Figyelemre méltó, hosszabb lélegzetű írást jelentetett meg a Postoj.sk portál oldalán Jozef Hajko elemző és publicista, több gazdasági, társadalmi és történelmi témájú könyv szerzője. Az írás témája a magyarokkal szembeni háború utáni megtorlások elemzése, a Beneš-dekrétumok németeket és magyarokat érintő rendelkezései és egyéb megtorló rendeletek ismertetése és elemzése, illetve a két nép, a magyarok és szlovákok megbékélésének lehetőségei – egy kis szépséghibával…
Maga a tény, hogy egy ilyen elemzés egy szlovák publicista tollából magyar kisebbségi szerzőktől származó forrásokat is figyelembe véve és idézve megjelent, dicséretes teljesítmény és minél több folytatást követelne. A szerző sok olyan történelmi igazságot is kimond, amit szlovák honfitársaink jó része máig nem ismer el, vagy nem akar elismerni.
Sajnos, ebben az esetben is érvényes azonban, hogy ez a tiszteletre méltó törekvés, megint csak megfeledkezik egy lényeges elemről: rólunk, felvidéki magyarokról. Pedig a szerző maga is kimondja: a 40-es években a szlovákiai magyarokkal szemben elkövetett jogtalanságokról nem lehet hallgatni, mert ez az utolsó legjelentősebb és legnyomasztóbb jogsértés a két nemzet történelmében. Azt mondja, nemes dolog lenne, ha Magyarország megkövetné Szlovákiát, Szlovákia meg Magyarországot a történelem során egymással szemben elkövetett jogtalanságaiért, csak arról nincs benne szó, hogy ki kér majd tőlünk, felvidéki magyaroktól bocsánatot, akiket mindez a jogsérelem ért.
A szerző a 71 évvel ezelőtti történésekkel nyit, amikor is a régi-új csehszlovák államfő, Edvard Beneš kiadta hírhedt dekrétumait, amelyekkel megfosztotta az akkori Csehszlovákia német és magyar nemzetiségű polgárait állampolgárságuktól. „Elindult ezzel a kollektív felelősség ráhárítása a megújult köztársaság lakosságának egy részére, ami máig kavarja a szlovák-magyar viszonyt” – fogalmaz a szerző.
Közvetlenül a második világháború után a győztes nagyhatalmak a szörnyű vérontások után nem tértek ki a kollektív bűnösség nemzetekre hárítása elől, mert ebben láttak garanciát egy újabb hasonló világméretű összeütközés elkerülésére. A megújult Csehszlovákia és Magyarország a barikád két oldalán állt. Az előző a háború győztesei közé sorakozott fel, az utóbbi pedig Németországgal együtt a vesztesek közé tartozott.
Csehszlovákia Szovjetunióban erős szövetségesre lelt, Magyarország viszont csak a nyugati nagyhatalmak kegyes segítőkészségére hagyatkozhatott. A még a háború alatt aláírt egyezmények garantálták Csehszlovákia 1938 szeptemberi müncheni konferencia előtti határainak megmaradását, kivéve Kárpátalját, amelyet Prága Moszkvának engedett át.
Dél-Szlovákia szempontjából ez a dunai és ipolyi határ visszaállítását jelentette, Kassa, Losonc, Komárom visszaszerzését. Az 1938 novemberében aláírt első bécsi döntést érvénytelenítették, és a dolgok lassan visszatértek a régi kerékvágásba, a legjobban persze, azt szerették volna, ha az ott élő magyarok nélkül történik mindez.
„A megújult állam hatalmasai nem tagadták, hogy Csehszlovákiából végleg szeretnék kiűzni a németeken kívül a magyarokat is.”
S nemcsak a déli területek Horthy Magyarországa általi hétéves megszállásáért vett revánsról volt itt szó, a szándék egy monolitikus államrendszer kialakítása volt, amelyet csak cseh és szlovák nemzetiségű lakosok alkotnak, vélekedik a továbbiakban az elemzés szerzője. A folyamat gyakorlatilag Kassa Vörös Hadsereg általi elfoglalása és a csehszlovák emigráns kormány ide való visszatérése után azonnal megkezdődött.
