„Az irigység, a kapzsiság, a mohó hírvágy hihetetlen sok embert, családot tönkretett. Mint fertőző betegség, képes egész társadalmakat megfertőzni és szétporlasztani” – figyelmeztet egy helyütt Böjte Csaba ferencesrendi szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója. Nehéz lenne ennél pontosabban leírni korunk egyik legnagyobb társadalmi problémáját. Soha nem volt még ennyi kapcsolatunk. És talán soha nem voltunk még ennyire magányosak…
A közösségi média eredetileg arra „született”, hogy közelebb hozza egymáshoz az embereket, ám ehelyett sok esetben az összehasonlítás, az önreklámozás és az irigység hatalmas játszóterévé vált. Sokak számára egyfajta kirakat lett, ahol nem az életet mutatjuk meg, hanem annak gondosan megszerkesztett változatát. A Facebookon, az Instagramon vagy a TikTokon általában mindenki boldog, sikeres, gyönyörű, s mindenki megtalálta önmagát.
A valóság lehet azonban egészen más. A mosolygó szelfi mögött lehet magány. A tökéletes párkapcsolati fotó mögött folytonos veszekedés. A motivációs idézet mögött önbizalomhiány. A folyamatos önreklám mögött pedig sokszor az a kétségbeesett vágy, hogy valaki végre fontosnak érezhesse magát…
Az egyes kutatások eredményei évek óta figyelmeztetnek: a közösségi média egyik legveszélyesebb hatása a folyamatos összehasonlítás.
Olykor nem a saját életünket éljük, hanem mások „kirakatát” figyeljük. Görgetünk. Nézzük, ki hol kirándul, mit vásárolt, milyen sikert ért el, és közben észrevétlenül kialakul bennünk az érzés, hogy a mi életünk kevesebb… Pedig nem biztos, hogy az, csak épp nem reklámozzuk percenként…
Felmérések szerint a közösségi média állandó használata erősítheti a szorongást, a megfelelési kényszert és az önértékelési problémákat. Nem véletlenül…
Illusztrációs felvétel
Ez a jelenség itt, a Felvidéken sem ismeretlen. A közösségi média egyes felületein naponta találkozunk önjelölt motivátorokkal, életmódgurukkal és önreklámozó szereplőkkel. Vannak persze hiteles szakemberek is, akik valódi tudást adnak át. De sokszor azt látjuk, hogy a legnagyobb önbizalmat éppen azok mutatják kifelé, akik belül a leginkább bizonytalanok. Nem az inspirációval van baj, hanem azzal, amikor a kirakat egyre nagyobb, a tartalom pedig egyre kisebb. Túl sok lett a zaj, a szerepjáték…
A legaggasztóbb talán az, hogy a mai fiatalok már ebbe a világba születnek bele. Számukra természetes, hogy az érték mérőszáma a követők, a megtekintések és a lájkok száma. Nem ritka, hogy valaki néhány perc után törli a bejegyzését, ha nem érkezik elegendő visszajelzés. Mintha a saját értékét egy algoritmus határozná meg… Gondoljunk csak bele: milyen világ az, ahol valaki azért töröl egy fényképet magáról, mert egy algoritmus nem adott neki elegendő visszaigazolást?
Közben egyre nehezebben örülünk mások örömének is. Az irigység korát éljük. Ha valaki sikert ér el, sokszor nem az jut eszünkbe, hogy mennyi munkát tett bele, hanem az, hogy nekünk miért nincs ugyanez. Hamis mosollyal gratulálunk, miközben belül összehasonlítunk, méricskélünk és elégedetlenkedünk. A közösségi média erre ráerősít. Sok esetben nem közösséget épít, hanem versenyt. Ki boldogabb? Ki sikeresebb? Kinek jobb az élete? Túl sok lett az inger, és túl kevés az érték.
A múlt században született generációk még emlékeznek egy másik „világra”. Arra az időre, amikor nem kellett dokumentálni minden pillanatot ahhoz, hogy az értékes legyen. Amikor egy nyaralás nem attól lett emlékezetes, hogy hány lájkot kapott az ott készült fotó… Elmondhatom, hogy a 90-es évek végén, illetve a 2000-es évek elején még is abban korszakban nőttem fel, amikor a technológia csupán eszköz volt, nem életforma. Megéltem a nyomógombos telefonok korát, az első internetes kapcsolatokat, majd az okostelefonok robbanásszerű térnyerését…
Az első okostelefonom egyetemista koromban lett. Akkoriban sokan furcsán néztek rám, azt mondták: le vagyok maradva. Én azonban soha nem éreztem úgy, hogy bármiről is lemaradtam volna. A TikTokon például alig néhány percet töltöttem… Ez elég volt ahhoz, hogy lássam: a figyelem lett korunk legdrágább „valutája”. És egyre többen bármit hajlandók megtenni azért, hogy néhány másodpercre megszerezzék…
Illusztrációs felvétel
A jövő nagy kérdése nem az lesz, hogy mennyire fejlődik a technológia. Hanem az, hogy képesek leszünk-e embernek maradni mellette. Tudunk-e majd őszintén beszélgetni? Tudunk-e örülni a másik sikerének? Tudunk-e úgy élni, hogy nem minden pillanatunk a nyilvánosságnak szól?
Nem lenne igazságos azonban mindenkit egy kalap alá venni. Természetesen mindig vannak üdítő kivételek. A közösségi média nem csupán a hiúság és az önreklám terepe. Az egyes felületeken számos olyan ember, közösség és kezdeményezés található, amely valódi értéket teremt: tudást ad át, közösségeket épít, segít a rászorulóknak, kulturális vagy társadalmi ügyek mellé áll, esetleg egyszerűen csak emberi módon mutatja meg a valóságot.
Ők bizonyítják, hogy a technológia lehet eszköz is a kezünkben – a kérdés csupán az, hogy értéket akarunk-e teremteni vele, vagy csupán figyelmet szerezni. Ugyanis nem maga a technológia a probléma, hanem az, amikor a tartalom helyét átveszi az öncélú szereplés, az őszinteséget pedig a gondosan felépített látszat…
Érdemes elgondolkodni a Kossuth- és József Attila-díjas magyar író, Müller Péter következő gondolatán is: „Amikor irigyelsz valakit, sohasem az egész életét irigyled, csupán néhány kedvező részletét. Megrettennél, ha az egész életedet el kéne cserélni vele.”
Ez a közösségi média korának egyik fontos felismerése, ugyanis nem a másik ember életét látjuk, csak néhány gondosan kiválasztott pillanatot belőle. Az igazság pedig mindig a kulisszák mögött van…
Bartalos Nikolas/Felvidék.ma
