Nagyon fontosnak és figyelemkeltőnek tartom B. Vida Júlia írását, amely honlapunkon olvasható. Sajnos, amit a kisiskolák leépítése kapcsán ír, bizony elszomorító. Mert már az ország legmagyarabb régiójában, a Csallóközben is fogyatkoznak az ilyen oktatási intézményeink.
Utóbb – mint olvassuk — épp a dercsikai és a csallóköznádasdi kisiskola zárt be, és ez lesz a sorsa a bakainak is. Mert kevesen vagyunk, és ez aprófalvainkként néhány kisiskolást jelent csak. Sok helyen pedig a kicsi önkormányzatok képtelenek megbirkózni a rájuk nehezedő nagy problémákkal. Így az iskola önmagától bezárul: nincs mentőöv, nem is kell hozzá tanácsi kezdeményezés, fentről jött nyomás.
Persze azt is el kell ismernünk, hogy gyakran hiányzik a fentiek jóakarata és segítőkészsége, és hát baj van általában iskolapolitikánkkal is. No meg hiányzik nemzetiségi iskoláink autonómiája, annál inkább jelen van az ilyen-olyan gáncsoskodás, akadályteremtés, a sok-sok bénító rendelet, határozat sora. De ennek ellenére is csak azt mondhatjuk, gyermeket a magyar iskolába a magyar szülő adhat elsősorban.
Azzal az egyszerű, de elkeserítő képlettel, miszerint ha nincs gyermek, nincs iskola, egyet kell értenünk. B. Vida Júlia felteszi a kérdést: vajon miért nincs elegendő gyermek egy-egy iskolában? Ennek egyik okát abban látja, hogy rossz a családpolitikánk, nincs családsegítő programunk. Ezért gyakori az egykézés, s már a két gyermek vállalása sem számottevő, a háromé pedig igen ritka.
Ami a fiatalok hathatósabb támogatásának hiányát illeti, azzal bizony szintén egyet kell értenünk. Mert igen sokuknak nincs szülőföldjükön munkahelye, és ha akad egy-kettő, ott is szinte kizsákmányolják, éhbérért dolgoztatják őket. Nehezen jutnak önálló lakáshoz, az albérleteket osztogatók pedig szintén kiszipolyozzák őket a magasra szabott árakkal. Sokszor a szülőknek sem áll módjukban segíteni a fiatalokon, mert legtöbbször nekik sincs munkájuk, vagy már nyugdíjasok, betegek, alacsony jövedelmükből nem tudják támogatni gyermekeiket, unokáikat.
S itt egy kis kitérőt tennék a nyugdíjasokat illetően. Hogy sok nyudíjas van nálunk, az relatív. Talán a népességszaporulat korösszetételét illetően igen. Mert kevés gyermek születik, csökken a középkorosztályúak száma is. Ráadásul a nyugdíjasoknak csak egy része nevezhető öregkorinak; egyre több a rokkantsági nyugdíjas, a súlyos betegségben szenvedők és az özvegyek száma.
És sokasodnak azok is, akik meg sem érik az öregkori nyugdíjat, vagy csak egy-két évig élvezik azt. Ezt saját tapasztalatomból tudom, mert feleségem, aki a nyugdíjkorhatárig végigdolgozta életét, éppen nyugdíjba menetelekor esett súlyos betegségbe, amit egy másik is követett, és nyolc év után 63 évesen meghalt. Aztán én szintén igen sokat költök a betegségekből fakadó állapotok miatt a nyugdíjból.
De nem panaszkodom, mert még így is tudom támogatni gyermekeimet, hiszen például nagyobbik lányom, aki egyedül neveli unokámat, alig kap többet 200 eurónál a gyerekgondozási támogatással együtt, holott közel két évtizedet ledolgozott az oktatásügyben. Lehet, hogy mindez személyeskedésnek tűnik, de gondolom, megannyi nyugdíjas még nagyobb problémákkal küszködik.
Tehát nem lehet azt állítani, hogy valamennyien ezt vagy azt a rossz kormányt támogatták, támogatják csak azért, mert plusz eurókat juttat nekik. Higgyük el, ahol baj van a családsegítő programmal, ott a nyugdíjasok élete sem rózsás, még a néhány euró plusz támogatás sem sokat segít rajtuk. Így ők sem tudnak segíteni gyermekeiknek, mert nyugdíjjövedelmüket felemészti a lakhatás meg az élelmezés rezsije, a megannyi gyógyszer, a magatehetetlenség stb. Igaz, vannak jól vagy jobban prosperáló nyugdíjasok, mint ahogyan jól vagy jobban kereső dolgozók is, aki közül szintén sokan szavazhatnak a rosszabbik pártokra.