A Kassai Kormányprogramot az új csehszlovák kormány 1945 áprilisában, a front elvonulása után fogadta el. A dokumentum értelmében valamennyi itt élő magyart megfosztottak az állampolgárságától, s a helyzetük megoldását későbbre halasztották. Valamennyi magyar tanítási nyelvű iskolát bezártak, a magyar tulajdonú földeket elkobozták. Ugyanezek az intézkedések érintették a németeket is. Az emigráns kormány még a háború idején elintézte a győztes nagyhatalmaknál, hogy a németeket a megújuló Csehszlovákiából kiszorítják, mivel őket tették felelőssé az ország széteséséért.
A magyarokkal szemben hasonló forgatókönyvvel kezdetben nem számoltak. Edvard Beneš, az emigráns elnök csak 1943-ban tette magáévá ezt a gondolatot. A háború utáni csehszlovák elrendeződés második legjelentősebb politikusa, Klement Gottwald, akit a szlovák kommunisták nagyon tiszteltek, akkor még inkább a kölcsönös magyar-szlovák lakosságcserére hajlott.
A szlovák kommunisták legjelentősebb alakja Gustáv Husák 1945 februárjában még engedékeny volt a magyarok irányában, „a moszkvai kommunista emigráció visszatérése után azonban a hazai kommunista ellenállás is más megoldásokat alkalmazott a magyar kérdés megoldására, és több magyarellenes diszkriminatív rendelkezés kezdeményezője lett” – írja Vadkerty Katalin történészre hivatkozva Hajko.
„Pontosan 71 évvel ezelőtt, 1945. augusztus 2-án adta ki Beneš elnök a „német és magyar nemzetiségű személyek állampolgárságának módosításáról” szóló dekrétumát, amely a kitelepítésük jogi alapjául szolgált.” Szeptemberben további dekrétumot fogadott el, amellyel elrendelte azon személyek munkakötelezettségét, akik elveszítették csehszlovák állampolgárságukat.
De nemcsak a hírhedt Beneš-dekrétumok szabták meg a magyar kérdés kezelésének törvényes kereteit, hanem a kiegészítő jelleggel rendelkező külön rendeletek is. Hajko szerint ilyen volt például a Szlovák Nemzeti Tanács rendelete 1945 februárjából és augusztusából a németek, magyarok és kollaboránsok mezőgazdasági vagyonának elkobzásáról és újraelosztásáról.
A saját jogkörök csökkenése ellenére (1946 áprilisa után tovább erősödtek az államfő és a központi kormány jogkörei, két hónappal később a Szlovák Nemzeti Tanács a prágai szövetségi gyűlés, a Megbízotti Testület pedig a csehszlovák kormány hatáskörébe került) a magyar kérdés továbbra is a szlovákok kezében maradt. Mintha más területektől eltérően a csehek nem akartak volna beavatkozni ezekbe az ügyekbe. A legfőbb szlovák közszereplők Gustáv Husák, a Megbízotti Testület elnöke, a Csehszlovák Áttelepítési Bizottság vezetője, Daniel Okáli és a prágai külügyminisztérium államtitkára, Vladimír Clementis voltak.
Eric Roman amerikai történész szerint az akkori Csehszlovákiában egyfajta „neopanszlavizmus” uralkodott. A szláv kölcsönösségre tudatosan rájátszott a Szovjetunió, s ezzel a szlovákoknál és a cseheknél jó talajra talált. 1945 után a szlovákok újabb lehetőséget kaptak arra, hogy domináns szerepet játszhassanak a saját országukban, és prioritásaik első pontja a „magyar kisebbség kiűzése volt, amely egykoron itt uralkodott”.
