé tartozik, ezért a hívek számára előírás a szentmisén való részvétel.
A liturgikus hagyományban az ezt követő halottak napján, november 2-án pedig az üdvösségre váró lelkekért szól az ima és lobbannak fel az emlékezés lángjai.
Keleten már 380-ban megülték ezt az ünnepet, minden vértanúról megemlékezve. A nyugati egyház liturgiájába IV. Bonifác pápának köszönhetően került be, aki, miután megkapta a pogány istenek tiszteletére épült római Pantheont 609. május 13-án, azt Mária és az összes vértanúk tiszteletére szentelte fel.
III. Gergely pápa (731–741) kiszélesítette az ünneplendők körét: a „Szent Szűznek, minden apostolnak, vértanúnak, hitvallónak és a földkerekségen elhunyt minden tökéletes, igaz embernek” emléknapjává tette mindenszentek ünnepét. November 1-jére IV. Gergely pápa (827–844) döntése értelmében került az ünnep.
A legtöbb európai országban, köztük valamennyi magyarlakta területen szokás, hogy az emberek meglátogatják és rendbe teszik elhunyt hozzátartozóik sírját, virágot visznek és gyertyákat, mécseseket gyújtanak Mindenszentek napján, illetve a Halottak napján.
Sírgondozó idős asszony Őrhalom (Fotó: Néprajzi Múzeum)
A gyertya fénye az örök világosságot jelképezi.
A katolikus egyház szertartása szerint a temetők nagy keresztjénél, a „mindenki keresztjénél” elimádkozzák a mindenszentek litániáját, és megáldják az új síremlékeket.
A történelmi Magyarország egyes vidékein régebben harangoztattak is a család halottaiért.
Azokban a falvakban, ahol külön harangláb volt, az emberek ezen a napon összegyűltek reggel a haranglábnál, és sorban álltak, hogy egymás után egyenként maguk húzzák meg a harangot. Jóformán egész nap sorban álltak, hogy úgymond „verset harangozzanak”, méghozzá mindenki annyit, ahány halottja volt. Amíg várakoztak, csendben imádkoztak holtaikért. Más helyeken a halottak estéjén az elhunytak emlékezetére egy, esetleg két óráig szóltak a harangok. A hagyomány szerint ez idő alatt nyugszanak, megpihennek, nem szenvednek a lelkek a tisztítóhelyen. Ez a jámbor hiedelem már a középkor európai legendavilágában felbukkant.
A sírok virágokkal és koszorúkkal való feldíszítése a 19. század elejétől terjedt el német katolikus hatásra. Ezt a szokást nemcsak a katolikusok, de a protestánsok és a nem hívők is átvették.
Cserkészek emlékeznek a fiatalon elhunyt cserkészfiú sírjánál (Fotó:Berényi Kornélia)
Mivel a krizantém fehér és színes változatai Mindenszentek és Halottak napja körül nyílnak, tájainkon leginkább ez a virág vált a sírhantok díszévé.
Aki nem tud elmenni a temetőbe, az otthon gyújt gyertyát elhunyt szerettei tiszteletére.
Ezeken a napokon, főleg az Alföldön, szokás volt élelmet ajándékozni a szegényeknek és a rászorulóknak. Az asszonyok megsütötték a „kóduskalácsot”, amit a templom előtt és a temető bejáratánál osztottak szét. Egyben munkatilalmi nap volt, nehogy megzavarják a holtak nyugalmát.
Jézus ígérete szerint a halállal nem ér véget az élet, és a megholtak lelke tovább él:
„Ne legyen nyugtalan a szívetek! Higgyetek az Istenben és bennem is higgyetek! Atyám házában sok hely van, ha nem így volna, megmondtam volna nektek. Azért megyek el, hogy helyet készítsek nektek.” (Jn.14, 1-2)
(Fotó: Fortepan)
Wass Albert gyönyörű verse így szól Mindenszentek ünnepe és Halottak napja alkalmából, nekünk üzenve és azokra is emlékezve, akik már nem lehetnek közöttünk:
„Én úgy képzelem el, hogy a halál egy óriási nász, legszentebb, legemberibb ölelés.
Nem rém: rémeket elűző. Több mint a Szerelem, a Jóságnál is több: Kegyelem.
Én úgy képzelem el, ha egyszer oly nagy lesz a zaklatás és akkorára nő a fájdalom,
hogy nem bírom tovább: hozzám lép egy fehér ismerős, szép csendesen lecsókolja a számat,
lefogja ezt a vergődő szívet, és ennyit szól csak: elnémuljatok.
Erre megszűnik minden indulat. Erre megszűnik minden fájdalom,
csak gondfelejtő békesség marad: se könny, se vér, se akarat, nem lesz már semmi sem.
Elhal a szívem dobbanása, s végtelen álmok néma lánya
bűvös, tüzes csókjába zár: Szeretőm lesz egy éjszakára a széparcú Halál.”
(Forrás: Magyar Kurír, Bálint Sándor ünnepi kalendárium / Berényi Kornélia, Felvidék.ma)