Abban szintén igaza van a cikk szerzőjének, hogy a kevés létszám másik oka a gyermekek nagyobb vagy városi iskolába íratása. Talán úgy gondolja a szülő, hogy ha már szlovák iskolába nem íratja, akkor talán valami kiemelkedőbbe küldi. Igaz az a tény is, hogy ma már a szülő maga dönthet az iskolaválasztásban. Csak kérdés, valóban jól döntött-e, és mindezt milyen elgondolások, meggyőződések alapján tette? Vajon, jó-e a minősítés, egy-egy nagyobb iskola, néhány pedagógus rangsorolása esetében? Nem nyomunk-e olykor rossz bélyeget valamely intézményre, pedagógusra?
A kisiskolák elleni harc egyébként már a szocializmusban megindult. Furcsa módon akkor nem a létszám volt az elsődleges ok: a körzetesítést azzal magyarázták, hogy a központi iskolákban színvonalasabban lehet oktatni. Csak arról feledkeztek meg, hogy maguk sem valamennyien ilyen helyen kezdték a stúdiumot, hanem valamelyik kisiskolába jártak.
De ilyen helyre járt a mostani elit rétegünk, magyar politikusaink, orvosaink, tudósaink, kutatóink, tanáraink, teológusaink zöme is. Ahol még nem oktattak számítástechnikát, sem idegen nyelveket, a szlovákot is csak a harmadik osztályban kezdték. Mégis képesek az ott végzettek államnyelven a legmagasabb fórumokon megnyilvánulni, ilyen nyelven egyetemet végezni, publikálni. De tudnak két, három idegen nyelven is beszélni. Mert a jó elme a közepes mesternél is gyarapodik, a tehetség nem veszik el.
Egyébként néhány évtizede, amikor még minden faluban volt kisiskola, a teljes szervezettségű iskolákban is összevont tanítás folyt az alsó tagozatban. Így volt ez például Ipolybalogon is, ahol pedagógusi pályámat kezdtem, és amely a megye, sőt az ország egyik legjobb magyar oktatási intézménye volt. És nem volt gondunk a többi kisiskolából érkező tanulóval sem.
Azzal is teljes mértékben egyet kell értenünk, hogy a még meglévő intézményeink bezárásával ismét falvaink szellemisége lesz sokkal szegényebb. S mint B. Vida Júlia írja: „Már csak az óvoda meg a templom marad”. Sajnos a mi vidékünkön már több faluban az óvodának sincs se híre, se hamva. Hirtelenjében csak az ipolyfödémesit, a kóvárit, a pereszlényit meg a tesmagit említem.
Az első faluban előbb a kisiskolának mondtak búcsút. Ama iskolának, ahová egykor Molnár Imre, a Rákóczi Szövetség hajdani főtitkára, a diplomata és történész, az Esterházy-kutató, a pozsonyi Magyar Kulturális Intézet mai igazgatója ugyancsak járt többek közt. Az iskola bezárását aztán követte az óvoda is. Hasonló volt a helyzet Kóváron. Eme helyen volt kisiskolás például Csáky Pál volt miniszterelnökhelyettes, MKP-elnök, jelenlegi európai parlamenti képviselő. Mindketten igen magas szintre jutottak hát, megtanulták az állam nyelvét, beszélnek több idegen nyelvet. A másik két falu Ipolyság társközsége. Tesmagon a szép modern épületben vendéglátó üzem nyílott, a pereszlényivel még nem tudom, mi lett.
Ami pedig a templomokat, egyházat illeti, itt sem mindig rózsás a helyzet. Megint csak régiómat említhetném, ahol sok-sok plébánia megszűnt az utóbbi időben. Hogy csak néhányat említsek ismét. Például az alsószemerédit, a gyerkit, az ipolyfödémesit, az ipolyszécsénykeit, a kőkeszit, a szeteit.
Magyarázzák ezt azzal, hogy fogy a hívek száma, és nincs elég magyar pap. Pedig erről a vidékről, pontosabban az ipolysági magyar gimnáziumból többen is e nem épp könnyű hivatást választották. Csak az én évfolyamomból négyen indultak a papi szemináriumba. Igaz, ez nem most volt, de azóta szintén akadt bőven teológusjelölt. S az is baj, hogy – mint lelkészbarátaimtól tudom – más régióban, így a Csallóköz több településén ugyancsak igen foghíjas a rendszeres templomlátogatók, pontosabban a szentmiséken részt vevők száma.
Adja az Isten, hogy a jövőben mindez másképp legyen. Legyen több gyermek a családokban, az iskolákban, több hívő a templomokban. Ne hagyjuk rommá válni iskoláinkat, parókiáinkat, lelkészlakainkat! Hogy történjen a betűvetés meg a tudományszerzés, a dalok csengése meg az imák, fohászok elhangzása őseink nyelvén, anyanyelvünkön! Akkor talán bízhatunk egy reményteljesebb és szebb jövőben, békésebb, lelkileg is kiegyensúlyozottabb közösségekben.