A szlovákok éltek a lehetőséggel, és a magyar kisebbség esetében három formáját alkalmazták annak, hogyan csökkentsék a minimumra Szlovákiában a létszámukat – ezek a deportálások, az áttelepítések és a reszlovakizáció voltak. Ezek az intézkedések azokat a magyarokat érintették, akiket megfosztottak az állampolgárságuktól. Az eredeti szándék ugyanolyan volt, mint a németek esetében, akiket erőszakosan kitelepítettek Szlovákiából. A magyarok esetében azonban a nyugati nagyhatalmaktól nem kaptak támogatást ehhez a megoldáshoz.
„Az állampolgárság elveszítése lehetővé tette, hogy önkényesen bánjanak a magyarokkal”
A törvényes előírások alapján kényszermunkára hurcolhatták őket, főleg Csehországba, ahol a kitelepített németek után űr maradt. Többnyire mezőgazdasági munkásokként dolgoztak ott, a munkadíjukat a helyi cseh mezőgazdászok szabták meg. Otthoni vagyonukat, ingatlanjaikat a hatóságok Szlovákia más területeiről odatelepült telepeseknek adták. Vladimír Clementis külügyi államtitkár a második világháború után 200 ezerre becsülte a szlovákiai magyarok számát, a többit reszlovakizálni akarta.
A kényszermunkára hurcolások 1946 őszén kezdődtek, a csehországi kényszermunkák 1948-ig tartottak. A csehországi kényszermunka összesen 45 ezer embert érintett, közülük többen megpróbáltak engedély nélkül visszajönni, de ha elfogták őket, visszatérítették azonnal őket Csehországba.
Majd 1948 után hivatalosan is visszatérhettek szülőföldjükre, az ingatlanjaikat többnyire visszakapták, de gyakran teljesen tönkretett állapotban. Voltak olyan tervek is, hogy a magyarok maradjanak tartósan Csehországban, de az ottani lakosok nem támogatták ezt. A szlovák telepesek, akik elfoglalták a kényszermunkára elhurcolt magyarok ingatlanjait, a visszatérésük után visszatértek a szülőföldjükre.
A magyarok kiűzésének másik módja az áttelepítés volt. A magyarok kitelepítésének terve még a második világháború idején született, az első fordulóban azonban a kölcsönös lakosságcsere gondolata győzedelmeskedett. A Magyarországról idetelepített szlovákok helyett ugyanannyi szlovákiai magyart telepítettek volna Magyarországra. A szlovák kormány először 200 ezer magyarországi szlovákot szeretett volna idetelepíteni, mivel úgy tartotta, hogy Magyarországon 400 ezer szlovák él. Magyarország azonban 1941-ben nem egészen 76 ezer területén élő szlovákot tartott számon. A lakosságcsere-egyezményt 1946 februárjában csehszlovák részről Clementis, magyar részről pedig Gyöngyössi János külügyminiszter írta alá.
A csehszlovák kormány óriási áttelepítési propagandakampányt indított Magyarországon, főleg a jobb gazdasági feltételekkel csalogatták az ottani szlovákokat, mivel Szlovákiát akkoriban Magyarországtól eltérően nem sújtotta a hiperinfláció. A magyar kormány ellenpropagandát fejtett ki az áttelepítés ellen. Azt javasolta, hogy az áttelepítés egyoldalú legyen mégpedig a területtel együtt, ahol a magyarok éltek, ezt azonban Csehszlovákia elutasította.
„A Magyarországról áttelepültek önként jelentkeztek, Szlovákiában a hivatalok jelölték ki, melyik magyarnak kell mennie”
Az áttelepítés végül 1946 nyarán kezdődött meg, később párhuzamosan elkezdődtek a deportálások is. Az áttelepítések 1948 decemberéig tartottak. Magyarországról 73 ezer szlovák települt át Szlovákiába, az áttelepített magyarokról szóló adatok viszont megoszlanak. A szlovák történészek szerint 74 ezer magyart telepítettek át Szlovákiából Magyarországra, a magyar történészek 68-tól 90 ezerig becsülik az áttelepítettek számát. A szlovák fél eredetileg háromszor ekkora számban gondolkodott.
A reszlovakizáció volt a harmadik mód, amellyel a szlovákiai magyarok számát csökkenteni szerették volna. A reszlovakizáció 1946-ban kezdődött a szlovák hatóságok utasításai alapján. Dušan Kováč szlovák történész szerint a reszlovakizáció célja az volt, „hogy Szlovákia ama polgárai, akik a bécsi döntés után Magyarországra kerültek, és különböző okokból kifolyólag magyarnak vallották magukat, visszatérhessenek a szlovák nemzetiségükhöz”. A csehszlovák állampolgárságot visszakaphatták azok, akik 1930-ban szlováknak vallottak magukat, vagy akik kérelmezték a nemzetiségük szlovákra változtatását. Ehhez bizonyos feltételeknek kellett eleget tenni, legfőképpen bizonyítani, hogy az illető nem volt fasiszta párt tisztviselője, nem vett részt a magyarosításban, illetve ellenkezőleg, aktívan részt vett Csehszlovákia felszabadításában.
A 758 ezerből két hullámban 435 ezren kérelmezték az állampolgárságot, ezek közül 193 ezer kérte a szlovák nemzetiséget is. A szlovák állampolgárságot végül az eredeti feltételek enyhítése után 382 ezer embernek ítélték oda. A szlovákiai nemzetiségi politika háború utáni intézkedéseinek eredményeképpen a magyar nemzetiségűek száma a felére csökkent.
Az eredeti szándék tehát, ami a magyarok végleges eltüntetése volt Szlovákiából, nem teljesült.
Ha teljesíteni szerették volna, annak egyedüli módja a teljes eltávolítás lett volna, amint azt a csehek tették a németekkel a háború után. Clementis a nemzetközi fórumokon a görögök törökországi, illetve a lengyelek szovjetunióbeli eltávolításával érvelve védelmezte ezt a szándékot. Legfőképpen azt a sikeres példát emlegette, hogyan sikerült „véglegesen és tartósan megoldani” a görög kisebbség problémáját Törökországban. Clementis a magyar nemzetiségű lakosok áttelepítésének védelme során kijelentette, hogy nincs más megoldás. Elutasította a háborúk közti időszak kisebbségpolitikájához való visszatérést, mivel véleménye szerint éppen a támogatott kisebbségek okozták Csehszlovákia hatalmas háborús sérelmeit. A későbbiekben lakosságcserét szándékozott végrehajtani, majd a maradék magyart kitelepíteni Szlovákiából – vagy a Duna túloldalára vagy Csehországba.
Diktatúrával visszafogott nemzetiségi elnyomás
Az elemzés szerzője Ujváry Zoltán Szülőföldön hontalanul című könyvéből idézve illusztrálja a kitelepített és kényszermunkára elhurcolt magyarok viszontagságait egészen szülőföldjükre való visszatérésükig. „Az eredeti helyre való visszatérése ellenére Ujváry megjegyzi, hogy az áldott békeidők véget értek, megmérgezte azokat a szlovák sovinizmus. Amíg egyetlen magyar él a földön, örökké a szlovákok szemére vetheti ezt a bűnüket” – idézi a szerző Ujváryt.
Paradox módon, ki tudja hogyan alakultak volna a dolgok, véli a szerző, ha nem jön az 1948-as kommunista fordulat. A nemzetiségi viszonyok az új rendszerben mesterségesen háttérbe szorultak, mert a nemzeteknek a jövőben a proletár internacionalizmus eszméjével összhangban egyesülniük kellett.
A magyar nemzetiség teljes megszüntetése a Trianon utáni Szlovákiában tehát csak részben érvényesült. A magyarok végül állampolgárságot kaptak, s a kisebbség olyan jogokat kapott, amilyeneket a kommunista rendszer nyújtani tudott nekik.
A labda a szlovák térfélen pattog
A szerző szerint a szlovákok magyarok ellen elkövetett jogsértéseit részben kiprovokálták. A déli területek elfoglalása után 1938 novemberében ezt leginkább a telepesek igazolhatják, akik az első Csehszlovák Köztársaság létrejötte után itt telepedtek meg. A parasztok elűzését erőszak, verések, a személyes vagyon elkobzása, a nők megerőszakolása kísérte. De visszatérhetnénk a 19. század végének és a 20. század elejének erőszakos magyarosítási időszakához is, véli a szerző, az akkori történelmi Magyarországon.
A magyarok viszont az első világháború utáni igazságtalanságra hivatkozhatnának, amikor Közép-Európa újrafelosztása során ennek a nemzetnek a nagy része a monarchia utódállamaiban maradt, Csehszlovákiát is beleszámítva. Nemzetiségi összetűzésekre akár a 18. században is bukkanhatnánk, véli a szerző, aki szerint azonban nincs értelme a további felsorolásnak. „Ám ezt a múlt század 40-es éveiből valót meg kell említeni, mert ez az utolsó legjelentősebb és a mai napig a legnyomasztóbb. Legalábbis a magyarok számára. S az kellene, hogy legyen a szlovákok számára is, mert főleg az ő rendezésükben zajlott” – vélekedik.
„A szlovák kormányok a második köztársaság 1993-as megalakulása után a háború utáni jogtalanságokról mélyen hallgatnak”
Bár volt két próbálkozás a szlovák parlamentben a közös megbékélésre, az első még a szövetségi Cseh-Szlovákiában 1990-ben, majd 2005-ben a másik, egyik sem teljesült közülük. A szlovákok hivatalosan megkövették a zsidókat és a kárpáti németeket az ellenük elkövetett jogtalanságokért, a magyarokat azonban nem. Talán az egyetlen jelentősebb politikus, aki ezt személyesen megtette, František Mikloško volt, aki hosszú éveken keresztül a szlovák parlament elnöke volt.
Az 1990 és 2000 közötti magyar köztársasági elnök Göncz Árpád is azt üzente a magyaroknak és a szlovákoknak mindkét oldalon, hogy a legkevésbé veszélyes kisebbség a boldog és elégedett kisebbség.
De ki kér bocsánatot a felvidéki magyaroktól?
A szlovák-magyar viszony még mindig érzékeny és történelmileg fiatal téma, ezért különleges elbánást igényel. Egyet kell értenünk František Mikloškóval abban, hogy „a mi részünkről nyugodt magabiztosságot igényel, mert csak az szabadíthat meg bennünket a magunkba zárkózástól, ami a nacionalista negativizmus forrása” – véli Hajko.
Kinyújtott kézzel egyúttal azt kell kérnünk Magyarországtól, hogy ez az ország is tekintsen vissza a múltjába, és kérjen bocsánatot a szlovákoktól a magyarok által ellenük elkövetett jogtalanságokért. Ha a franciáknak és a németeknek sikerült ez, nekünk miért ne sikerülhetne? –kérdezi Hajko hozzáfűzve, a negyedszázados kommunista hallgatás azt mutatja, hogy ez nem lesz könnyű. Azért sem, mert Magyarországon ma nem az olyan előzékeny politikusoknak nyílnak a rózsák, mint amilyen Göncz Árpád is volt, aki 1996-os tótkomlósi látogatása során kijelentette: „az ottani lakosok hű polgárai lehetnek Magyarországnak, egyúttal büszkén vállalhatják maguk és mindenki előtt is a szlovákságukat”.
Szlovákiának továbbra is meg kell szilárdítania a helyzetét Európában, ezért politikusainak legalább az önmegmaradás ösztönétől vezérelve igyekezetet kellene mutatniuk a viszonyok rendezése terén valamennyi szomszédjukkal, zárja elemzését Jozef Hajko.
(Felvidék.ma/postoj.sk)
